Pesti Srácok

Homofóbok vs. heterofóbok

Homofóbok vs. heterofóbok


PestiSracok facebook image


Ismét helyzet van, meleg front vonul át kies hazánkon. Pár napig lehet témázni, tematikázni, napirendezni. Például Orbán és Tarlós legnagyobb bűne jelenleg, hogy nem mentekel a megnyitóra és nem vonulnak fel. Legnagyobb, mivel még mindig nem sikerült rájuk bizonyítani, hogy tiszta tekintetű egyetemisták fejével lovasfociznak Felcsúton és személyesen kobozzák el szegény nyugdíjasok csirkefarhát-tartalékait. Így egyelőre ez is megteszi.

A 444-nek sikerült is összehozni a témában egy kesze-kuszát, bizonyítandó a rezsim homofóbiáját, méghozzá a jó öreg Bezzegeurópával. A felsorolás több helyen sántít és felvet pár kérdést. Mielőtt azonban tételesen végigvennénk ezeket, egy gyors szerkesztőségi állásfoglalással tartozunk olvasóinknak. Fogalomügyileg. Homoszexualitás az, amikor valaki saját neméhez vonzódik szexuálisan, buzerancia pedig ha valaki ezen orientációját bármilyen formában agresszíven a többségi társadalom orra alá dörgöli, például az Andrássyn rózsaszín reverendában nyalogat egy Bibliát pár neonzöld tangás fickó társaságában. Míg előbbi hidegen hagy bennünket, utóbbira csak mély megvetéssel tudunk tekinteni, habár azt is leszarjuk. Persze a kettő között a szürke legalább 50 a szivárvány rengeteg árnyalata megtalálható, de tényleg annyira hidegen hagy bennünket, hogy bármiféle komolyabb klasszifikációt lehetetlen kicsikarni belőlünk. Ennyit előjáróban.

De nézzük a példákat. Homofób a rezsim, mert a megkérdezettek közül kettőt nem érdekli a téma (Kocsis és Orbán), Tarlós meg trollkodik egy gyönyörűt, ahogy az tőle elvárható és amiért lassan beleszerelmesedünk (khmmm). Ahogy fater mondta mindig: hülye kérdésre hülye választ, fijjam! Szóval nálunk ebben a kérdésben is sikerült eljutnunk a jól bevált Rákosi-féle bolsevista tempóhoz, úgymint aki nincs velünk, az ellenünk, és próbáljon meg bárki 10 millió homofóbbal buzibárt építeni, másrészt Tarlós másik oldalon állásánál nem sikerül kideríteni, hogy ugyan mit ért ezalatt. Csak annyit, hogy heteró, és lehet nem szereti a homokosokat, de az is lehet, hogy nem szereti a buzeránsokat. És itt persze vissza is csatolhatunk a fenti bolsi logikához, azaz mindhárom esetben homofób. De az is lehet, hogy hülye kérdésre hülye választ adott, és akkor pláne homofób. Szerintük.

Ennyit a hazai helyzetről, de akkor nézzük a Zeurópai példákat:

Az hogy Angliában odaálltak az esemény mellé, érthető. Épp most fogadták el a melegházasságot. Elég hülyén nézne ki, ha szembe köpnék az egy hónappal ezelőtti önmagukat. Berlinben sikerült kitiltani Merkeléket, mert ugye nem eléggé támogatják a melegek szabadságharcát. Nem eléggé. Amellett, hogy megint a tolerancia bajnokainak sikerült intoleránsnak lenni (t.i.: Csak a mi véleményünk a jó vélemény.), azt a tárgyalástechnikai malőrt is sikerült elkövetni, hogy mindent egyből akarnak, és ha nem elég gyors a progresszió, azonnal rátámadnak a másik félre. Mint a hülye gyerek a fagyisnál. Három gombócot akar, de a mama csak kettőt vesz, erre elkezdi földhöz vagdosni magát, meg hisztizni, aztán befeszül, hogy elrángatni se lehessen. Az nem tűnik föl, hogy elveszíti a lehetőségét, hogy rövid időn belül megint újabb fagyihoz jusson, mert ahhoz hülye. Marad megint a dobálózás a játékokkal a homokozóban.

A franciáknál is de jó minden, csak ebben a kedves, toleráns társadalomban kb. egy hónapja százezrek vonultak tüntetni a melegházasság ellen. Az ilyenekről előszeretettel hallgat a magyar média jelentős része (akárcsak az USA-ban akár milliós létszámban zajló pro-life megmozdulásokról). Mert így nem lehet bezzegezni.

Szóba kerül még Spanyolország, Olaszország és persze Bécs (ahol hamarosan törvényt hoznak róla, hogy a perverzek által évekre pincébe zárt és abúzált gyermekeket minden páros évben pórázon kötelező kivinni a Pride-ra), de ezekről a népekről elég határozott vélemény alakult ki a témával összefüggésben szerkesztőségünkben, tehát szót sem pazarlunk rájuk.

Amit viszont hiányolunk a felsorolásból, hogy hány európai városban verik a buzikat, és hány helyen rendőri asszisztenciával. Mert hogy ilyen is van. Én sehol nem szeretnék homár lenni, de a Baltikumban például főleg nem. Vagy az NDK-ban. Esetleg Szlovákiában. Lengyelországban. Dél-Olaszországban. Baszkföldön. Nagy-Britanniában (leszámítva Londont, Bristolt és Manchestert). Az USÁ-ban (leszámítva a két partvidéket).

