Elveszett illúziók – Európa jövőjéről

Minden rosszban van valami jó – mondják. Pesszimisták szerint meg minden rosszban van valami még rosszabb. Hogy esetünkben melyik igaz, annak eldöntését – a migráns-válság kapcsán – a nyájas olvasóra bíznám. Én, a magam részéről úgy gondolom, hogy az első ijedtség elmúltával, talán le lehet vonni néhány általános jellegű következtetést. Hiszen a kérdés pillanatnyilag „megoldott”, a migránsok rendezett sorokban, mindenféle akadály nélkül masíroznak az ígéret földje felé, miközben az európai vezetők, szokás szerint, egymás és a saját hajukat tépik.

Véleményem szerint, a válság kapcsán, megtörtént az Európai Unió – Max Weber értelmében vett – „

varázstalanítása

”. Már persze csak azoknak, akikek eddig volt benne bármi varázslatos. Bárki, aki nincs teljesen elvi alapon elszakadva a valóságtól, az a maga mezítelen pompájában láthatja a szépséges Európát. Bika nélkül természetesen, mert az olyan hímsovén és – végre én is leírhatom! – ciszhetero szimbólum, a bikában ugyanis utal valami a férfiasságra, ez pedig az EU-ra nem túlzottan mondható el. Sőt. Még a tehén is túl határozott nemiséggel bíró szimbólum lenne;

EU-címerállatnak talán a csiga felelne meg inkább, mert az, túl azon hogy lassú, legalább hermafrodita is

. Szembeötlő, hogy mennyire nincs semmi, ami az uniós országokat összetartaná, a megszokáson és a vélt, vagy valós gazdasági érdekeken túl. Vannak persze az un. „

európai elit

” libsi ábrándjai, de ezeket majd az elmegyógyászati részben tárgyaljuk. Ezeken túl viszont

csak a nyers nemzetállami érdekek léteznek

, melyek kísértetiesen egybeesnek ezen államoknak és népeknek történelemből is ismert szerepeivel.

A németek uralni akarják a kontinenst

és ennek keretében saját tyúkóljuknak tekintik kelet-Európát, a franciák inkább már szánalmas mint nevetséges módon versenyezni akarnak velük a gloire nevében, az angolok meg próbálnak távol maradni mindettől. A mediterrán országok pedig lapítanak, mint szír kvantumfizikus a kukoricában és figyelik, hogy kitől kaphatnak több pénzt.

A kelet-európai országok pedig egymást anyázzák. Nem ismerős ez valahonnan?

Az eddigi egyetlen kihívás, amely az Uniót érte a nagy pénzügyi válság volt. Erre még sikerült egy sajátos megoldási eljárást kidolgozni. Ez annyira eredeti volt, hogy talán érdemes felidézni. Az történt, hogy a bankok megmentésére rengeteg pénzt kellett adni, nyilván mert nem volt nekik. Ezt a pénzt viszont ugyanezektől a bankoktól vették fel hitelbe mert, bár éppen csődbe akartak menni, erre és a bankárok prémiumára valahogy mégis jutott nekik. A dolog kísértetiesen emlékeztet a derék Münchausen báró esetére, aki ugyebár a saját hajánál fogva húzta ki magát a sárból. Ezt az eljárást egyébként – meggyőződésem szerint – ugyanezek a bankok találták ki és nem az európai elit kreativitását dicséri. A jelenlegi válság az első, csak a háborúhoz hasonló módon komplex kihívás az EU történetében. Egyszerre van jelen benne az erkölcsi, morális, a gazdasági és a pszichológiai elem. Nyilván komplex kihívás komplex választ igényel(ne). Ennek viszont a nyomát sem látjuk.

Az egyetlen „gyakorlati” megoldás, melyet az unió megszült az a kvóta-rendszer lenne.

Tudják: a GDP-t megszorozzuk a kecskelegelők területével ezt elosztjuk az adott ország marhakereskedőinek számával és az így kapott eredményhez hozzáadunk, vagy elveszünk belőle annyit, amennyit akarunk. Amennyi így kijön, annyi migránst delegálunk az adott országba, akik másnap oda mennek vissza, ahonnan elküldték őket. Bravó. Gyanítom, hogy ez az ötlet Merkel Bundesmutti fejéből pattant ki és azután az EU-s bürokrácia zombi-kórusa zúgta tovább, mintha a sajátja lenne. Egyébként akár lehetne is a sajátja akkora hülyeség. Az pedig, hogy ezt a marhaságot lenyomták a tiltakozó országok torkán, már csak a ki tud messzebbre vizelni verseny logikája szerinti hatalmi politizálás.

Az EU semmiféle választ nem tudott kiizzadni hosszú hónapokon át

és feltehetőleg még újabb hosszú hónapokig sem fog ez sikerülni. Hogy miért? Több oka is van annak. Az első az, hogy az egész, jelen működési formájában, egy agyrém. Mert mire vezet az, hogy ha egy politikus notórius hülyeségből kifolyólag megbukik a saját hazájában, azt kiküldjük az EU vezetőjének?

Brüsszel, jelen formájában olyan, mint egy nagy, vidám, liberális elmegyógyintézet

, ahol az EU-bürokraták és tisztségviselők az ápoltak és a lobbisták az ápolók. Az ápolók természetesen tiszteletben tartják az ápoltak mániáit, ám ettől még a dolgok úgy alakulnak, ahogyan ők akarják. Ha mégsem, akkor jön a kényszerzubbony, meg a hideg víz az elmegyógyintézeti tradíciók jegyében. A másik, hogy a bürokrácia túlélési ösztönén túl, nincs semmi ami az országokat összetartaná. Mi lehet közös Litvániában, Görögországban és Nagy Britanniában? Hogyan lehetnének közös érdekeik? Az a válasz, hogy közös érdek a fejlődés, meg a béke, olyan általános, hogy ezen az alapon Szváziföldet és Dél-Borneót is fel lehetne venni az Unióba.

A szabadverseny a „fejlett” és a „fejletlen” EU tagállamok között olyasmi, mintha összeengednénk a ringben Klicsko-t és egy paralimpikont.

Mit mondjak, a verseny kimenetelén nem gazdagodnak meg a fogadóirodák. A békét pedig nem az EU, hanem az atomfegyverektől való rettegés tartja fent, Európa központi területein egy háború teljes pusztulással járna és ezt még a leghülyébbek is tudják. (Legalábbis reméljük.) Az EU – jelen formájában – nem más, mint a megvalósult libsi álom, ahol

a demokráciát a lehető legmesszebb lehet vinni a néptől

, amely nép csupa retardált alakból áll, nem örül a buzi-házasságnak meg a bevándorlóknak. Olyan hely ahol az egyéni politikusi felelősség eltűnik, és az EU hülyeségeiért is a nemzeti kormányok lakolnak meg a választók előtt. Ami persze azért nem akkora baj, hiszen ha kirúgják őket, utána mehetnek Brüsszelbe. Itt tartunk. Aztán, hogy a feltárult szakadékok közül melyikbe esik bele Európa az a jövő titka. Mindenesetre van belőlük elég.