A faun erdejétől a pipacsos mezőig - Szinyei Merse Pál tíz remekműve

‎ 061.hu 2020. február 2. 07:53

Bár legnagyszerűbb festményei csak évtizedekkel a megszületésük után lettek igazán elismertek, Szinyei Merse Pál a 19. századi magyar festészet egyik legnagyobb alakja volt, aki az impresszionistákat megelőzve varázsolt pompázatos színeket és körvonalakat a vászonra. A plein air magyar megteremtője, a Majális és a Lilaruhás nőalkotója éppen száz éve, 1920. február 2-án hunyt el, tíz remekművével tisztelgünk emléke előtt.

MP - 061.hu

Anya és gyermekei (1868)

Szinyei Eperjesen kezdte a gimnáziumot, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián folytatta tanulmányait, ahol több mint három éves kitartó tanulás után felvételt nyert a „nagy mester”, Karl von Piloty osztályába. A korai évek alkotásai között rengeteg portrét készített, legtöbbször a családtagjairól. 1868 őszén kezdte el festeni az Anya és gyermekei című művét, amiben a szereplőket hétköznapi, nem pedig előre meghatározott és szigorúan elrendezett kompozícióban örökítette meg. Az akkor még szokatlan ötlet nagy sikert aratott, többen már az alkotás folyamatában, a műteremben megtekintették a készülő képet, amely azonnal elkelt, egy műkereskedő vette meg és állította ki a galériájában, majd nemsokára továbbadta, így nem kerülhetett bele az 1869-es nemzetközi kiállítás anyagába. Szinyei ezt bánta, de a képért kapott összegből végre elutazhatott Velencébe. A festmény Amerikába került és közel egy évszázadra eltűnt, s csak a 20. század végén talált rá Szinyei Merse Anna, az életművet kutató monográfus, a művész dédunokája.

Faun és nimfa (1868)

Piloty új tanítványának első nagyszabású olajképéhez (mivel Piloty felfedezte, hogy a historizmus nem Szinyeinek való) egy faun megfestését fogadta el. Az antik mítoszok természetes érzékiségét megragadó faunábrázolások a müncheni akadémia Piloty osztályába felvételt nyert ifjú Szinyeinél 1867 őszén jelentek meg, a kép a Faun és nimfa címet kapta és 1868-ban készült el véglegesen. A témában festett egy másik, erősen naturalista, mondhatni pornografikus kompozíciót is: a meztelen, kitárulkozó nimfát és az őt magáévá tevő faunt ábrázoló fára festett olajkép 1867-69 közötti alkotás, a pályakezdő művész korai remeke. A faun és nimfa arcán az életöröm és a szerelem testi gyönyöreinek felfedezése tükröződik bravúrosan megfestve. Szinyei ekkori műteremszomszédja és jó barátja, Gabriel Max is festett hasonlóan erotikus kicsengésű csoportozatot ebből a témából, akár versengés is kialakulhatott az életvidám, fiatal festők között, melyikük merészel szókimondóbb képet festeni. Fiatalság, bolondság…

A hinta (1869)

Münchenben készült a vázlat, amelynek alapján Humplmayer műkereskedő megrendelte a nagy képet. A festmény sosem készült el, a vázlaton kívül néhány rajz maradt még fenn. A vázlattal Szinyei felismerte a plein air festés, az impresszionizmus lényegét, ugyanabban az évben, amikor Monet az első jelentős francia impresszionista alkotásokat készítette. Művészetének kezdeti szakaszában ez a friss, üde színezésű jelenet az alakok szabad, laza csoportfűzésével, természetes mozdulataival, a hinta könnyű repülésével, a napsütötte falon, a ruhákon vibráló napfoltokkal a legszebbek egyike. Szinyei kezdeményezését ugyanúgy kigúnyolták, mint az impresszionistákét: ezt a képét egyik kollégája modebildnek, divatképnek nevezte, mert az akkori divat szerint és nem régi kosztümökben vagy népviseletben festette meg alakjait. Szinyeit a kritika elkedvetlenítette, a tervezett nagyobb változatot nem is festette meg. Később Rippl-Rónai Józsefnek ajándékozta cserébe egy kis japán fametszetért, s tulajdonképpen Rippl-Rónai fedezte fel, mint korai impresszionista remekművet. Nem is igen akart tőle megválni, akkor sem, amikor a müncheni Neue Pinakothek 4000 márkáért akarta megvásárolni. Később a magyar származású, Münchenben élő kiváló műgyűjtő, Nemes Marcell 15 ezer koronás ajánlatának mégsem tudott ellenállni. Így került a vázlat 1933-ban Nemes hagyatékából a Szépművészeti Múzeumba.