Ennyit a súlyosan homofób magyar társadalomról és rezsimről, akiknek mindössze annyi a bűne, hogy egyszerűen nem érdekli a téma. Annyira pláne nem, hogy az arcába lógassák a zacsit. És minket sem. És nem azért, mert történetesen heteronak születtünk, hanem mert normális, felnőtt, kiegyensúlyozott szexuális életű férfiként pont annyira érdekel a homoszexualitás, mint a virágkötés. Semennyire.

Az viszont érdekel (és emiatt született e poszt is), hogy mi a fasz ez az állandósult kötözködés a közszereplőkkel, hogy elmegy-e a pride-ra vagy sem. Kinek mi köze hozzá? Vagy kötelező? Ha valaki nem pride-ol, akkor rossz és két lába van? Ennyire sarkosan gondolkozni eddig csak nagyra becsült kollégánkat, Pirézt láttuk. Szerinte aki nem szereti a metált, az nem jó ember. De Piréz hülye.

Ez az egész felvonulásos, büszkeségnapi móka onnan indult, hogy 1969-ben be kellett verni néhány teljesen hülye rendőr orrát New Yorkban, mert nem a dolgukat végezték, hanem mások kukiját és nuniját felügyelték, nehogy rossz helyre tegyék. Itt még messze támogatható volt a történet, mert az államnak tényleg nem feladata mások szexuális orientációjával foglalkozni, legyen az bármilyen. A rendőr meg csináljon valamit a kurva nagy hasával és betörők után futkározzon inkább. Ebből a jogkiterjesztős, szabadidős, rekreációs tevékenységből sikerült félszáz év elteltével véleménydiktatúrát csinálni. Már nem jogokért küzdenek, hanem mások jogai ellen. És most nem az Andrássy út használatának jogára gondolok, mert meglehetősen primitív dolog azért az egy napért hőbörögni, hanem a szabad gondolkodás jogára. Ha valaki nem szereti a buzeránsokat, akkor nem szereti. Ennyi. Ahogy a homokosok kikérik maguknak az ő orientációjukat megváltoztatni akaró amerikai parapszichológusok és keresztény fundamentalisták átnevelési kísérleteit, úgy mi is kikérjük magunknak, hogy a jó emberek csak akkor lehetünk, ha pride-olunk. Anyátokat!
Ajánljuk még

A patriotizmus maga a lázadás - Lajkó Fanni és Szűcs Gábor a Polbeatben

‎Polbeat 2024 december 16.
A mai világ arról szól, hogy egyáltalán ne legyenek nemzetek, ebben pedig a patriotizmus eszméje maga a lázadás. Nemigen maradt olyan uniós tagállam, ahol annyira hazaszeretők az emberek, mint mi, magyarok. Szerencsések vagyunk, hiszen Nyugat-Európában már kevert a társadalom, s lényegében nincs az embereknek nemzettudata - mondta a Polbeat című műsorunkban Lajkó Fanni, jogász az Alapjogokért Központ elemzője, aki másik vendégünkhöz, Szűcs Gábor jogász-elemzőhöz hasonlóan a Nemzeti Ellenállás Mozgalom alapító tagja. Szűcs Gábor ugyanerről így fogalmazott: nem elég önmagában, ha politikusok állnak ki egy ügy mellett, "nekünk is meg kell mutatni, hogy mi a fontos, mert a mi életünkről van szó". Huth Gergely kérdéseire elhangzott az is: Magyar Péter csak epizódszereplő lehet, előbb-utóbb el fog bukni és ezt ő is érzi.

Éles lőszerek és beütött, csuklyás alakok a tévészékház ostrománál – Császár Attila volt a Polbeat vendége

‎Polbeat 2023 március 11.
Hiába híresztelték az ellenkezőjét, azaz, hogy a 2006. szeptember 18-i tévéostrom idején a Hír TV és a mögötte állók szándékosan irányították a tömegeket, valójában mi oda mentünk, ahol a drámai események zajlottak, még a közvetlen feletteseinkkel sem volt idő egyeztetni róla. Gyűjtöttük az információkat az utca történéseiről, megvolt a technikánk, hogy ország-világ élőben követhesse azokat, tehát (sajnos egyedüliként a magyar médiában) a munkánkat végeztük – mondta a Polbeatben a Nézőpont Intézet Jótollú Magyar Újságíró-díjával frissen kitüntetett Császár Attila, aki az MTVA-nál, a Hír TV-nél és az Echo TV-nél végzett bő három évtizedes riporteri, szerkesztő-műsorvezetői munkájával érdemelte ki a kuratórium elismerését. Huth Gergely a műsorban lejátszotta azt az először a PestiSrácok.hu-n bemutatott, drámai belső rádiófelvételt, amelyen a lángoló tévészékházban minden bizonnyal szándékosan magukra hagyott rendőrök kiabálnak kétségbeesetten. Császár Attila válaszul kifejtette sok év oknyomozó riporteri munkája révén megalkotott teóriáját Gyurcsányék akkori, ördögi tervéről. Stefka István pedig a közös médiaháborús élményeket elevenítette fel "Csaszival", hiszen mindketten megtapasztalták, hogy milyen a sajtószabadság "balliberális" módra, amikor 1994-ben a visszatérő MSZP–SZDSZ-hatalom úgy rúgatta ki őket azonnali hatállyal a Magyar Televízióból, hogy még a hivatalos vezetőváltást sem várták ki.