A demokrácia végjátéka Amerikában

A XX. századi Amerika története a kartellek, trösztök elleni küzdelmek története. Az amerikai államnak az egész évszázadban küzdenie kellett azért, hogy a demokratikus intézményrendszer legalább válságok és döntéskényszerek idején rendelkezzen elegendő szuverenitással. Amerika elitjei hazájuk méretei és számtalan heterogenitása miatt mindig is arra kényszerültek, hogy a politika és a gazdaság szinte minden területén megegyezzenek egymással. Senki nem akarta, hogy modus vivendi híján az aktuális győztes túl sok hatalomra tegyen szert, akár a gazdaságban, akár a politikában és veszélyeztesse a többiek túlélését. Az USA hatalmi központja ugyanis nem egy korábbi tekintélyen és erőn alapuló hatalom megosztásán keresztül jött létre, hanem önálló hatalmi központok megegyezése révén. Ezt tanulták meg a polgárháborújukból is, az érdekegyeztetésre – egymással – képes, eleve erősebb északiak legyőzték a gyengébb délieket. És egész elképesztő brutalitással számoltak le vele a győzelem után. Az érdekek összeegyeztetésének erdejében bárki kerülhetett a szabadverseny hazájában a vesztes oldalra. A nagy játékosok szívesen „költöttek” arra, hogy az alapvető érdekeik és a korábbi megegyezések sérthetetlenek legyenek. Az USA-ban sosem különbözött és különült el egymástól annyira a politika és a gazdaság, mint Európában.

Az 1929-es világválság, ami értelemszerűen az amerikai tőzsdei és pénzügyi rendszer brutális diszfunkcióira vezethető vissza, ugyanúgy, mint a 2008-as, nagyon megerősítette az elnöki hatalmat és általában az állam szerepét, amit tovább fokozott a háborúhoz szükséges hatalomkoncentráció. A II. világháború utáni ötven-hetven évben, különösen a technikai fejlődés következtében olyan új gazdasági-hatalmi központok alakultak – először a tömegtájékoztatás hatalmi ággá válásával, végül pedig a „közösségi média” nevű szörnyetegek egy kézbe kerülésével –, hogy a hagyományosan vett államhatalom ereje megtört. Az USA szövetségi állami szinten is belekezdett a saját felszámolásába. Persze ez nem puccs, hanem szociológiai folyamat, amelynek szereplői már eleve ebben a hagyományban szocializálódtak, sokuk valószínűleg belülről stabilitásnak látja a lassú – most viszont már egyre gyorsuló – változás állandóságát. És ez nem is egy összeesküvés, hanem egy most már generációk óta „összeesküvésben” élő emberek normál működési módja. Nem a „mélyállam” viszi pusztulásba Amerikát, hanem az, hogy a „mélyállamot” elfoglalta az újliberális ideológia, valamiféle etikai abszolutizmus. Amit persze sokan nem vesznek komolyan, de ma tökéletes hatalomszerző eszköznek tűnik.

Ez egy technológiai csapda igazából. A kommunisták hatalmas energiát fektettek abba, hogy hatékonnyá tegyék az ideológiájuk terjesztését a kapitalista országokban. Némileg ironikus, hogy mire 1968-ra rendelkeztek a tökéletes „ideológiaszóróval”, a kommunizmus gyakorlata már válságról válságra bukdácsolt a Szovjetunióban. A destruktív ideológiák terjesztése külön tudományággá „nemesült” a nyugati egyetemeken is, a titkosszolgálatok, terrorszervezetek, vallási szekták és persze a marketingesek nagy örömére. Az internet totalizálódásával egyidejűleg ez a tudás átköltözött a „big data” világába, a virtualitásba, az eufemizmussal „közösségi médiának” nevezett közegbe, és a befolyásolás általános eszköze lett. Az amerikai átlagember volt az egyik első alanya a kereskedelmi média és a reklámipar minden eddigi emberkísérletének, és most rajta próbálják ki a „hálózati alapú” mesterséges – haladó –társadalomszervezés alfa verzióját, mert a genderőrületet és a BLM-et még béta verziónak sem lehet nevezni.