Szerelmespár (1870)

A festő egész életében bánta, hogy elkészülte után a képet műkereskedőjére bízta, aki azonnal el is adta, a festmény Amerikába vándorolt. Szinyei haláláig vágyott viszontlátni fiatalkora talán legjobb, saját véleménye szerint is legtökéletesebben kidolgozott munkáinak egyikét, ami sajnos nem adatott meg neki, mivel 1920-ban elhunyt. A kép csak évtizedekkel később került vissza Magyarországra, sérülten. Rokonai unszolására, egy fekete-fehér fotográfia segítségével, az emlékezetében őrzött színek és a fotón rögzített kompozíció alapján 1918-ban újrafestette a képet. Szinyei Merse Anna szerint a második változatot nem tekinthetjük az eredeti mű másolásának, inkább a festői probléma érettebb feldolgozásának. Mint írja, szinte elképzelni sem lehet egy művészi pálya esetében szebb és meghatóbb lezárást: belső vágytól hajtva és gyermekei buzdítását követve Szinyei visszakanyarodott főműveket termő korszakához, és közben – emléket állított az emberi lét talán legfontosabb tanulságának: az élet és a művészet is semmivé válik a szerelem ihlető ereje nélkül. A Szerelmespár – e hozzá tökéletesen illő arany keretbe foglalva – ennek a gondolatnak örökérvényű megfogalmazása.

Majális (1873)

A magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alkotása jó eséllyel pályázhatna a legismertebb magyar festmény címre is. A vásznon maga Szinyei (háttal, hasalva) és barátai jelennek meg, köztük sógornője, Probstner Mária. A szereplőket modellekről festette, a tájat emlékezetből, minek következtében komponálnia kellett. A bécsi világkiállításon szerepelt a festmény, de nem úgy, ahogy Szinyei szerette volna: díjat nem kapott érte, viszont a Fürdőházikó bronzérmes lett, ami nem vigasztalta. A festménynek több mint húsz évig nem volt komolyabb hatása, az áttörést az 1896-os millenniumi kiállítás hozta meg: akkor hatalmas sikert aratott, és elképesztően népszerű lett, az 1901-es müncheni kiállításon pedig aranyérmet nyert. Témájában összevethető Manet tíz évvel korábban készült Reggeli a szabadbanjával, noha sem az, sem ez nem volt még igazi plein air kép. A Majális sikere az üdeségében, természetességében rejlik, a szabadságot, a fiatalság örömét mutatja meg. Festői fortély, hogy a helyszínválasztás révén egy egész domboldal tárul elénk, és csaknem az egész képfelületet beborítja a zöld. Így annál erősebb hatású a felhős kék ég keskeny sávja is a domb peremére rajzolódó két minifigurával.

Lilaruhás nő (1874)

Nincs ember, aki ne ismerné Szinyei Merse legismertebb festményét. A klasszikus szépségű asszonyról készült, meghökkentő színellentétekre komponált festmény a Magyar Nemzeti Galéria legféltettebb kincsei közé tartozik, kis túlzással, de a képet bátran nevezhetjük a magyar Mona Lisának. Szinyei 1872-ben vette feleségül a bécsi illetőségű Probstner Zsófiát, akinek sok-sok képen megörökítette kedves arcát, finom vonásait és átható tekintetét. Házasságukból öt gyermekük született, de közülük csak kettő élt meg magasabb kort, három lányuk fiatalon elhunyt diftériában. A család kezdetben Jernyén élt, Szinyei Merse itt kezdte el a festményt. Később is több ízben hozzáfogott, hogy Zsófiát lefesse, de minden alkalommal elégedetlen volt az eredménnyel. A két jelentősebb, befejezetlenül maradt portré a sárga ruhás, majd a vörös ruhás arckép. Mindkettő friss, áttetsző színekkel festett portré, azt nem tudni, miért hagyta azokat befejezetlenül. A Lilaruhás nő hatalmas sikert aratott, de a kritikusoknak nem tetszett, hogy a kép műteremben készült, valamint azt is sérelmezték, hogy a festőművész hagyományos elemekkel kivitelezte a képet.

