...majd …

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi üldözést, mint jótulajdonságaink. (François de La Rochefoucauld)

A bevándorlók lakta városnegyedek karéjban vették körül a nagyvárosokat. Jórészük az utolsó bevándorlási hullám kezelésére épített kockaházakból állt, a többiek pedig a hitetlenektől elhódított városrészekben álló, végképpen lepusztult negyedekből, ahonnan már az utolsó nem muzulmán lakó is elköltözött.

A kisebb utcákból, mint patakok indultak az emberek, hogy azután feloldódjanak a főutak folyóiba, ahol már hatalmasra duzzadt a tömeg. A fosztogatások és üzletek feldúlása már az elején elkezdődött. A tüntetés előtti hajnalon graffiti-brigádok járták az utcákat és művészies Dávid-csillagot festetteik a zsidó tulajdonú üzletekre, ezek voltak az elsődleges célpontok. A kirakatokat betörték és – miközben a tulajdonosok az üzlet feletti lakásaikban reszkettek – az utolsó szögig mindent elhordtak. Ahogyan a menet a belvárosok felé haladt, úgy lettek egyre elegánsabbak az üzletek és nagyobb a zsákmány. A rendőrök tehetetlenek voltak. Mire pajzzsal és gumibottal utat törtek maguknak a tömegben, már csak a kifosztott, lerombolt üzleteket találták, a tettesek pedig messze jártak. A tömeg észre sem vette, de az élenjárók, a „

dzsihád gyermekei

” – ahogyan magukat nevezték – vezették őket, a városok központi terei felé.

A tömeg első soraiban meneteltek az IS-sejtek emberei

, ahogyan megbeszélték, a próféta zöld zászlajának szalagjait kötözték a karjukra, hogy felismerjék egymást a tömegben. A fegyvereiket az asszonyaik hozták a bő csador alatt elrejtve. Közvetlenül mögöttük – a gondos szervezésnek köszönhetően – a muzulmán iskolák gyerekei mentek és az áldozatok családjai. Az európai nagyvárosokban nagyjából egyforma időben érkezett a tömeg a céljához és a lobogó iszlamista zászlók lassan megtöltötték a tereket. A rendőri készültség tartalékai – az ismert rendőri eljárásrend szerint – a tüntetés célpontjául szolgáló térre nyíló mellékutcákban gyülekezett. Több tucat busz és több száz rendőr várakozott a mellékutcában. A hely ismert volt, hiszen

az elmúlt évek hasonló tüntetésein kialakult egyfajta eljárásrend

, amihez aztán a rendőrség, a maga merev módján, ragaszkodott. A rendőrök nem álltak alakzatban, kisebb csoportokban beszélgettek és cigarettáztak, feszültek voltak, de nem túlságosan, hiszen az efféle események mindennaposak voltak. Váratlanul a tüntetéssel ellentétes irányból egy kisebb, kiáltozó csoport tűnt fel, akik láthatóan egy talpig csadorba öltözött nőt üldöztek, kiáltozva és botokat lengetve. A nő látható rémületben futott a rendőrök felé és segítségért kiáltozott. A rendőrök beengedték maguk közé, miközben az üldözők eltűntek a kapualjakban. Az üldözött hirtelen felemelte a kezét, a csador szétnyílt és a rendőrök mozdulatlanná dermedtek a testére erősített robbanó-mellény látványától. Allah akbar! – kiáltotta és megnyomta a kezében lévő kioldó szerkezet gombját. A pokolgép kazettái, a robbanóanyagon kívül, százszámra tartalmaztak csapágygolyókat is – szorgos muzulmán kezek lopták őket egy közeli gyárból – így a hatás a szokásosnál is pusztítóbb volt. Városi legendává vált, hogy még a harmadik emeleti ablakokról is emberi szövetdarabokat takarítottak le. Az utcát megcsonkított halottak és sikoltozó sebesültek borították, középütt pedig a merénylő teteme, a felsőteste nélkül. A támadásról a tüntetők nem hallottak, annál inkább terjedt a rendőrségi rádiókon a hír. A kivezényelt egységek hirtelen nagyon idegesekké váltak, a pajzsos gumibotos rendőrök félrehúzódtak és

helyt adtak a fegyveres egységeknek és a tüntetők hirtelen gépfegyvercsövekkel néztek szembe

. A csadorok alól ekkor kerültek elő a fegyverek és az első sorból tüzet nyitottak a rendőrökre. A feszült és rettegő rendőrök viszonozták azt. Mivel a dzsihadisták a földön fekve lőttek, a rendőrsortűz a mellettük, mögöttük állókat érte és szabályosan lekaszálta őket. Mivel a tömegből is folyamatosan lőttek zavaros tűzharc alakult ki, vagy tíz percig tartott, mire a képzettebb rendőrök végeztek az össze lövésszel. Közben azonban a teret már haldoklók és halottak borították. A tömeg menekülni kezdett és a kialakuló pánikban százakat tapostak agyon. Mire mindennek vége lett sok száz halott feküdt a téren. A lövöldözés elcsitultával pedig nagy és tanácstalan csend lett.

És mindezt élő egyenesben közvetítették a televíziók.

Mindenütt azonnal összehívták a kormányokat és a TV-stúdiók megteltek ideges, kapkodó miniszterekkel, fölényes szakértőkkel, akik mind az eseményeket magyarázták. A magyarázatok – ahogyan az várható volt – egy kaptafára készültek. Szó esett a bevándorlók nehéz sorsáról, beilleszkedési nehézségeiről és rendőri „

túlkapások

”-ról. Igazából senki sem tudta, hogy mit kell tenni. A magukat bal vagy jobboldalinak tituláló pártok egyaránt tömegtüntetéseket hirdettek, mint mondták az „

erőszak megfékezéséért

”. Arról nem esett szó, hogy miképpen lehet „

megfékezni”

az erőszakot azzal, hogy sok ember felvonul.

De politikai nyereséget esetleg lehet kovácsolni az egészből – gondolták.

A már régen a bevándorlók szavazataiból élő baloldali pártok különösen aktívak voltak a rendőrségi terror elítélésében és „

azonnali vizsgálatot”

követeltek, vagy indítottak – attól függően, hogy éppen hatalmon voltak, vagy ellenzékben. Mindenütt azonnali tárgyalásokat akartak kezdeni a „

nem radikális

” iszlám képviselőivel. Ilyenek szép számmal akadtak, tárgyalni is lehetett velük, csak az volt a probléma, hogy nem képviseltek senkit. Az övéik árulónak tartották őket és jónéhányat meg is gyilkoltak közülük. Az emberek pedig ijedt arccal ültek a képernyők előtt és rettegve várták a másnapot.  

(folyt. köv.)