A máskor az utolsó töltényig küzdő Fidesz–KDNP a 2019-es kampányban egyáltalán nem követte a változó közhangulatot, szinte előreengedték az új kérőket, miközben a jobboldali média a csaknem totális közösségimédia-cenzúra, a promóciós fiókok általános blokkolása miatt megbéklyózva küszködött. Az elmúlt hét kampányeseményei ugyanakkor átütők voltak: Szentkirályi Alexandra szokatlan határozottsága, Menczer Tamás markáns debütálása és a most részletesebben nem taglalt, de erőt sugárzó, magabiztos pénteki miniszterelnöki beszéd is azt jelezte: ezúttal nem lesz pardon. A kritikus világpolitikai helyzetben nincs helye udvariaskodásnak és előzékenységnek, elő kell venni a görbe szablyát és a legjobb formánkat, mert az ország és Európa túlélése a tét! – olvasható Huth Gergely a Magyar Nemzetben megjelent, A történelem főutcáján című publicisztikájában.
A dollárbaloldal kiváló kampánytémát szolgáltat: az önnön ötéves teljesítményét. Így ezúttal nem a szédítő bülbülénekekkel kell versengeni, hanem nemes egyszerűséggel közszemlére kell tenni az eredményeket. Abból pedig a másik térfélen alig akad. Néhány túlélőösztönnel megáldott, dörzsöltebb balos polgármestert leszámítva szinte mindenütt totális lebőgésről beszélhetünk, amatőr, de ipari mértékű tolvajlással megspékelve. Az egymást érő veszedelmek, világválságok és az itthoni gazdasági bajok ugyanakkor kikezdték a választópolgárok türelmét, sokakban bosszúvágy munkál személyes egzisztenciájuk megroppanása, a lehetőségek szűkülése miatt. Ezért nem előre lefutott meccs a júniusi választás, s félő, hogy sok helyen újra az enyveskezű piti bűnözők, filléres hazaárulók és egyéb Demszky-klónok vihetik el vagy tovább a polgármesteri helyeket
folytatja a szerző, kitekintést adva arról is, hogy mi a valódi tétje a június 9-i választásoknak:
A Fidesz vezette nemzeti-polgári szövetség a 2006-os helyhatósági győzelemcunami, majd a 2010-es kormányváltást követő alkotmányos és morális reformok révén új politikai kultúrát, egy sajátos, hungarikumszámba menő kormányzati rendszert teremtett. Természetesen nem abban az értelemben, ahogyan azt Magyar Péter szövegírói vagy David Pressman elképzeli, hanem abszolút pozitív módon: megértve az alapvetően kritikus és rebellis magyar néplélek sajátosságait és felmérve a Trianonban körbenyírt ország szerkezetéből fakadó realitást, a központi irányítás szükségét.
Így a fékek és egyensúlyok hamis rendszerére építő liberális demokrácia helyett fokozatosan egy új rendszer jött létre, melyben a hatalomgyakorlás a politikai kormányzás és az önkormányzatiság között oszlik meg. Nem véletlen, hogy ebben az apránként kimunkált, új rendben, ebben a plebejus, illiberális demokráciában az ispán és a polgármester közösen képviseli az államot, a közszférát. A legtávolabbi hivatalokban sem megkerülhető kormányzati erőt a politikai szövetség masszív parlamenti többsége adja, míg a helyi érdekeket az önkormányzat érvényesíti, közvetlenül és személyesen felelve a választóknak. A két erő közti határmezsgye helyes kijelölése persze örök vita – jogos – tárgya, így például én sem hiszem, hogy a városi múzeumot vagy a helyi útfejlesztést Budapestről kellene felügyelni, miközben az országos szolidaritáson alapuló egészségügyi ellátórendszernél vagy a minden gyereknek járó közoktatás terén valóban jobb, ha erős kormányzati irányítás érvényesül.
Huth Gergely arról is ír, hogy mi az elvárás a nemzeti oldal jelöltjeivel szemben:
Természetes folyamat, hogy mióta a dollárbaloldal a legkülönfélébb színekkel álcázza magát, a mieink még inkább nyílt sisakkal küzdenek. Így lett a narancssárga pártlogó a hitelesítő pecsét a jelöltek plakátjain, ami világossá teszi, hogy ki a nemzeti oldal valódi favoritja. A Fidesz–KDNP-s támogatás, a választókerületi elnökökkel való együttműködés mégsem járhat alávetett szereppel. Egy jó önkormányzati politikus települése érdekében sáfárkodik a kormányzati és pártkapcsolataival, de sosem feledi, hogy a hivatali szobájából kilépve a helyi polgárok kérdő tekintete várja, az ő bizalmukért kell újra és újra – tettekkel, jó döntésekkel – megharcolnia.
Majd felidézi az új többség kialakulásának drámai korszakát is:
Elsőre kissé furcsának tűnhet, hogy mindezt egy olyan politikus szavaival támasztom alá, aki most a kormányzati akarat legmesteribb képviselője és végrehajtója: Rogán Antaléval. Mégsem oktalanul teszem. 2006. október 18-án, a gyurcsányi machinációk révén felprédált tévészékház üszkös épületének szomszédságában, a Kossuth téren a hónap elején megtartott önkormányzati választás egyik bravúros győztese, Rogán Antal szólalt fel. (…) Így érvelt a Kossuth téren: „Az október 1-jei választások és a mai sorsfordító események legfőbb tanulsága, hogy abból a slamasztikából, amibe a Gyurcsány-kormány vezette az országot, csak együtt bírjuk kirángatni – baloldaliak és jobboldaliak egyaránt. Amit a Gyurcsány-kormány tett, nem a józan, tisztességes gondolkodású baloldali szavazók tudtával és jóváhagyásával, hanem csak a nevükben tették, s ezzel a józan gondolkodású baloldaliak többsége nem is ért egyet. A II. világháború óta Magyarország először 1956-ban lépett a történelem főutcájára, másodszor 1989–90-ben, s most újra a történelem főutcáján járunk, az ország ismét megmutatta: különbséget tud tenni igazság és hazugság között […] A kerület lakói, baloldaliak és jobboldaliak, konzervatívok és liberálisok, vagy épp, ahogy mondani szokták, belgák, semlegesek példamutatóan helytálltak ebben a nehéz helyzetben.”
Végül a PestiSrácok.hu főszerkesztője megállapítja:
Akkor, 2006. október elsején született meg az új nemzeti összefogás, amely végül elsöprő diadalt aratott a böszmekormányzás fölött. Ez az egység, a különféleképp gondolkodó, olykor kritikus, de mégis nemzeti érzelmű magyarok széles szövetsége máig kitart. Június 9-én ezt a fáradságos munkával kialakított sajátos magyar utat kell újra megvédenünk.
A teljes írás a Magyar Nemzet Véleményváró rovatában ITT olvasható el.
Forrás: Magyar Nemzet, Fotó: Hatlaczki Balázs/PS
Facebook
Twitter
YouTube
RSS