1956. november 4-én hajnalban a szovjet hadsereg megindította támadását a magyar forradalom és szabadságharc leverésére. Ezt megelőzően, még előző este, tehát november 3-án megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, Kádár János vezetésével, méghozzá a Szovjetunióban. A kommunisták kegyetlenül vérbe fojtották a magyarság szabadságtörekvését. Bár a közvetlen harcok hamar elültek, a terror tovább folytatódott. A manapság sokak által nosztalgiával emlegetett Kádár János tudtával, sőt, iránymutatásai alapján százakat végeztek ki és közel 200 ezer honfitársunkat üldözték el a hazájából. Írásunkban a megtorlás legfontosabb eseményeit idézzük fel.
Az ország lélekben már az első szabad munkanapra készült. Szombaton este mindenki abban a tudatban tért nyugovóra, hogy a harcoknak vége, a forradalom győzött, és a vasárnapi pihenőnapot követően hétfőtől megindulhat az élet az immáron szabad, magyar hazában. 1956. november 4-én (vasárnap) hajnalban azonban mély dübörgés verte fel álmából a békésen alvó magyar városokat. Megindult a szovjet Vörös Hadsereg inváziója, amelynek célja a magyar forradalom leverése volt. A támadás nagyságát mindennél jobban igazolja a tény, miszerint 1945 tavasza, vagyis a második világháború vége óta nem került bevetésre olyan létszámú szovjet katona, mint a „Forgószél Hadműveletnek” elkeresztelt, magyar forradalom elleni beavatkozásban.
A rendkívüli túlerővel szemben nem lehetett sokáig kitartani. Bár voltak olyan ellenállási gócok, amelyek november közepéig tartották magukat, a szovjet Vörös Hadsereg összességében egy hét leforgása alatt felszámolta a fegyveres ellenállás legnagyobb részét. November 11-én, vasárnap Kádár János, aki „szovjet szuronyok hegyén” érkezett vissza Budapestre és vette át a hatalmat, elmondta híres rádióbeszédét, amelyben elhangzott, hogy a felkelést leverték. Másnap (1956. november 12-én) a Magyar Közlöny címlapján hivatalosan is megjelent a Nagy Imre kormány minisztereinek felmentése és az új kormány tagjainak kinevezése. Az elnöki tanácsi határozatot (1956. évi 28. sz. hatátozat) Dobi István az Elnöki Tanács elnöke és Kristóf István az Elnöki Tanács titkára jegyzete.
1919 és 1945 után ismét ontották a magyar vért
A bolsevikok képtelenek arra, hogy gyilkos ösztöneiket, vérengző személyiségüket legyőzzék, és hatalomra kerülve azt háttérbe szorítsák. 1919-ben első döntéseik között hozták létre a Vörös Őrséget, és rögtön a kezdet kezdetén megkezdődött a Szamuely-féle halálosztag (a hírhedt Lenin-fiúk) felállítása is. 1945-ben pedig – szovjet segítséggel – a belügy irányítására tették rá azonnal a kezüket, s ezután elsők között kezdték megszervezni a Politikai Rendészeti Osztályt, amiből aztán az ÁVO, majd az ÁVH létrejött. A két eset bizonyította, hogy a kommunisták, amint lehetőségük nyílik rá, rögtön a leszámolásban, a lelki és a fizikai terror alkalmazásában gondolkodnak. Nem volt ez másként a forradalom leverése után sem.
A szovjet Vörös Hadsereg nagyarányú bevetése mellett, illetve azzal párhuzamosan, a háttérben is komoly munka kezdődött a forradalom leverésére és az október 23-a előtti állapotok visszaállítására. Kádár János november 4-én vasárnap – vagyis a szovjet Vörös Hadsereg támadásának napján – érkezett meg a Szovjetunióból Szolnokra. Bár sokáig fennállt az a legenda, miszerint már november 3-án este Szolnokra érkezett, ez nem állja meg a helyét, csak 4-én ment Szolnokra, Ungvár érintésével. A Tisza-parti városba több helyről összegyűlő kommunista kis- és középvezetők előtt Kádár, aki már bírta a szovjet pártvezetés bizalmát és kinevezését az ország élére, azonnal kiadta az ukázt: karhatalmista csoportokat kell létrehozni mindenütt az országban.
