1956

Már egyre kevesebben élnek, akik ténylegesen részt vettek az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, és egyre kevesebben vagyunk az akkori gyerekek, akik átéltük, megszenvedtük a kíméletlen harcokat, a kommunisták árulásait, a többnyire kudarcra ítélt disszidálás kísérleteit, a szovjet megszállás következményeit. Ezt csak azért írom le, mert ahogyan fogynak ötvenhat tanúi, úgy egyre bátrabban jönnek elő a hazugok, a volt kommunista nomenklatúra leszármazottai, a szenvtelen, karrierista figurák, akik átírnák, saját maguknak kisajátítanák a dicsőséges forradalom napjait, eszméit.

A magam módján dokumentáltam még időben könyv formájában olyan valódi ötvenhatos forradalmárok, elítéltek, pesti srácok élményeit, megszólalásait – Ötvenhat arcai, Ötvenhat 50 éve, Ötvenhat lövészárkai –, akik tényszerűen, valósághűen számoltak be október 23-ról, a két hétig tartó vélt szabadságról és az azt követő megtorlásról.

Az 1990-es rendszerváltás hónapjaiban egymás után alakultak meg különböző ötvenhatos szövetségek, de a boldogan szervezkedő valódi, egykori felkelők közé befurakodtak az ÁVH-sok, a pufajkások, a titkosszolgálatok, a Kádár-rendszer volt ügynökei, akik mérhetetlen károkat okoztak 1956 eszméinek. Becsületes forradalmárokat besároztak, suttogó propagandával gyanút keltettek, holott ők voltak a hálózat emberei, a tartótisztek, az ügynökök. Az ötvenhatos forradalom tisztaságának bemocskolását már a megtorlás első napjaiban elkezdték. A koncepciós perekben a Corvin-közieket, a Széna térieket, a Móricz Zsigmond körtérieket, a Baross-, a Vajdahunyad, a Práter, a Tűzoltó, a Péterffy Sándor utcaiakat, a Boráros térieket, egyáltalán Budapest felkelőinek egy jelentős részét– pld. Szabó bácsit, Wittner Máriát, Tóth Ilona szigorló orvost, Mansfeld Pétert, Rácz Sándort, Dénes Jánost, Angyal Istvánt, Dilinkó Gábort, a Bizsut, az újpesti cigánygyereket, Sticker Kati Havrila Bélánét, Hrozova Erzsébetet, Tollasi Ilonát…– köztörvényes bűncselekmények vagy gyilkosság miatt ítélték halálra vagy zárták hosszú évekre börtönbe.

Azok a lányok, asszonyok, akik harcoltak meg főztek a forradalmárokra, töltötték a Molotov-koktélokat, azokat nemes egyszerűséggel leutcalányozták, lekurvázták: ezt tette a szintén börtönben ült sztálinista, később revizionista író, Eörsi István. Ez kapóra jött Kádáréknak, hiszen hivatkozhattak, ők mondták, nem mi mondtuk. Egyszóval megfosztották a felkelőket attól a felemelő érzéstől, büszkeségtől, hogy ők a hazájukért, a kommunista diktatúra, a szovjet megszállás ellen harcoltak. Az egykori rákosista, sztálinista volt kommunista gyilkosok – Kádár, Biszku, Apró, Marosán, Münnich,… hosszú a sor – eleinte látszólag a Nagy Imre-féle, Petőfi-körös revizionista eszmék mellé álltak, nem akartak szakítani sem a kommunizmussal, sem a Szovjetunióval, csak megújítani akarták a megújíthatatlan. Sőt, látszólag a forradalmat is támogatták, de amikor eljött az ő idejük, s megjött Moszkvából a napiparancs rögtön vérpadra juttatták azokat, akik kikaparták nekik a gesztenyét, a hatalmat, ők viszont jutalmul elhozták nekünk a további 33 év morális, gazdasági csődjét, szellemi elbutulást, a végén a gulyáskommunizmust, ami aztán fejre állt.

