1956 óta nem látott intervencióra kell számítanunk (1. rész)

2022. április 3. sorsdöntő vasárnap lesz a modernkori magyarság történetében. A baloldal visszatért a bolsevik gyökerekhez, alig várják, hogy „nemzetközivé legyen holnapra a világ”, a nemzeti, polgári oldal pedig egyszerre próbálja fenntartani a békét, biztosítani az energiaellátásunkat, ellátni a menekülteket és feltartóztatni a migránsokat – mert a kettő korántsem ugyanaz –, valamint megvédeni a gyermekeinket. A nemzetközi baloldal belátta, a Böszme által kinevezett Kapitány kalózhajója beleütközött az intelligencia jéghegyébe, így az esélyeik a választási győzelemre egyre csökkennek, ezért mindent be kell vetniük, hogy mentsék a menthetőt. Pénz, paripa, fegyver… erkölcs és jogszabályok nem számítanak.

Hosszú az intervenciós lista – a legegyszerűbb talán, ha kronológiai sorrendben haladunk. A beavatkozási határhajlandóság 2015-ben emelkedett meg a fényességes Nyugaton, amikor a magyar kormány merészelte megvédeni az ország és a kontinens lakosságát és kultúráját a gazdasági bevándorlóktól és az iszlamista hordáktól. Azóta Magyarország lett a föderalista fordulatot vett Európai Unió patás ördöge, attól fogva hazánk diktatúra, és bármit teszünk, az csak a demokrácia, a sajtószabadság és az európai értékek ellen történhet – a globalista hálózat szerint legalábbis.

Az Európai Parlament elfogadott egy hazánkat elítélő állásfoglalást 2017. május 17-én, amelyben kijelentették: Magyarországon fennáll az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 2. cikkében foglalt értékek súlyos megsértésének veszélye, ami – véleményük nyomán – indokolja a 7-es cikk szerinti eljárás megindítását. Az EP felkérte az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságot (LIBE), hogy készítsenek el egy, a magyar jogállamiság helyzetét bemutató különjelentést, amivel Judith Sargentinit bízták meg. A Sargentini-jelentés végleges szövegét 2018. június 25-én fogadta el a szakbizottság, a megszületett modernkori Kommunista Kiáltvány pedig amellett, hogy az európai kettős mérce manifesztumaként értelmezhető, elvitathatatlanul rámutatott Soros György befolyására az uniós intézményekben, valamint intervenciós törekvéseire az EU és Magyarország politikájába. 2020-tól kezdődően évente megismétlik a Sargentini-dokumentumban foglalt hazugságokat az Európai Bizottság jogállamisági jelentéseiben, a hazánkról készült 2020-as és 2021-es jogállamisági riportok megalkotásakor szinte kivétel nélkül ugyanazon Soros-szervezetek véleményét kérték ki. Ezek a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) komoly támogatást kapnak a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítványoktól (Open Society Foundations, OSF). A legnagyobbak közülük:

• az Amnesty International Magyarország, amely 2016 és 2019 között közel 25 ezer dollárt – hozzávetőlegesen 8,5 millió forintot – kapott az OSF-től;
• a Magyar Helsinki Bizottság 2016-ban, 2018-ban és 2019-ben összesen 1 millió 510 ezer dolláros (488 millió forint) forrásra tett szert a Soros-alapítvány révén;
• a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), amely 2016 és 2020 között 870 ezer 118 dollárt (körülbelül 297 millió forint) támogatást kapott az OSF-től;
• a Transparency International Magyarország pedig 2017 és 2019 között 202 ezer 32 dollárt, azaz 69 millió forintot kapott az OSF-től.

Brüsszel egyre szélesebb jogköröket biztosítana a civil szervezeteknek, ami része azoknak az intervenciós kísérleteknek, amiket a milliárdos tőzsdespekuláns és az EU folytatnak a nemzetállamokkal szemben. Azzal, hogy az NGO-k fogalmazzák meg – a függetlenség álcáját magukra öltve – a különböző riportjaikban a Soros György által tollba mondott politikai kritikákat és üzeneteket, az a globalista hálózat célja, hogy az emberek előtt elfedjék a jogi köntösbe bújtatott kőkemény ideológiát, és úgy tűnjön, mintha az alaptalan vádak nem egy politikustól vagy párt(család)tól származnának, hanem egy kizárólag szakmai, objektív szempontokat szem előtt tartó civil szervezettől.