A helyi pártaktivistáknak – akik sunnyogtak, nem egyszer gyáván meglapultak a forradalom napjaiban, miközben igyekeztek megfigyelni, feltérképezni azt, hogy kik a hangadók, kik azok, akik élére állnak a szabadságunkért folytatott harcnak – az volt a feladatuk, hogy összeszedjék a korábbi ÁVH-sokat, a még élő és aktív 1919-es veteránokat, a spanyol polgárháborúban érdemeket szerzőket, a volt partizánokat és minden egyéb, kommunista beállítottságú személyt. Az így összeszervezett emberekből kellett létrehozni azokat a kis csoportokat, amelyek aztán alapjául szolgáltak majd a felállítandó megtorló karhatalmi erőnek – vagyis a pufajkásoknak.
Az új karhatalom – a pufajkások
A karhatalom élére Uszta Gyula altábornagy került, ő lett a pufajkások első embere. Uszta már Rákosi idején is igen magas rangban, vezérőrnagyként szolgált a magyar néphadseregben, bolsevik elköteleződése tehát megkérdőjelezhetetlen volt, ráadásul rendelkezett gyakorlattal a vezetés terén is.
Uszta Gyula altábornagy, a pufajkások egykori parancsnoka. Forrás: Kovács Attila: A bolsevik iszonyat 100 éve
Ideális alany volt Kádárék számára. A karhatalmi katonai tanácsban vezető tisztséget kapott még Ugrai Ferenc, Ilku Pál, Kovács Imre, Gyurkó Lajos, Borbás Máté, Pesti Endre és Csémi Károly. Utóbbi három tiszt szerepe különösen fontos lett.
Csémi Károly az I. Karhatalmi Ezred, Pesti Endre a II. Karhatalmi Ezred, Borbás Máté pedig a III. Karhatalmi Ezred parancsnoka lett. Természetesen mindhárman továbbra is Uszta Gyulának voltak alárendelve.
Borbás Máté az III. Karhatalmi Ezred parancsnoka volt, közvetlenül Uszta Gyulának alárendelve. Fotó: MTI/Pálfai Gábor
A pufajkások szervezettségére és a szervezés gyorsaságára egyaránt jellemző, hogy november közepére már működött a Pesti Endre vezette II. Karhatalmi Ezred, és a hónap végére a III. ezred is felállt. Münnich Ferenc – Kádár beleegyezésével – teljhatalmat adott Uszta Gyulának, aki a több sortűzben is emberéletek kioltásáért felelős Gyurkó Lajos vezérőrnaggyal karöltve a következő módon szervezte meg a karhatalmat.
Minden járásban létrejött egy 40–100 főből álló század, és ezek a századok minden megyében egy 400–1000 fő közötti zászlóaljat képeztek. Jellemző egy 1956 decemberéből fennmaradt feljegyzés, amely szerint Budapesten 3949, vidéken pedig 5907 – vagyis összesen 9856 – karhatalmistát tartott nyilván Kádár rendszere. Alig másfél hónap alatt tehát közel tízezres létszámot sikerült toboroznia a kommunistáknak.
Ebben oroszlánrészt vállalt az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) korábbi állománya, amely rendkívül erőteljesen aktivizálódott és tette hozzá a magáét az új karhatalom mielőbbi megerősödésében. Természetesen önérdekből is voltak ilyen aktívak a korábbi pribékek.
Nekik, a korábbi ÁVH-soknak életbevágóan fontos volt, hogy a forradalmat biztosan leverjék, ne legyen meg a veszélye egy ismétlődésnek, és visszaálljon az október 23-a előtti világ, ugyanis egyedül ekkor volt reményük arra, hogy megússzák az ÁVH berkein belül elkövetett törvénysértések, emberellenes cselekedetek miatti számonkérést. Ez be is következett. Elszámoltatva egyikük sem lett, sőt, sokuk megtalálta a helyét valamilyen civil pályán, kiemelt pozíciókban.