A pacsirta (1882)

Ahogy sokáig a Majálist is közönyösen fogadták, A pacsirta fogadtatása is a kor ízlésének megfelelő volt. A kritika kifogásolta, a közönség nem rajongott érte, ami hatalmas csalódottságot idézett elő a festőben, visszaemlékezései szerint egyik-másik élesebb kritikai megjegyzés ("delirium colorans" – „színező őrjöngés”) pedig haláláig kísérthette. A kép előzményei A tavasz ébredése, a Forrás és a Pogányság című szintén híres festményei, A pacsirta azonban mégsem hasonlít egyikhez sem, újszerű kompozíció, amelyet Szinyei rajzokban, roppant alapos fű- és akttanulmányokban érlelt ki, majd mázolt fel egy akkora méretű vászonra, mint a Majálisé. Hiába jellemzik a korábbi remekművekből kialakított sémák és él némi fogyatékkal a „festői költészet” terén, a túlcsorduló, bárányfelhős kék égboltozat alatt a távoli madarat figyelő pőre szépség mesterségbelileg tökéletes kompozíció, abban az időben ilyen naturalista remekművet jó eséllyel senki nem tudott festeni Magyarországon. A festő egyébként akkoriban azt állította, modellje egy osztrák lány volt, ám felesége halála előtt bevallotta, hogy ez a mű is Zsófiát ábrázolja.

Léghajó (1882)

A művész egyik legeredetibb, a konvencióktól legtávolabbra került képötletének közvetlen ihletője sógora 1878-i léggömbös utazása, amelynek Szinyei Merse is tanúja volt. Innen ered alapcíme: Probstner Béla búcsút int Sárosnak. Sógora ezután indult nagyszabású nyugat-európai, majd távol-keleti körútjára, amelynek során néhány évig Japánban élt. Az optimista hangulatú képen a csíkos léghajó diadalmasan uralja az égboltot. A magasba röppent emberek már nem érdeklik a földön nyüzsgő társuk épp csak a fák ormáig ereszkedik tekintete. Léghajója a nehézkedési erőt legyőzve versenyre kel a föld vonzásával. Szabadságtól megittasult lebegése szimbóluma az emberi gondolatok száguldásának és művészi szabadságnak, mely mégse távolodik kozmikus magasságokba, hanem az emberiség élettere, a föld közelében marad.

Hóolvadás (1884-1895)

Döbbenetes, baudelaire-i borúlátvány – írta a festményről Kampis Antal. A megdöbbentően tömör fogalmazású kép is természetet nagy egységekben látó, grandiózus tájszemlélet gyümölcse, a magyar realista tájfestészet egyik csúcsa. Régen elkezdett és félbehagyott vásznai közé tartozik: 1895-ben a kép tragikumát azzal enyhítette, hogy halványkék eget és meleg tónusú felhőket festett a horizont fölé (állítólag egy órás munkával), egyébként már 1884-ben kész volt a mű. A Hóolvadás szimbolikus kicsengése könnyen megfejthető, ha az újszerű Szinyei-képeket kegyetlen kritikával ízekre szedő maradi műkritikusokra gondolunk: a földet kettészelő vízmosás kiszélesedésében az előtérben egy elhullott állatot hollók leptek el. Íme, ez a tragikus valóság, figyelmeztet a festő, akinek már nincs kedve szép emberalakokkal benépesíteni a megfigyelt, fejben rekonstruált vidéket. Elbúcsúzik derűs ifjúságától és rezignációval veszi tudomásul az élet kegyetlenségét. A festmény késői elégtételként, 1900-ban a párizsi világkiállítás egyik ezüstérmét nyerte el.

Pipacsos mező (1896)

Szinyei 1895-től kezdett pipacsos tájképeket festeni. Valószínű, hogy mint az impresszionisták közül főként Monet-nak, a magyar festőnek is feltűnt, hogy az élénk piros színű pipacsokkal teletűzdelt zöld mezők kontrasztja fantasztikus vibrálást eredményez az azt szemlélőkben. A kép a Hóolvadás mellett a magyar realista tájábrázolás egyik remeke. A következő évben Szinyei képviselő lett, 1905-től haláláig az Országos Mintarajziskola (később Képzőművészeti Főiskola) igazgatója volt. Nem ő az első magyar festő, akit az értetlen közeg visszakozásra kényszerített. Így járt Markó Károly, Madarász Viktor, Rippl-Rónai és a Szinyeit elemző Bernáth Aurél is, akik a nagyszerű, újító kezdet után engedtek az őket követni nem tudó művészeti közvélemény nyomásának s visszatértek a hagyományosabb stílushoz. Szinyei nem tette ezt, csak az értetlen, bántó kritikák kedvét szegték, visszahúzódott, s emiatt bizonyára jó pár remekművel lettünk szegényebbek…