Mondhatni azt is, hogy 1956-tal Magyarország cseberből vederbe esett. A magyarok nyakukra húztak egy még hosszabb diktatúrát. Hoppá! -ezt szeretnék velünk elhitetni. Igenám csak a magyar történelem évszázadait nem a függetlenségi harcok sikerében vagy sikertelenségében mérik. Hanem abban, hogy egy nép egységesen szállt szembe az elnyomóival, akárcsak 1848-49-ben vagy 1956-ban.

Fortepan / Fortepan/Album079

Ezt nem értik máig, akik a magyarság szuverenitási harcait kritizálják, támadják. Vagy nem értik a magyar történelmet, vagy nem akarják megérteni. A magyarokat több mint ezer éve el akarják pusztítani, megsemmisíteni – a német, a tatár, a török, a Habsburg, az orosz, a szovjet. De nem sikerült, s ezt nem értik. Amikor szükségünk volt rá, mindig volt egy Árpád fejedelmünk, egy Szent Istvánunk, egy Szent Lászlónk, egy országot építő IV. Bélánk, egy Nagy Lajosunk, egy Hunyadi Jánosunk vagy Hunyadi Mátyásunk, de volt Balassi Bálintunk, Zrínyi Miklósunk, Rákóczi Ferencünk, Kossuth Lajosunk, Petőfi Sándorunk, Széchenyi Istvánunk.

Amúgy a XIX-XX. század is adott nekünk hazafiakat Tisza István, Bethlen István, Teleki Pál személyében. A felsorolást nem folytatom, mert mások érzékenységét bántanám. Ugyanis valóban kell egy kis történelmi idő, hogy folytathassuk a nevek felsorolását, akik nem féltek a haláltól és az életüket is feláldozták volna, vagy feláldozták a hazájukért.

De hát mi is lényegünk? – a szabadságvágy, a szabadság megőrzése fegyverrel vagy szóval, a hazaszeretet, az emberek, más emberek tisztelete, a becsületszó, a szókimondás– ami szívünkön, az a szánkon–, amelyet évszázadokon át végig kísérhetünk nagy íróink, költőink műveiben. Bár fizikailag számtalanszor legyőzhették a magyart, de a lelkünket, a hazafiságot, a függetlenség érzését, akarását nem tudták kiverni.

Térjünk újra vissza 1956-ra. Miért akarják a kommunista világrendszer megdöntésének első kísérletét újból és újból kisebbíteni, összehasonlítani más országok harcaihoz vagy befeketíteni tiszta politikai célkitűzéseinket? Mindig és mindig az identitásunkat akarták, akarják szétverni. Máig veszélyesnek tartják az önazonosságára, a történelmi múltjára büszke magyart. Mint említettem, ahogyan sorban meghaltak a valódi szabadságharcosok Fehérváry István, Hegedűs László a mentős, a szegedi Fekete Pál, Dénes János, Rácz Sándor, Regéczy- Nagy László, legutóbb Wittner Mária úgy szinte a föld alól jönnek elő az újabb hazugok, történelemhamisítók, történelem átírók. Lassan elfogynak azok, akik ellent tudnak mondani nekik, akik szembesítenék őket hazugságaikkal.

Ebben élen járnak a Kádár rendszer, a volt állampárt, Moszkva egykori kiszolgálói és az újdonsült, Brüsszel parancsait leső labancai. Nem lehet elfelejteni 2006. október 23-át, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök rohamrendőrei gumibotokkal, viperákkal, kardlapokkal, gumilövedékekkel, könnygáz bombákkal, vízágyukkal szétverték a békés felvonulók ezreit: súlyos sérüléseket okozva, nem beszélve a szemkilövetésekről. Ezzel megbocsáthatatlanul megsértették a demokráciát, az alkotmányt és ötvenhat eszmeiségét.