Sok katona nemet mondott a megtorlásra
A magyar néphadsereg – tekintettel a forradalom idején tanúsított viselkedésére, vagyis arra, hogy sokan átálltak a felkelők közé – nem volt maradéktalanul megbízható Kádárék számára. A karhatalomban ezért nem a korábbi katonák voltak/lettek többségben, bár mellőzni nyilván nem lehetett a néphadsereg katonáit sem. 1956. november 8-án megjelent egy hivatalos közlemény Münnich Ferenc aláírásával, amelyben szolgálatfelvételre szólították fel azokat, akik a forradalom előtt a néphadsereg kötelékében szolgáltak. A toborzás utáni állománygyűlésen világosan közölték velük azt is, hogy a szocialista rend visszaállításában, a munkáshatalom megőrzésében kell feladatot vállalniuk, és csak az maradjon, aki hajlandó adott esetben akár fegyverrel is megvédeni a visszaállítandó kommunista államberendezkedést.
Fontos kiemelni, hogy a katonák közül sokan őrizték meg becsületüket, és mondtak nemet a feladatra!
A volt ÁVH-sok – akiknek nézetrendszerében semmi változás nem történt, csak és kizárólag azért lettek megszűnni ÁVH-soknak, mert maga az ÁVH fel lett oszlatva – az ország minden területén átfogó ellenőrzéseket tartottak. Felkeresték a munkahelyeket, gyárakat, üzemeket, s mindenütt „ellenforradalmárok”, kitartó munkástanács-vezetők és tagok iránt kutattak. Mivel a forradalomban nagyon sokat részt vettek, mindenütt akadtak személyek, olykor egész kollektívák, akik a kérdéses napokban a barikád jó oldalára álltak, így nem volt nehéz „bűnösökre” lelniük. Ezeket a személyeket azonban ekkor még nem tartóztatták le, csak feljegyezték a nevüket, beosztásukat, forradalmi kiállásukat, részvételüket.
A pufajkások történetéhez hozzátartozik, hogy nevüket a szovjet vattakabáthoz hasonló felöltőjükről (pufajkáról) kapták. Soraikban számos, később komoly karriert befutó ember is megfordult.
1956 decemberében önként jelentkezett a karhatalomba az akkor 24 éves Horn Gyula. Bő fél éven keresztül maradt tagja a pufajkásoknak, Orbán Miklós belügyi zászlóaljában szolgálva számos bevetésen részt vett. 1957 júniusában szerelt le. Csakhamar diplomáciai területen kezdhetett karriert. Évekig külképviseleti munkát végzett, majd az 1980-as évek végén egészen külügyminiszteri posztig vitte. Mindezek ellenére a rendszerváltozás után 4 éven keresztül Magyarország miniszterelnöke is lehetett.
Horn Gyula (a kép közepén, sötét zakóban) hamar elnyerte jutalmát pufajkás szerepvállalásáért. 1960-ban már, mint a Külügyminisztérium Szovjet Főosztályának tisztviselője tetszeleg, a Pannónia motorkerékpár elvtársi bemutatóján. Forrás: MTI/Vigovszki Ferenc
Úgyszintén pufajkásként kezdte karrierjét például Sarlós István, aki szintén 1956 decembere és 1957 nyara között viselte a karhatalom egyenruháját. Belőle előbb a Fővárosi Tanács elnöke, majd a Népszabadság főszerkesztője, pályája csúcsán pedig az Országgyűlés elnöke lett. Bár 2006-ban hunyt el, soha, senki nem számoltatta el a diktatúrában betöltött szerepe miatt.
A pufajkás karhatalmat hivatalosan 1957. április 30-án oszlatta fel a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, ám valójában csak 1957 legvégére szűnt meg teljes egészében a Kádár-diktatúra első erőszakszervezete.
