Rogánantónió és a csodafegyver

Mi is gyanítottuk, hogy a hirtelen (de okkal) elővett

bevándorló-ellenesség a Habony-művek legújabb rezsicsökkentős csodafegyvere

. Hogy megint csodafegyvert talált az Árpi, annak elismeréséhez se kell túl sok vonatkozó szociológiai felmérést átböngészni, melyekből kihámozható, hogy

a magyari ember a kérdezőbiztosok körében mindig bizalmatlan az idegennel szemben

, aztán persze elmegy gyrost enni a sarki törökhöz, aki jordán meg veszi a zacskóslevest a kínainál. Egyszerűbb visszatekinteni 2005-ig, ahol a Gyuriferiéknek sikerült a legótvarabb nyuggersovén kampányt félig-meddig sikerre vinni, még azzal a furcsasággal is, hogy ott az idegenellenesség tulajdonképpen saját nemzettársaink felé irányult. Szóval a magyari ember – ez tagadhatatlan – nem szereti az idegent, ha megkérdezik, ráadásul hajlamos a demokratikus nappalik világától távol eső szempontok szerint szavazni. De minden egyéb esetben semmi dolga nincs velük, vagyis inkább – főleg a tinilányok – a

„külföldit”, legyen az turista vagy gazdasági bevándorló, kitüntetett kedvességgel fogadja

. Nem véletlenül él életvitelszerűen ennyi angolszász Budapesten… A

politikai bevándorló-ellenesség

(nem leszek Kócziánpeti és nem leplezem le, hogy a politikai aktorok cselekvése a hatalomra – heuréka - irányul, mert elalszom) inkább kilépés önnön kisszerűségünkből, mint ahogy azt felvilágosodásról tartják a demokratikus nappalikban összegyűlő és közös dalra fakadó értelmiségiek. Annak a tolmácsolása a széles köz felé,

ha nem is meghaladtuk, de elértük a nyugati fejlettségi szint azon fokát, ahol már nekünk is küzdenünk kell a gazdasági bevándorlással

. Nyilván ez bőven nincs így, hiszen az elmúlt majd száz évünk politikája ennek a veszélynek az idejekorán történő elhárításáról szólt, tehát arról, hogy senki számára ne legyünk túl vonzó ország (igen, ez irónia volt). De hát a politika egyúttal kommunikáció is, hogy egy Törökgábori bölcsességnek is helyt adjunk… Részünkről az egyetlen kézzelfogható eredménye ennek a –nevezzük a nevén – kommunikációs blöffnek, az kimerül abban, hogy Rogánantóniót végre nem csak a Juhászpetivel látjuk vívni, hanem az újgenerációs baloldali, aktivista rinyagépek is felírták maguknak a személyes ellenségek közé. Mert a tegnapi nyugati pályaudvaros (plebejus?)

sajtótájékoztató alatti és utáni közjátékok

bizony feliratkoztak az év legviccesebb jelenetei közé, melyekből decemberben aztán összeállítjuk a szilveszteri bejátszást. Azzal indult a műsor, hogy néhány – ránézésre –

felső középosztálybeli aktivista nekiállt körbetáncolni transzparenssekkel és doktriner ostobaságokkal felfegyverkezve a Tónit

, hátha végül sikerül annyira jó pozíciót fogni, ahol már a királyi televízió termelési jelentéseibe is belelátszódnak. Szegények nem voltak tisztában az M1 Híradó profizmusával, egy-nulla, s nem nekik. Második programpontjuk a kissé szereplési-mániás, de tulajdonképpen ártatlan Paprikakinga bevetése volt, aki a „mitnézel-nenézzél” stílusban szorongatta meg Rogántóni mogyoróit. Ő meg jólnevelt, egykori fidelitászos kispajtásként még megkísérelt válaszolni egyszer, aztán inkább megfutott. Egy-egy. Itt tartunk most,

a bevándorlók meg közben jönnek-mennek

.