Jó, a rossz és a csúf zsidó…
Új tagot köszönthetnek az európai értelemben nem vehető értelmiségiek egyre bővülő hazai tábora Kertész Imre személyében. Bár míg újdonsült sorstársai hosszas igyekezettel jutottak el a nemvehetőséglegmélyebb bugyraiba, Kertésznek elegendő volt átvenni egy díjat is, és máris e mélységbe taszították mindazok, akik eddig a baloldali ideológiai megtestesülését látták benne. Hát így jár az, aki enged a orbáni sötét oldal delejes csábításának. Pedig Kertész hozott volna egyensúlyt ellensúlyt az Erőbe. Az ominózus eset óta a baloldali értelmiség jobbára azon tornáztatja az agyát, hányféleképpen is lehet megfogalmazni azt, hogy Kertész egy hülye vén trotty, illetve hogy ő maga csak szimplán szenilis, ellenben a felesége egy ostoba némber.
A fentiek fényében leszögezhetjük, hogy a Holokauszt-emlékév - a hazai viszonyok ismeretében legalábbis - eddig tökéletesen kiszámíthatóan zajlik. Tökéletesen úgy, ahogy arra számítani lehetett. A baloldal – érdekeit, de nem értékeit szem előtt tartva – a kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon nem lehet normális Holokauszt-megemlékezést tartani. Erre a magyariknak nincs meg a felhatalmazása, mivel minden magyari polgár a lelke mélyén nácifasiszta. Egy jobboldali kormány meg pláne kontár az ilyesmihez. Elhatárolódni se tud normálisan, megfelelő gyakorisággal.
Természetesen a Kormány is az elvártaknak megfelelő módon teljesít. Az lenne a legbiztonságosabb a számára, ha nem is csinálna semmit, jobb volna inkább elbújni valahová, amíg le nem telik ez a szomorú esztendő. Ennek a kelletlenkedésnek lett aztán olyan eredménye, mint amilyen a Nagy Relativizáló Szobor, meg a kertészi kitüntetés. Mert hát ki mást, ugye, mint a Kertészt? Holott a Sorstalanság irodalmi értékeitől eltekintve ennek a műnek köszönhetően azonosítja a világ Magyarországot a Holokauszttal, és a kitűnő Kertész erre még rá is dobott néhány lapáttal, amikor Berlinben lenyilatkozta, hogy nem is érti, hogyan tudott ennyi éven át ennyi náci magyarral egy levegőt szívni. Persze mindezt már csak a nóbelprájz után. Nyilvánvalóan nem ez az a lovagias viselkedés az, amelyet Áder János követendő példának nevezett a Szent István Rend kitűntetésének átadása alkalmával. A baloldal szemében azonban Kertész éppen ilyen minőségében volt normális…
Az európai értelemben nem vehetőség nyilvánvalóan akkor kezdődött, amikor Kertész Holokauszt-bohócnak nevezte önmagát. Nyilatkozatában keserűen elemezte a lépten-nyomon súlyos szavakkal dobálózó, és azokat tulajdonképpen erodáló Holokauszt-ipar ténykedését, hogy csak valami béna idegen név lett a Nagy Megmondóregény mögött. Hogy megfullad abban a közegben, amelyet gondos ideológusok rittyentettek köré. Hogy a világ nem Kertész Imrét ismeri, és nem is az érdekli, hanem Kertész Imre paródiája. Ha valami, hát ez a fajta őszinteség és (ön)kritika viszont valóban példaértékű, és előremutató, különösen annak a nyilatkozatnak a fényében, amely szerint
„a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”.
A libnyaf reakciója azonban kiszámítható, de meglehetősen alantas módon értelmezte ezt Kertész megnemvehetőségülésének, hovatovább elhülyülésének. Ebben az összefüggésben immár maga Kertész is részt vállal a magyarik történelmének relativizálásában. A Magyarnarancs kéjesen is boncolgatja, hogy ugyanezt a kitüntetést Horthy anno miféle kiérdemesült náciknak, többek közt Goebbels-nek adományozta, és hogy milyen jól mutat ebben a felsorolásban a Kertész Imre neve. Holott ezt a történetet lehetne ám úgy is értelmezni, hogy Kertész Imrével a névsorban billen helyre az egyensúly, áll vissza valamifajta értékrend. Talán felesleges kitérő, de Elena Ceaușescu akadémikus mivolta ellenére sem számolták fel a tudományos életet Romániában.
A relativizálás éppen abban állna, ha úgy tennénk, mintha a goebbelsi-affér meg sem történt volna, holott ez történelmi tény. Ha Horthy volt akkora balfasz, hogy náci németeknek kótyavetyélte el ezt a kitűntetést, hát égjen vele, amíg csak világ a világ. Talán államférfiúi képességeinek megítéléséhez is méltó adalékul szolgál majd e tény az utókor számára. Hát hol van itt a relativizálás…?
Kertész Imre kitüntetésében, a konszenzus lehetőségében felcsillanhat a reménye annak, hogy a Holokausztra való emlékezés ne jelentsen feltétlen egyenlőségjelet az egész magyarság komplett lenácizásának lehetőségével. Hogy ne erőszakolhassa azt meg semmilyen politikai ideológia. Mennyivel méltóbb lenne nemcsak Raul Wallenberg - aki ráadásul nem ingyen dolgozott - mellett azokra az ismeretlen magyarokra is emlékezni, akik embereket bújtattak, etettek, ruháztak, okiratot hamisítottak. Hogy elmondhassuk a gyermekeinknek, hogy látjátok voltak itthon is olyanok, akik azokban a vészterhes időkben emberek tudtak maradni. Ezeknek a hősöknek a vállán tudnánk kikapaszkodni a történelem szennygödréből a fényre.Kérdés persze, hogy megengednék -e ezt a magyariknak a baloldalon.
Minden bénázás ellenére tehát lehetne ezt az érdemrend dolgot előrelépésnek is tekinteni.
A meggyőzhetetlen baloldaliaknak pedig állítsunk olyan emlékművet, amelybe nem lehet belekötni. Mondjuk egy nagy gránitkockát. Vagy egy pontot a földön. Nekik tulajdonképpen mindegy.