De azt a jelenetet sem lehet elfelejteni, amikor Gyurcsány az őszödi beszéd hazugságai után a Vértanúk terén a hídon álló Nagy Imre szobor felé fordul és ezt kérdezi: Imre, Te mit csinálnál? Egy áldemokrata kérdezte a volt vörös katonát, a szovjeteket kiszolgáló kommunistát, aki néhány hétig megpróbált magyar lenni. Igaz, az elvtársai gyilkolták meg. Már az is anakronisztikus volt, hogy Nagy Imre szobrát az MSZP-SZDSZ kormányzat arra a térre helyezte, ahová a múlt század húszas éveiben emeltek szoborcsoportot az 1919-es, kommunista terror áldozatainak. A komcsikat ez sem érdekelte. Ezzel üzentek a magyaroknak, hogy vértanúi csak a kommunistáknak lehet. Micsoda álságos alak is ez a Gyurcsány, aki a Himnusz éneklésekor szívére teszi a kezét. Kérdéseket intéz elvtársához, míg előtte súlyosan bántalmazta, megalázta magyarok ezreit.

De az új önjelölt, a balliberálisok és Brüsszel üdvöskéje Magyar Péter sem különb. Volt arca, hogy ellopja a nemzeti színű zászlónkat, úgy tüntet pártjával a Tiszával, miközben eladná hazánkat Brüsszelnek, a Nyugatnak, feladná szuverenitásunkat. Csak egy kicsit! – ahogyan mondta. Függetlenséget nem lehet kicsiben eladni, csak egészben. Kicsit elárulni a hazát nem lehet, hanem csak teljes egészében lehet árulónak lenni. És még ez az ember akarja kisajátítani pártja számára 1956 szimbólumát, a lyukas zászlót. Emiatt nemcsak a még élő ötvenhatosok tiltakoztak, hanem mindannyian, akik szeretik a hazájukat. A lyukas zászló a magyaroké, a magyar népé. Ahhoz méltatlan kezek nem érhetnek.

Fortepan. A Forradalom halottai az egyik budapesti halottasházban.

A lyukas nemzeti színű zászlóért a halálba mentek a túlerőben lévő szovjetek és pufajkások ellen a pesti srácok, a munkások, a magyar katonák, az egyetemisták, a magyar felkelők. Na, ez a különbség az ötvenhatosok és a szennyes léből felszínre törő karrierista, ó-és újbalololdal, a neoliberálisok között.

Egy biztos. 1956 valódi népfelkelés volt. A forradalmat nemcsak azok csinálták, akik fegyverrel a kezükben harcoltak, hanem azok az újságírók, írók, akik gyújtóhangú újságcikkeket írtak, azok a mentősök, akik életük kockáztatásával mentették a sebesülteket, azok az orvosok, akik operálták a súlyos sérülteket – legyen az orosz vagy magyar -, azok a konyhalányok, szakácsok, budapesti lakosok, akik enni adtak a felkelőknek, a vidék parasztsága, akik teherautók ezreivel szállították az élelmiszert az éhező budapestieknek. De a maguk módján forradalmárok voltak azok a pékek, akik a legnagyobb tűzharc közepette sütötték a kenyeret, azok, akik országosan megszervezték a háborús közigazgatást, biztosították az októberi-novemberi hidegben az ellátást, az életben maradást. Egyszóval mi, a többséget alkotó, a nemzeti egységet jelentő, függetlenséget akaró magyarok voltunk: 1956. Ők voltak a csendes ötvenhatosok.

Végezetül hadd emlékeztessek könyveim előszavát író, életfogytiglanra elítélt Regéczy-Nagy László szavaira:

Felség!- mondta Talleyrand uralkodójának-, ha igazán le akar győzni egy népet, nem elég katonailag leverni. Meg kell őket fosztani történelmi tudatuktól…

Mikó Imre így tanította nemzetét:

A történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk: azon állunk! Mármost döntse el ki-ki magában is, mit tettek velünk, s mi lett a kezelés eredménye.

Ha a mennyországot huszárrohammal lehetne bevenni, minden magyar üdvözülne

– így Tabódy tisztelendő úr, egykori huszártiszt.

Végül a kemény tartású, nyílt tekintetű, egykori huszártiszt Regéczy-Nagy László ötvenhat tanulságaként ezt mondta:

A kitartó, szívós ellenállás nem a szalmalángú népek harcmodora.

Vezető kép: Fortepan / Lovrecz Éva