Munkásőrség, mint a párt új ökle, az ÁVH utóda
A pufajkás karhatalom feloszlatásával egyidejűleg 1957 nyarán megszervezték a párt hadseregének számító Munkásőrséget, amely közvetlen pártirányítás alatt állt, és afféle félkatonai szervezet volt. A feloszlatott karhatalom és a létrejövő Munkásőrség között jócskán akadt személyi átfedés, igen sokan voltak ugyanis, akik a karhatalom feloszlatása után jelentkeztek a Munkásőrség soraiba.
A VII. kerületi Munkásőrség zászlóbontó ünnepsége a Madách téren, 1957 nyarán. Forrás: Fortepan; adományozó: Bauer Sándor
Különbség volt ugyanakkor, hogy a Munkásőrség tagjai már nem hivatásosak voltak, hanem olyan hithű, elkötelezett kommunista civilek, akiknek annyira fontos volt a rendszer védelme, hogy polgári foglalkozásuk mellett vállaltak pluszban munkásőri szolgálatot. A Munkásőrség területi egységei az egyes, helyi rendőrkapitányságok alárendeltjei voltak, ám tagjainak felvételéről a párt döntött. A testület összetétele sokszínű volt.
Az eredeti terv az volt, hogy a pufajkásokhoz hasonlóan a Munkásőrség létszámát is a még élő 1919-es veteránokból, valamint a spanyolosokból, ellenállókból és partizánokból, illetve a szegényparasztok és a munkások tömegeivel töltik fel, ám a forradalom utáni számonkérések megváltoztatták a tervet. Amikor kiderült, hogy a forradalomban részt vevő fiatal tömegek jelentős hányada a munkásosztályból került ki, s ezáltal a kommunista rendszer iránti elkötelezettségük kérdőjelet kapott, akkor helyettük inkább a párt- és rendszerhű értelmiségiek és funkcionáriusok felé fordultak. A szervezet állományában így jelentős hányadot alkottak ezek a csoportok.
A Munkásőrség létszáma már alakulási évében elérte a húszezret, ami később tovább nőtt, és csúcspontján elérte a hatvanezer főt. Ez már bőven alkalmas volt arra, amire elsődlegesen létrehozták: a megelőzésre, az elrettentésre. A testület tagjainak a kezdetektől volt fegyvere, jóllehet éles lőszert sokáig nem kaptak mellé. A Munkásőrség egészen 1989-ig fennmaradt, s bár állampolgárokkal szembeni, konkrét bevetésére – hála Istennek – soha nem került sor, a párt- és állami rendezvények felügyeletében állandó feladatuk volt, mindemellett pedig rendkívül sok segítséget nyújtottak az újjáalakuló kommunista állambiztonság számára is. A testület feloszlatása 1989. október 20-án történt meg, amikor is a szervezet jogutód nélkül megszűnt.
Sortüzek
1956. december 6-án a hatalom nagy tüntetést szervezett önmaga mellett! A résztvevők száma nem volt különösebben nagy, ám annál jelentősebb karhatalmi védelemben részesítették a Kádár-párti tüntetőket. Mivel alig egy hónappal a szovjet bevonulás és Kádárék aljas árulása után a társadalom teljesen jogos felháborodással reagált a kommunista tüntetésre, így borítékolható volt, hogy utcai összecsapásra is sor kerülhet.
A Nyugati pályaudvarnál az engedély nélkül felvonuló ellentüntetők és a kommunista felvonulók között incidens történt, amelyet fegyverhasználattal toroltak meg a pufajkások. Az eredmény: öt halálos áldozat, kivétel nélkül az ellentüntetők soraiból. Kádár János az eset után behívatta Csémi Károlyt, aki – ahogyan már írtuk – az I. Karhatalmi Ezred parancsnoka volt, s aki a kommunista tüntetők biztonságáért volt felelős. Kádár megköszönte a kiváló munkát és helytállást Csémi Károlynak. Emellett kiemelte, hogy azért végeztek különösen jó munkát, mert nem csupán teljesítették kötelességüket, amelyre, mint karhatalmisták vállalkoztak, de megmutatták azt is, hogy a karhatalom erős, megvan az ereje arra, hogy megvédje a munkáshatalmat.
