Szordínós erotika a Vígszínházban

A Vígszínház az utóbbi időben immár megszokott módon zenés premierrel rukkolt elő, Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb Kabaré című musicaljét mutatta be zajos előadásban, zajos sikerrel. A Béres Attila rendezésében színre vitt előadás sok színésznek jelenthet jutalomjátékot, korra és nemre való tekintet nélkül.

UNGER ZSOLT GÉZA - 061.hu

A Kabarét valószínűleg egyszer mindenki látta már, vagy Bob Fosse örökzöld filmremeke villan be 1972-ből Lisa Minelli ikonikus alakításával, vagy egy korábbi színpadi feldolgozás. Most a Vígszínház is beállt a sorba és elkészítette saját adaptációját – a Szerelmek városa után ez már a második zenés premierje idén ősszel a 125 éves teátrumnak.

Kortalan korlenyomat

A második sorban ülve már az elején közvetlen élményt sejtek, amikor a peremig kivezetett kifutót megpillantom. Balra még a zenekari árok (bizony, élőzenével kedveskednek a tisztelt publikumnak), jobbra a (színpadi) lokál kibővített asztalai, vagyis felkészülhetek az együtt lélegzésre. Nem is csalódunk. Az igazi hatás még nem is azzal a bevonási gesztussal jön el, amikor aranycsillagokkal terítik be az első két sor szerencséseit egy petárdázás után, és még nem is akkor, amikor a Money, Money elhangzása közben mi is zsákmányolhattunk a dollárkötegek szálló darabjaiból (made in Vígszínház, haza lehet vinni szuvenírként.) Az igazi reveláció akkor jön el, amikor valamelyik énekes szinte a peremen egyensúlyozva adja elő szólószámát. A Konferanszié (Seress Zoltán) szuggesztív figurája is megfog, de Sally (Szilágyi Csenge) dal-monológjai nemcsak fülünkbe, szívünkbe is tépnek. A közelség bónusza az is, hogy karnyújtásnyi távolságból jobban érzékelhetjük az ifjú színésznő kiváló mimikáját, arcrezdüléseit, melyek mondén lényének direkt elnagyoltra hangolt gesztusaival és mozdulataival ellentétesen rezonálnak, így adva ki a kerek személyiséget.

Jó az öreg a háznál

Bizony van a dalok sorában több szívhez szóló duett, amit az idősebb szereplők adnak elő. Fraulein Schneider panziótulajdonos és egyik bérlője, Herr Schultz, a gyümölcskereskedő egymásra találásának, kultikus „ananászos” évődésének, eljegyzési ceremóniájának és tragikus szétválásának is szemtanúi lehetünk. A dramaturgiailag jól beszerkesztett Rómeó és Júlia-betétek még inkább színezik a melodrámává alakuló eseményeket. A néző pedig azt veszi észre, hogy az öregek ellopják a show-t a fiatalok elől, a pályája zenitjén lévő Igó Éva és az azon hajszállal már túllépő Kern András kettőse nemcsak hogy fűszere, de szerves része az egész műnek, alakításuk pedig igen meggyőző erejű.

Muszáj mindig összehasonlítgatni?

Básti Juli a Madách Színház emblematikus előadásában Sallyként ragyogott a kilencvenes évek elején, nemrég viszont már a Centrálban Fraulein Schneider vénkisasszonyos kosztümjébe bújt bele. Szilágyi Csenge karizmatikus színésznő, eggyé válik a figurával, ám aki mégsem ilyen Sallyt képzelt el magának (nehogy a hajszínre összpontosítsunk már a parókák világában), az bátran hunyja le a szemét, mert az énektudása majd le fogja venni a lábáról. Brasch Bence Cliffordja kevésbé erős alakítás, de azért a helyén van, jól hozza a naiv hősszerelmesből startoló, majd az életbe beletanult ifjú írót. Seress Zoltán az ördögien groteszk Konferanszié, vicces és frivol egyszerre, és töretlenül bízik abban (lásd majomlányos duettjét), hogy az igazságot legalább a színpadon kimondhatja még az ember.

A zenekar príma, külön öröm, ha valahol még kíséretként élő zenével találkozhat az ember. A tánckar és a mulató férfisereg is jól vizsgázik (koreográfus: Barta Dóra). A hölgyek csábosak, de a dekadens fülledt erotikát mégsem érezzük közvetlenül a bőrünkön. A gyerekszereplők nemcsak helyesnek, de meglepően rutinosnak tűnnek, színrelépésük mindig dramaturgiai fogás is.

A musicalt a Marosvásárhelyen született Béres Attila rendezte, aki régóta Magyarországon él és dolgozik, 2015 júniusától a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. A művel nem a fővárosi deszkákon debütált: korábban a tatabányai Jászai Mari Színházban rendezte meg. Akkoriban tett hitvallását ide fűzhetjük, érvényessége megmaradt: „Azért csinál előadást, azért játszik az ember, hogy valahogyan kimondja a belső történeteit”. Ezeket a belső történeteket kellett applikálnia a meglévő matériába, egyfelől hogy élő maradhasson, másfelől hogy egyéni ízt kapjon amellett, hogy általános érvényességeit megtarthassa. A középgenerációs direktor transzformációja láthatóan sikerült.

A díszletek (Cziegler Balázs), jelmezek (Tihanyi Ildi) a kor és a hely szelleméhez méltók, a mulatótól kezdve a pályaudvarig otthon érezzük magunkat, a színes, mondén atmoszférától a kietlen, zajos váróteremig együtt mulatunk és fázunk közösen a szereplőkkel, ahogy illik: kívül és belül egyaránt.

Három fontos momentum

A színpad fölött magasan modellvasút zakatol körbe-körbe a legtöbb jelenet alatt, tompa fénycsóvája újra és újra megjelenik a sötét éjszakában. A berlini magasvasútat eleveníti fel, de persze számtalan rárakódott jelentéssel is bír. A vasút, a pályaudvar az utazás megtestesítői és szimbólumként több réteget takarnak: az érkezés, az elvágyódás, a menekülési lehetőség mind megfogalmazást nyernek általa. A menetrend egy biztos pont egy bizonytalan világban.

Az erotika az előadás folyamán a színes revü szintjén marad (lehetett akár ez is a cél), a táncosok persze szépek és jók, bár a sárga kesztyű és harisnya nem feltétlenül az erotika csúcsa. Sally kisugárzását persze érzékeljük, de azt mindig ellenpontozza hétköznapi slampossága vagy gyermeki esendősége. A majomlányos szám egyszerre bravúros és meghökkentő, de már a végkicsengéséből adódóan sem lehet erotikusnak titulálni.

A szólókon kívül a darab kulcsjelenete az indulók harsogására előadott némajáték, amikor a náci pártba belépni készülőket igyekeznek józan gondolkodású társaik eltántorítani: a karlendítések meggátolása, lefeszítése buzgó feladat, de már nem megvalósítható vállalássá válik. A tömegpszichózis hat, az emberek besorolnak kijelölt helyükre, a Gonosz, ha ideiglenesen is, de győzedelmeskedik. Látványos és mégsem szájbarágós üzenet ez nekünk, a ma nézőjének, a ma emberének, mindenkori állampolgároknak. Lehet, hogy a darab valamelyik örökzöld slágerét dúdolgatva megyünk haza a színházból, de valahol az elménk mélyén ott lapulnak a jelenetfoszlányok is, tán épp a fent említett karlendítés.

Fotók: Vígszínház