Az amerikai gazdaság a hetvenes évekig képes volt működtetni az amerikai társadalmat, és növelni a középosztály életszínvonalát és számát. Azóta egyre nagyobb mértékben csak a vagyoni egyenlőtlenségeket növeli és egyre kevésbé képes működtetni, sőt, legújabban már eltartani sem tudja a saját országát. A pénzügyi és a techszektor egyre több pénzt szív ki a saját országából, és politikai, társadalmi hatalmának növelésére használja fel ezeket a hihetetlen forrásokat. Az amerikaiak tulajdonképpen saját maguk finanszírozzák a szabadságuk felszámolását.

Amerika társadalmi katasztrófáját mindennél jobban szemlélteti a Trump-adminisztráció azon projektjének tapasztalata, hogy munkahelyeket, képzettséget igénylő minőségi munkahelyeket hozzanak haza külföldről. Kiderült, hogy nemcsak az ehhez szükséges képzett munkaerő nem áll rendelkezésre hazai földön, hanem olyan sem, amely reális időn belül átképezhető, kiképezhető ezekre a high-tech munkákra. A termelés kiszervezése külföldre nemcsak rövid távon sújtja a minőségi kékgallérosokat, hanem azokat a tanulási és életút-stratégiákat is eltüntette, amelyek létrehozták és generációkon keresztül fenntartották az amerikai munkásosztályt a középosztály részeként. Másképp fogalmazva: a „mélyállam” nyilvánvalóan nem erőforrásként, hanem az ideológiai falanszterének számára felesleges, konzervatív ellenségeként tekint azokra az önálló egzisztenciákra, akik az eredeti amerikai álom igazi képviselői szeretnének lenni. Hiszen Isten tudja, mióta, ezeknek az embereknek az érdekeikkel kell foglalkozniuk a politika szerint, ahelyett, hogy tovább gazdagodhatnának.

Politikai szinten ez úgy fejeződik ki, hogy egyrészt még nagyobb befolyást akarnak a politikai és kulturális elitekben, másrészt még a korábbiaknál is sokkal brutálisabb eszközökkel támadják a politikai rendszerbe kívülről beszállni akaró aktorokat. Bernie Sanderst csalással ütötte ki Hillary Clinton csapata öt éve a demokrata párt előválasztásán. A túl balos és tényleg balos, nemcsak identitás-mániás Sanders veszélyes lehetett volna, hiszen nem volt közvetlenül a washingtoni elit embere. És különben is Clinton volt megbeszélve. Nem véletlen, hogy nem indult a republikánusoknál komolyan vehető ember a jelöltségért. Talán ezért tudta Trump és a republikánusok külső körei meghackelni a folyamatot és legyőzni Clintont végül. Egy ilyesfajta hackelést egyszerűen nem tartottak lehetségesnek, mint ahogy azt sem, hogy Trump egy szokásos módon ellenőrzött választáson nyerni tud. Csakhogy azok a rohadt választók elmentek szavazni, és komolyan véve a demokráciát, Trumpra szavaztak.

Függetlenül a Trump-adminisztráció teljesítményétől és Trump személyes képességeitől, alkalmasságától, ez a kampány és ez a választás a demokrácia paródiája volt. A „mélyállam”, továbbá az USA gazdasági, politikai, értelmiségi és média-, illetve celebelitje demonstrálta, hogy miként kell a továbbiakban értelmezni a demokráciát Amerikában. A sok nagy erejű, megkerülhetetlen szereplővel bíró rendszer már önmagában is elképesztően bonyolulttá vált. A virtuális valósággal egyre jobban felülírható az igazi valóság, és nemcsak a szavazók nem tudják, mi igaz és mi nem, hanem már a formális döntéshozók sem. Sőt, sokszor azok sem, akik azt hiszik magukról, hogy ők bírnak a legnagyobb befolyással a döntésekre és a folyamatokra.

Egyszerű ez, mint a faék. Amerikában most már véglegesen leválthatatlan kormányzat alakult ki, a rendszeren kívülről többé nem lehet bevenni az elnöki hatalmat, amely már egyébként is alaposan meg lett gyengítve. Nem az a baj, hogy innen, Európából nem látszik, hogy ki irányítja Amerikát, hanem az, hogy az ottani elit sem tudja, pedig elvileg része a hatalmat biztosító megegyezésnek. A politikai elit már csak felszíne ennek a rendszernek, nem a magja. Eljött a láthatatlan hatalom kora, amikor ez a hatalom azzal biztosítja a leválthatatlanságát, hogy a központjai olyan helyekre települnek, amelyeket nemhogy a választások, de a forradalmak sem érhetnek már el.

Fotó: MTI/AP/Carolyn Kaster