Miután a nemzetközi baloldal a választásokhoz közeledve látta, hogy az agyonmantrázott jogállamisági fikcióik nem igazán hatják meg az egyre erősödő jobboldali tábort, bevetették az új szuper(nek vélt) fegyvert: a LIBE-bizottságot, illetve annak hét EP-képviselőből álló delegációját, amely 2021. szeptember 29-én hazánkba látogatott, hogy a háromnapos vizitet követően közzétehessék előre megfogalmazott ítéletüket Magyarországról. Az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint az Identitás és Demokrácia egy-egy képviselője mellett öt, erősen liberális politikus alkotott véleményt a demokrácia magyarországi helyzetéről, ráadásul úgy, hogy aránytalanul több időt szántak a kormánnyal kritikus és ellenséges szereplőkkel történő tárgyalásokra. A misszió az egyeztetéseket a civil szervezetek magyarországi képviselőivel kezdte, köztük a bevándorlást nyíltan támogató (nomen est omen) Menedék – Migránsokat Segítő Egyesülettel, az Amnesty International Magyarországgal, a Magyar Helsinki Bizottsággal, a Társaság a Szabadságjogokérttal, az LMBTQ-propagandát zászlajára tűző Magyar LMBT Szövetséggel, valamint a transzparenciát csak a jobboldaltól megkövetelő Transparency International Magyarországgal. A küldöttség tagja volt – többek között – Malin Björk, Svédország első nyíltan leszbikus, radikális feminista EP-képviselője, aki A Baloldal nevű szélsőbaloldali frakció politikusa, illetve állandó tagja az EP (hiánypótló!) LGBTIQ-munkacsoportjának. Elkötelezett bevándorláspárti; ő vetette fel, hogy az Európai Unióban évente nagyjából 240 ezer migránst kellene szétosztani. Ja, és ő volt az, aki műanyag klitoriszokkal kampányolt – csak, hogy tisztában legyünk a nívóval.

Szintén a misszió tagja volt, és szintén egy jó adag előítélettel volt megpakolva a bőröndje Bettina Vollath osztrák EP-képviselőnek, aki előre elrendelte, hogy nálunk korlátozzák a nők jogait – azóta bizonyára a kardjába dőlt, amiért egy nőt választottak köztársasági elnöknek, akit ráadásul a kormánypártok jelöltek a posztra. A „hölgy” Magyarországot „független bíróságok és sajtószabadság nélküli látszat-demokráciának” nevezte az Európai Parlamentben, miután – minden bizonnyal górcső alá vette az összes jogforrásunkat, ami a bírák függetlenségét deklarálja és a sajtószabadságot garantálja. A magyar gyermekvédelmi és a felsőoktatási törvénnyel kapcsolatban is fellépést (vagy más szóval: beavatkozást!) követelt az EU-tól, utóbbival kapcsolatban javasolva, hogy ne csak a bíróságokra hagyatkozzanak, hanem „politikailag oldják meg az ügyet” – ezzel is hitet téve a jogállamiság eszménye mellett. A csoport tagja volt még Donáth Anna is, aki magyar(országi) EP-képviselőként, mint egy piaci kofa árulta a hazáját és jött ellene vizsgálódni. A delegációt Gwendoline Delbos-Corfield francia zöldpárti politikus vezette, aki Judith Sargentini helyét vette át 2019-ben a LIBE-ben, és aki alaptalanul predesztinálva az április választás jogszerűségét, azt nyilatkozta, hogy a magyar jogállamiság, illetve annak – általa vélt – hiánya „megakadályozza az igazi, tisztességes választásokat”. És itt jutottunk el arra a pontra, hogy a hazánkat és a nemzeti jogszabályainkat egyáltalán nem ismerő, külföldi politikusok nyíltan kétségbe vonják a magyar országgyűlési választások tisztaságát, választási csalás vádjával delegitimálva a teljes voksolást.