Csémi Károly, aki mint az I. Karhatalmi Ezred parancsnoka, tűzparancsot adott 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvarnál. Öt ember halt meg a sortűzben. Kádár példaértékűnek nevezte a fellépését. Fotó: MTI/Friedmann Endre
Mindez igazolja azt, hogy Kádárék csak az alkalomra vártak, és hogy számukra teljesen normális reakció volt a tömegbe lövetés. Ezt a december 6-i esetet azért is kell külön megemlíteni, mert innentől veszik kezdetüket az országban a sortüzek. A tömegbe lőtt a pufajkás karhatalom Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Egerben, Kecskeméten, Zalaegerszegen, Kevermesen, Gyomán, Gyülevészen és Csepelen is, s ezzel még fel sem soroltunk minden helyszínt.
Fontos kiemelni a sortüzek hasonlóságait, mert segítenek láttatni a beteg lelkű hatalom embertelen aljasságát. Jellemzője volt a sortüzeknek, hogy fegyvertelen, békés emberek ellen alkalmazták. Nem vették figyelembe, hogy nők, és olykor akár kiskorú gyermekek is áldozatul eshetnek. A feljegyzések nem számolnak be előzetes figyelmeztetésről, amelyben világosan jelezte volna a karhatalom, hogy fegyverhasználatra készül. Ezáltal ezek a sortüzek kimerítik a több emberen, aljas indokból, előre megfontoltan elkövetett szándékos emberölés fogalmát.
Mondani sem kell, hogy ez minden büntető törvénykönyv értelmezésében a legsúlyosabban büntetendő bűncselekmények közé sorolandó. Sajnos azonban az is jellemző, hogy senki nem lett felelősségre vonva a sortüzekért, és nemcsak a rendszerváltozás előtt, de azután sem. Az emberellenes bűntettekről évtizedekig még megemlékezni sem volt szabad. A hozzátartozók a legteljesebb titokban róhatták le kegyeletüket agyonlőtt családtagjaik sírjánál. Úgy kellett bujdosniuk, mintha ők lettek volna a bűnösök, s nem azok, akik a tűzparancsot kiadták, vagy akik ezután embereket öltek.
Egykori özvegyek és hozzátartozók gyertyákkal emlékeznek agyonlőtt szeretteikre a salgótarjáni sortűz helyén, 1989. december 8-án, napra pontosan 33 évvel (!) a pufajkások tömeggyilkossága után. Ekkor lehetett először nyilvános megemlékezést szervezni. Forrás: MTI
Rögtönítélő bíróságok, gyorsított eljárások, népbíróságok
Mivel mindeközben javában zajlott annak a jogi háttérnek a megteremtése, amely lehetővé tette, hogy a forradalomban részt vevőkkel szemben „törvényesen” eljárásokat lehessen indítani, elkezdődtek a perek és az ítélethirdetések is.
Decemberre az is kiderült, hogy a normál bíróságok nem lesznek elegendőek az egyre sokasodó eljárások lefolytatására, illetve sok olyan eset is volt, amelyet lefolytatott ugyan a bíróság, ám végül nem olyan ítélet született, amely a pártvezetésnek is tetszett. Sokkal szigorúbb ítéleteket szeretett volna ugyanis látni a kádári vezetés, s ehhez meg is tették a szükséges lépést.
December 11-én lépett életbe az 1956/28. számú törvényerejű rendelet, amely a rögtönítélő (statáriális) bíróságok felállítását mondta ki. Ezek a rögtönítélő bíróságok rendkívüli gyorsasággal folytatták le a pereket. A vádlottak padjára kerülő egykori felkelők csak formális védelmet vehettek igénybe, lényegében teljesen ki voltak szolgáltatva a hatalom kénye-kedvének. A statáriális bíróságok a katonai bíróságokon működtek elsősorban, mert a polgári bírók ekkor még jóval kevésbé hajlottak arra, hogy szigorú, elrettentő erejű – életfogytiglani, vagy halálos – ítéleteket hozzanak az eléjük kerülő ügyekben.
