Torzított múlt
Nem lehet szó nélkül elmenni, hogy több mint negyven éven keresztül április 4-én ünnepelték Magyarországon a felszabadulást, mivel ezen a napon verték ki a szovjetek a német és a vele szövetséges magyar hadsereget az utolsó magyar faluból is, Nemesmedvesből. Ez sem volt így igaz, de a volt kommunista diktatúra számára így lett kerek a történet. Azonban az, hogy hetven év után további történelemhamisítással, különböző csűréssel-csavarással, dátumok áthelyezésével, manipulálásával felszabadulásnak állítják be egyesek a rövid életű náci és nyilas rémuralmat felváltó hosszú szovjet megszállást - azért az túlzás.
Most azt állítja Révész Sándor a Népszabadságban, Azért is: felszabadulás című cikkében, hogy a világ a náci diktatúrától május 8-án szabadult fel - nem május 9-én, ahogyan a szovjetek diktálták, vagy 1945. április 4-én Magyarország, ahogyan szintén a szovjetek akarták. Szerinte az elkülönülésre Moszkva úgy talált ürügyet, hogy a fegyverszünet formálisan csak május 9-én 01 órakor lépett életbe a moszkvai idő szerint. De a mi közép-európai időnk szerint még ez a rossz ürügy is érvénytelen volt. A Népszabadság újságírója úgy látja, hogy a mindkét kikényszerített ünnep arra szolgált csak, hogy május 8-tól, „az igazi világünneptől, az igazi felszabadulástól elvágjon minket”.
Bárcsak naptári napokon, dátumokon múlt volna a mi igazi felszabadulásunk, szabadságunk.
Mit kellett volna ünnepelnünk? Rabságba esésünk, gyarmattá válásunk évfordulóit? Ugyanis ezeket ünnepeltük, igaz kemény kényszerrel. De nézzük a valóságot. Tény az, hogy a második világháború vége előtt Magyarország német katonai megszállását követte a szovjet hadsereg negyvenhat évig tartó megszállása. Mindkét megszállás iszonyú véráldozatokat követelt a magyarságtól. Több százezer zsidó honfitársunk veszett oda a náci megsemmisítő táborokban, több százezren a frontokon haltak meg. De a háború, az esztelen öldöklés, gyilkosságok se április 4-vel, se 1945. május 8-ával, és 9-ével sem értek véget. Németek és más nemzetek millióit, magyarok százezreit hurcolták el a szovjet GULAG koncentrációs táboraiba. Nyolcszázezer magyar hadifogolyból, politikai elítéltekből, malenkij robot ürügyén elhurcoltakból mindössze háromszázezren tértek vissza a Szovjetunióból évek múltán.
Ez milyen felszabadulás volt?
Az ezt követő Rákosi és Kádár terror évtizedei - szovjet katonai megszállással - szinte teljesen elpusztították, elűzték a magyar arisztokráciát, megtizedelték a magyar középosztályt, a tehetős parasztságot, a szakképzett munkásságot és megsemmisítették azokat, akik szembe mertek menni a magyar bolsevizmussal.
Ez milyen felszabadulás volt, milyen ünneppel?
Márai Sándor 1945-ben írott naplója világosan fogalmazott, pedig még akkor szinte csak az ostromot élte túl: „Mi dereng- e láthatáron? Permanens kényszermunka, éhségtől és járványoktól körítve... A szellemi szabadság teljes hiánya: a szabadság megint csak annyi lesz, hogy szabad szidni a múltbeli ellenfeleket, de tilos bírálni bármit is, ami a jelenből felbűzlik. Minden magasabb szellemi igény továbbra is belefullad a világnézeti, politikai cenzúrába s a nyomor közönyébe”.
Abban nincs is nézeteltérés, hogy a nácizmus, a fasizmus legyőzése meghozta a világ legtöbb nemzetének a felszabadulást, de ugyanebben a pillanatban Közép-Kelet Európa és Ázsia számos népének elhozta a vasfüggönyt a kommunizmus, és az újabb és újabb szenvedéseket. Schmidt Mária történész egyértelműen fogalmazott 2002-ben a Hamvas Intézetben rendezett konferencián, ahol a kommunizmusról, mint kísértő múltról fejtették ki gondolataikat kutatók: „1990 cezúra. Ami előtte volt: diktatúra, ami azóta van: demokrácia. A diktatúrákban a felelősség kollektív volt. Faji, illetve osztályalapon állapították meg, ki az ellenség, ki nyilvánítható szabad prédának.” A mi, úgymond felszabadulásunk tehát erről szólt. Ezért kell óvatosan fogalmazni, mikor felszabadulásról beszélünk. Inkább azt lehetne mondani, hogy hetven éve megszabadultunk egy pusztító diktatúrától, amit akkor elsősorban a németek képviseltek, exportáltak.
Mi először 1956. október 23-tól 1956. november 4-ig tartó két hétben voltunk szabadok. Ez volt a magyarság számára a fegyverrel kivívott és valódi felszabadulás, amikor nem az egyik fajta diktatúrát cseréltük le egy másik típusúra. Ezt úgy hívták: forradalom, egy nép szabadságharca. Legközelebb ebben az áldásban csak 1990 tavaszán részesültünk, az első szabad országgyűlési választáson.
Volt még egy furcsa megállapítása Révész Sándornak. Írásában úgy vélte, hogy a nácizmus legyőzésével egy világ nyerte el azt a lehetőséget, hogy „egy minden eddiginél és minden ismertnél szabadabb rend, a liberális demokrácia domináljon benne”. Talán egy fél világ részesülhetett ebből a jóból, de Európa keleti felére azonban sötétség borult évtizedekig. Amíg Nyugat fejlődött, mi visszafejlődtünk. A szovjetek jóvátétel címén egész gyárakat vittek el és még évtizedekig rekvirálták mezőgazdasági termékeinket, hordták el bányakincseinket. Ezek után mi - a rendszerváltással - csak a liberalizmus negatívumaiból részesültünk. Az úgynevezett piacgazdaság a megmaradt iparunkat, az újra prosperáló mezőgazdaságunkat számolta fel. Az országot eladósították, a nemzet stratégiai ágazatait fillérekért kiárusították.
Nekünk a másoknak áldásos liberalizmusból ez jutott.
Ezért nem kérünk abból, hogy mint a pártállam idején, a történelmünket olyanok írják, akik idegen érdekeket szolgálnak. Nem kérünk abból, hogy ők magyarázzák múltunkat, nyelvünket, eredetünket. Ugyanis nem létezett felszabadító háború, ahogyan a szovjet történészek állították magyar követőikkel egyetemben. Akkor is, ahogy most is szerte a világon, a háború legfőbb célja a pusztítás, rablás, tolvajlás, erőszak és végül a gyarmatosítás volt. Bár a háborúban is felmutathat valaki emberi nagyságot, mégis: a véres háborúban nincs semmiféle emberi nagyság. Tisztességes, tényeken alapuló történelemírást, történelemoktatást akarunk, nem a történelem torzítását. Mert könnyen mi is rádöbbenhetünk, mint Márai Sándor, amikor elment Budapest ostroma után a szétbombázott Mikó utcai lakásához: „Szobámban, a kályha romjai között megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja Poljana-i kertben, ekkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: Már nyolcvan éves vagyok, és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak”.
