65 esztendős hazánk legismertebb rendezője, Tarr Béla
Ma hatvanöt esztendős a világszerte legismertebbnek számító magyar filmrendező, Tarr Béla, a melankólia alkimista. A neves magyar filmes művészt a The Guardian brit országos napilap egyenesen a 13. legjobb filmrendezőnek választotta egy 2003-as felmérés során (ezzel olyan nemes és magas körökben elismert alkotókat utasítva maga mögé, mint Robert Altman, Steven Spielberg vagy éppen maga Quentin Tarantino). Mindezt persze nem véletlenül: Tarr Béla mindent megtestesített, amiért a slow-cinemát és a művészfilmeket szeretni lehet.
061.HU
Pécsett született 1955-ben. Érettségijét követően volt hajógyári segédmunkás és szállodaportás is, amatőr dokumentumfilmesként került kapcsolatba a Balázs Béla Stúdióval (BBS). A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán 1981-ben diplomázott. 1977-ben, még hallgatóként, alig négy nap alatt készítette el Családi tűzfészek című alkotását. A dokumentum-játékfilm egy család tragikus lakáshelyzetével foglalkozott, szereplői pedig olyan amatőrök voltak, akiknek az életben hasonló sors adatott. Filmjét a gyors forgatás, a részbeni rögtönzés, a színészi szabadság, de leginkább a tér és a távolság problémájának kulcskérdése miatt John Cassavetes amerikai rendező műveihez hasonlították, és 1979-ben nagydíjat nyert a mannheimi filmfesztiválon.
Tarr Béla a nyolcvanas évek elején a Társulás Filmstúdió egyik alapítója volt. Szabadgyalog (1981) című dokumentarista alkotása az emberi kapcsolatok reménytelenségét mutatta be, miként az egy évvel későbbi Panelkapcsolat is, amelyben a válságba jutott, lakótelepi lakásban élő házaspárt Koltai Róbert és Pogány Judit alakította. A rendező 1982-ben a Macbethből készített tévés adaptációt, amely egyetlen, csaknem hetvenperces vágásból áll. A szociográfiai filmektől a lassú dramaturgiájú lélektani elemzés felé fordult, új korszakának első darabja 1984-ben az Őszi almanach volt. A közeli kamerás felvételeket a hosszú snittek, a nyomasztó realizmust a metafizikusabb látásmód váltotta fel, ezért Antonionival és Tarkovszkijjal is rokonították az eredetileg filozófusnak készülő rendezőt.
A nyolcvanas évek közepétől lett állandó munkatársa Krasznahorkai László író. Első közös alkotásuk, a Kárhozat az elmagányosodás, a reménytelenség, a kárhozatba zuhanás sajátos feldolgozása, a nyomasztó érzést csak növelik a hosszú snittek, a fekete-fehér tónus, s az özönvízszerű, állandó eső. A számos elismerést aratott alkotás az „univerzum apokaliptikus víziója”, egyben a Sátántangó előjátéka. A három évig forgatott, 1994-ben elkészült Sátántangó mindeddig a leghosszabb, hét és fél órás magyar film. A Krasznahorkai regényéből készült alkotás egy kis közösség széthullását, az ördög csábító és kényszerítő erejét mutatja be, az apokaliptikus, világvége-hangulatot sugárzó film a nézőt a legfelkavaróbb élmények átélésére kényszeríti.
Ugyancsak Krasznahorkai műve, Az ellenállás melankóliája alapján készült a magyar filmszemlén fődíjat nyert Werckmeister harmóniák (2000). A címben szereplő 17. századi német orgonista az isteni rendnek megfelelő harmóniát akarta megteremteni a zenében és így az emberi lélekben is. A film ugyanakkor egy időtlen, szinte poszt-apokaliptikusan nyomasztó hangulatú kisvárost mutat be, ahol a békésnek amúgy sem nevezhető rend felborul, gyilkos indulatok szabadulnak el, a pokoli káosznak minden és mindenki áldozatául esik.
Tarr következő filmjét Georges Simenon regényéből, Krasznahorkai forgatókönyve alapján már külföldön forgatta, nem kis nehézségek árán. A három évig készült A londoni férfi 2007-ben – 19 év után első magyar filmként – meghívást kapott a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába. (A film másodasszisztense Nemes Jeles László, a közelmúltban a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon négy díjjal is elismert Saul fia rendezője volt.) A londoni férfi főszereplője egy kikötői pályaudvaron dolgozó, elmagányosodott váltóőr, aki egy gyilkosság véletlen szemtanújaként alapvető morális problémákkal szembesül. A rendezőt a regényben a bűnügyi szálnál jobban izgatták a létezés alapkérdései, az emberi méltóság és a magány problémája.
Tarr életműve befejező darabjának A torinói ló című filmet szánta. A Krasznahorkai László írásain alapuló alkotás 2011-ben a berlini nemzetközi filmfesztiválon megkapta a nemzetközi zsűri nagydíját, az Ezüst Medvét, valamint a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) fődíját is, s három kategóriában is (legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb zeneszerző) Európai Filmdíjra jelölték. A rendező a lét elviselhetetlen nehézségét akarta ábrázolni a történetben, amely azt a jelenetet szövi tovább, amikor a filozófus Friedrich Nietzsche a torinói főtéren védelmére kelt egy kocsisa által kegyetlenül ütlegelt lónak.
Tarr Béla számos kitüntetés birtokosa: 1983-ban Balázs Béla-díjat, 2003-ban Kossuth-díjat, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést kapott. 2010-ben elnyerte a Magyar Kultúra Követe címet, 2012-ben a magyar filmkritikusok B. Nagy László-díját, 2011 óta a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke. Művészetét számtalan külföldi kitüntetéssel, egyebek közt a Német Művészeti Akadémia Konrad Wolf-díjával és a francia Művészeti és Irodalmi Rend lovagi fokozatával, továbbá nemzetközi filmfesztiválok életműdíjával is elismerték. A filmrendezéssel felhagyó Tarr 2013-ban Szarajevóban indított filmakadémiát. A munkában és az életben is évtizedek óta társa Hranitzky Ágnes vágó, akit filmjei társrendezőjének tekint. A rendező 1984-től dolgozik Víg Mihály zeneszerzővel, s T.T. Filmműhely néven Téni Gáborral közös produceri irodát alapított. Árnyékvilág – Tarr Béla retrospektív címmel a rendező filmjeiről Kővári Orsolya írt könyvet 2012-ben.
Tarr Béla egyik nyilatkozata szerint a mozgóképnek arról kell beszélnie, hogyan és miként élünk, milyen erkölcseink, milyen vágyaink, milyen kísértéseink, milyen bűneink vannak, minek tudunk és minek nem tudunk ellenállni. „Én azt szeretném, ha ezt az emberek megértenék, megéreznék, és egy kicsit másképp mennének ki a moziból, mint ahogy bejöttek”– mondta