Külön is szólni kell arról, hogy az áldozatok, a forradalomban való részvételért statáriális bíróságok által elítéltek származási és korösszetétele, valamint a bíróságok által hozott ítéletek aránya milyen volt.
Az elítéltek 43 százaléka munkás, 40 százaléka pedig paraszti származású volt. Ebből következően elmondható, hogy a munkáshatalom ellen döntő többségében – közel fele arányban – éppen azok lázadtak fel, akiket papíron a hatalom képviselt.
Figyelmet érdemel az elítéltek korösszetétele is, mert ez maximálisan alátámasztja azt, hogy az ifjúság forradalma volt 1956, a harcolók pedig a „pesti srácok”, valamint az egyetemi ifjúság voltak. Arányait tekintve az elítéltek 76 százaléka 30 évesnél fiatalabb volt, s mindössze 2 százalékot tett ki az 50 évesnél idősebb elmarasztaltak aránya.
Ami pedig az ítéleteket illeti: a statáriális bíróságok ítéletei között 70 halálos ítélet volt, amelyek közül 25 esetben alig két órával az ítélethirdetés után végre is hajtották a kivégzést. A börtönbüntetést hozó ítéletek közel 70 százaléka 10 és 15 év közötti börtönt rótt ki az elítéltre. A vádlottak majdnem 20 százaléka esetében nem tartalmazott szabadságvesztést az ítélet, csupán pénzbüntetést, vagy kötelező közmunkát. Nem érte el a 4 százalékot az olyan esetek száma, amelynek végén bűncselekmény hiányában felmentették a vádlottat.
1957 első felében további törvényerejű rendeleteket hoztak annak érdekében, hogy meggyorsítsák a forradalmi tevékenységek miatt látókörbe kerültek vád alá helyezését és elítélését. Az egyik (1957/4. sz.) a gyorsított eljárás lehetőségét biztosította a bíróságok számára. Ennek azért volt jelentősége a hatalom szempontjából, mert így a katonai bíróságok után a polgári bíróságok is tarthattak gyorsított eljárásokat és hozhattak szinte azonnali ítéleteket. A másik törvényerejű rendelet (1957/28. sz.) alapján lett újból felállítva a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa (röviden: Népbíróság), természetesen az 1945 után egy ideig működő népbírósági minta alapján.
A Népbíróság rendkívül széles jogköröket kapott, még arra is volt lehetősége, hogy egy jogerős ítélet után, törvényességi óvás benyújtása után perújítást kezdeményezzen, és új ítéletet hozhasson. A népbírák között számos olyan is ítélkezett, akinek személyes érintettsége eleve kizárta a részrehajlásmentes ítélkezést.
Ennek folytatásaként az 1957/34. számú törvényerejű rendelet kiterjesztette a népbíróságok működését, megalkotta ugyanis a fővárosi és a megyei népbírósági tanácsokat. Emellett ez a rendelet még a meghozandó ítéletet is előre deklarálta: népbírósági tárgyalás végén 5-15 évig tartó börtönt, életfogytiglant, vagy halálbüntetést lehetett csak ítéletként hozni. A rendelet egyik passzusa kimondta, hogy további enyhítésnek helye nincs.
Úgy a statáriális, mint a népbíróság elé kerülő eljárások esetében rendszeresen és tudatosan alkalmazták azt a módszert, hogy más helyre vitték az eljárást lefolytatását, mint ahol a vádlott elkövette a terhére rótt cselekményt, illetve ahol lakott. Ennek oka az volt, hogy egy teljesen indifferens helyen könnyebben lehetett koholt vádakkal illetni a vádlottat, illetve ki lehetett iktatni azokat a rokonszenv-megnyilvánulásokat is, amelyek a lakóhelyen tartott tárgyalások során rendszeresen kísérték a tárgyalásokat.
A megtorlás számokban
Miután 1958 végére minden forradalmár perében megszületett az ítélet, s már nem voltak függőben lévő, még ítéletre váró eljárások, a Politikai Bizottság felvetette a népbíróságok megszüntetésének lehetőségét. Egy évvel később, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter előterjesztést nyújtott be a népbíróságok megszüntetésére. Bár formálisan már ekkor befejezték működésüket a népbíróságok, hivatalosan csak újabb évek múltán, 1961 tavaszán született meg az a jogszabály (1961/7. sz. törvényerejű rendelet), amely hivatalosan is kimondta a népbírósági tanácsok megszüntetését.
Összegezve a megtorlás számadatait, egyike a tragédiáknak, hogy máig nincsenek pontos számok. A legvalószínűbb, hogy 1956 novemberétől 1960 decemberéig – mert voltak a forradalmi eseményekhez kapcsolódó elhúzódó perek is – bezáróan több, mint 22 ezer személyt vontak felelősségre és ítéltek el „ellenforradalmi tevékenység” miatt. Összesen meghaladja a 400-at a végrehajtott halálos ítéletek száma, s a kivégzettek döntő többsége 30 év alatti fiatalember volt. A halálbüntetésre ítéltek között hivatalosan nem volt kiskorú, de közismert például Mansfeld Péter esete, akinél megvárták, hogy betöltse 18. életévét, és néhány nappal születésnapja utánra tűzték ki ügyében a tárgyalást, csak azért, hogy halálra ítélhessék és kivégezhessék.
Kádár (középen), Biszku (jobb oldalt) és a többi elvtárs élet-halál ura volt a megtorlás éveiben. Elszámoltatva sosem lettek bűneikért… Forrás: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
Kádár János azonban egyáltalán nem volt elégedett, sokkal nagyobb szigort szeretett volna látni. Egy 1957-ben keltezett Politikai Bizottsági (PB-) ülés jegyzőkönyve szerint a következőképpen fogalmazott: „1600 fasisztát semmisíthettünk volna meg fizikailag. De nem tudtuk elérni, hogy az ellenforradalom szervezőit és vezetőit megsemmisítsük. Kár, hogy nem tettük meg.”
S bár a legnagyobb tragédia természetesen az életek kioltása, megnyomorítása, de nem feledhetjük el azt, hogy további, mintegy 13 ezer embert internáltak a Tökölön és Kistarcsán újra megnyitott internálótáborokba. Lejátszódott ugyanaz a folyamat, ami a Rákosi-korszakban: akik valamilyen formában a hatóságok látókörébe kerültek, azok levakarhatatlan stigmát égettek saját homlokukba. Ezek a személyek „rovott múltjuk” miatt hátrányt szenvedtek a munkahelyükön, s ezt a hátrányt, megkülönböztetést rendszerint tovább örökítették gyermekeikre is.
Mindezeken túl megközelítően 200 ezerre tehető az országot elhagyók száma. Bár az emigrálók között nyilvánvalóan voltak szerencselovagok, kalandvágyók is, nagy részük rendkívül értékes, nemzeti elkötelezettségű magyar volt, aki aztán nem csupán képes volt integrálódni új hazájába, de ott hozzá is tett annak sikereihez, eredményeihez. Nemzetünk ilyen irányú vesztesége ki sem fejezhető, nem forintosítható, nem lehet semmilyen mértékegységre átkonvertálni.
Csak azt lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy a kommunizmust, és annak magyarországi helytartóit és pribékjeit okolhatjuk érte.
[Korábbi cikkünket a megtorlásról itt olvashatják. Major Tamás színészlegendánk szerepéről pedig itt írtunk.]
(A szerzőnek tavaly jelent meg a kommunizmus magyarországi történetét bemutató kötete, A bolsevik iszonyat 100 éve – A kommunizmus Magyarországon 1919-1989-2019 címmel.)
Kiemelt kép: MTI/Pálfai Gábor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS