Folyamatosan jelenti be a kormány a gazdaságvédelmi akcióterv részleteit. Reménytelen és értelmetlen ellenzéki bírálatok következnek majd, amelyeknek az lesz a lényege, hogy sokkal több pénzt kellene elkölteni és azt nem a gazdaság újraindítására kellene fordítani, hanem segélyként odaadni az „embereknek”. A kommunistáktól és a nyilasoktól a liberálisokig terjedő szivárványkoalíció minden tagja mindig is összekeverte a hangulatjavító intézkedéseket a gazdaságpolitikával. Pontosan ugyanazt csinálnák most is, amit mindig. Eladósítanák az államot, miközben az aktuális kihívásokra nem reagálnának, és hagynák, hogy a multinacionális vállalatok kimaradjanak a válságkezelésből és persze a közteherviselésből. A gazdaság magyar tulajdonú részét pedig jó szokásuk szerint ellenségként kezelnék.
A balliberális kormányok „gazdaságpolitikai” és „válságkezelési” tapasztalatai
Érdemes visszaemlékezni arra, hogy a magyar baloldal a kormányzati hatalom birtokában mit kezdett a gazdasággal és hogyan kezelte a saját gazdaságpolitikája által 2002 után létrehozott gazdasági válságot, illetve mire volt képes 2008 után. Csak, hogy biztosak legyünk benne, nem kell hallgatnunk rájuk és a „közgazdász” holdudvarukra. A baloldal 2002-ben egy jelentős pluszt tartalmazó költségvetést és alig 50 százalék feletti államadósságot örökölt, és nem mellesleg tanulhatott volna abból, hogy az „orosz válságot” hogyan kezelte az első Orbán-kormány. A „száznapos program”, amelyet egyszerre lehet osztogatásnak és fosztogatásnak is nevezni, azonnal olyan aknákat helyezett el a következő évek költségvetéseibe, különösen az önkormányzatokéba, amelyek végigkísérték a nyolc éves „kormányzásukat”.
Ekkor még kezet csókoltak neki a hívei, hiszen legyőzte a Fideszt. Másnap, mikor kiderült, a pannon puma csak egy szőrét hullajtott herélt házimacska, elmúlt a felhőtlen öröm
Mégis oda jutottak 2004-re, hogy miniszterelnököt kellett cserélniük, mert a kormányzásuk politikailag is teljesen kifulladt. A miniszterelnök váltás okai között nem kis szerepet játszott az is, hogy még a nemzetközi pénzügyi körökhöz és azok mindenféle érdekes háttérszervezeteihez ezer szállal kötődő Medgyessy Péter is soknak találta, hogy az SZDSZ mennyit lop. Mondjuk az MSZP és az SZDSZ gazdasági „holdudvarának” étvágyát egy jó gazdaságpolitika sem bírta volna el. Gyurcsány aztán maga ismerte el, hogy 2004 és 2006 között mellőzték a kormányzást, csak azokra a „trükkökre” koncentráltak, amelyekkel be lehetett csapni az Európai Uniót (amely a baloldali kormányokkal mindig örömmel hagyja becsapatni magát) és persze a választókat. Emlékezzünk: 2006-ban pont a választások utáni napig tartott a „nagy és stabil jólét”. Gyurcsány aztán pont annyira bukott meg a 2006 nyarán beismert válság kezelésével, mint a 2008-as világválság következményeire való reagálásával. Teljesen, totálisan, végletesen. Annyira megbukott, hogy a szocialistáknak újra miniszterelnököt kellett cserélniük. Bajnai Gordon feladata csak annyi volt, hogy a szocialista-liberális politikai és értelmiségi elit által biztosra vett gazdasági összeomlást a 2010-es válság utánra tolja és még nagyobbá is tegye. Láthatjuk, hogy a szocialisták és a liberálisok nem válságkezelési tapasztalatokkal rendelkeznek, hanem azzal a készséggel, hogy gátlástalanul hazudozva és az országot eladósítva kitolják politikai bukásuk időpontját. Gazdaságpolitikáról nem is érdemes beszélgetni velük. Még akkor sem, ha végtelen naivitásunkban jóhiszeműséget feltételezünk róluk. Gazdasági ismereteik nem törtek ki a késő Kádár-kor marxista krédójából és abból a kényszerből, hogy az ország pénzügyi működőképességének érdekében mindig, mindenben, azonnal ki kell szolgálni a nagybetűs „Nyugatot”. Ha nincs közvetlen parancs, akkor pedig szolgaian másolni kell.
A Fidesz-kormány gazdaságfilozófiája
Mint tudjuk, „unortodoxnak” azt a gazdaságpolitikát nevezik, amely az adott ország valós gazdasági és pénzügyi állapotából indul ki, megakadályozza az adott ország pénzügyi kifosztását és a reálgazdaság termelőkapacitásaira koncentrál, arra, hogy a lehető legtöbb ember dolgozzon. A nyugati politika hagyományosan és a globalizáció erősödésével párhuzamosan egyre inkább arra koncentrált, hogy tulajdonosi – és ebből következően pénzügyi – alapon működtesse az országát; a jóléti állam a dolgozó emberek szolidáris államából egyre inkább az emberi jogokkal rendelkező, nem dolgozó emberek államává vált.
Az úgynevezett unortodox gazdaságpolitikából elsőként a lengyelek szemezgettek. Fotó: Origo.hu
Ebben az értelemben az orbáni vízió Magyarországról valóban nem „korszerű”, hiszen nem az alanyi jogon járó juttatásokra és jogokra koncentrál, hanem arra, hogy mindenki dolgozzon, aki képes rá. És ebben az értelemben igazán baloldali és konzervatív egyszerre. Ha munka van, minden van – nem egyszerűen egy szlogen, hanem egy pontos tényállítás és filozófiai kijelentés is. Ha munka van, akkor van önbecsülés, hasznosságtudat, mintakövetés és átadás, tettrekészség, karbantartott munkaképesség, nemcsak megélhetés. Ha munka van, akkor van hozzáadott érték, valami biztos jobb vagy több lesz. Ebből következően munkaalapú gazdaság a magyar, mert az ország jó közérzetéhez kell az, hogy a lehető legtöbben dolgozzanak, mert a nem dolgozó ember nem boldog és nem elégedett, hiába húzza ki, hiába él meg valahogy. Dolgozni nemcsak azért kell, mert meg kell élni, hanem azért, mert a munka embervoltunk fontos része. Láthatóan egyébként tetszik a magyaroknak az a gondolat, hogyha lehet, a lehető legtöbb „segélyt” munkabérként fizesse ki az állam. A munkahelyteremtő gazdaságpolitikában minden más csak részletkérdés. Jó, ha egyre több innovációt támogató munkahely van, jó, ha egyre több és több saját ötleten alapuló kis- és közepes vállalkozás van, jó, ha gyarapszik a hazai tulajdonosi réteg – ne csak a kommunistákhoz és a liberálisokhoz kötődő oligarchákkal legyen tele az ország –, jó, ha egyre több a kvalifikált munkahely.
A gazdaság újraindítása alkalom a változtatásra is
Magyarországnak folyamatosan alkalmazkodó gazdaságpolitikára van szüksége, hiszen egy exportvezérelt gazdaság vagyunk. A világgazdaság pedig folyamatosan változik; ami ma a siker jele, holnap már lehet, hogy válságtünet.
Ami a világgazdasággal és a magyar gazdasággal is történt a koronavírus-járványt követő „leállás” miatt, nem volt meglepetés az igazi szakértők számára, akik a valódi esélyekkel foglalkoznak és nem politikai megrendelést teljesítenek. Emlékezhetünk: a „legkomolyabb” gazdasági szakértő cégek úgy jósolták, hogy több, mint tízmilliárd évente (nem tévedés: 10 000 000 000) lehet olyan válság, mint 2008-ban. Mi meg azt gondoltuk, hogy ilyen világjárvány sosem lesz, mint amilyen most van. Abból kiindulva, hogy eddig még nem volt – jó, a mi életünkben nem volt még. Most azonban rá kellett döbbennünk, hogy a válságok a normál ügymenet részei, és nem mindig úszhatjuk meg őket olyan relatíve könnyedén, mint a kommunizmus összeomlását vagy a dotcom-lufi kipukkanását (van, aki még emlékszik rá egyáltalán?).
Egyes kutatók szerint 30 évente menetrend szerint érkeznek a gazdasági válságok
Ma már egy felelős kormány nem ígérheti meg a választóknak, hogy mindig egyre jobb és jobb lesz. Különösen úgy nem, hogy ez tulajdonképpen már Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is hazugság évtizedek óta. Alapvető iparágak és termelőkapacitások tűntek el Európából és az egyes országokból is. A közvetlen túléléshez szükséges eszközöket gyártatunk olyan helyeken, amelyekkel a kapcsolatunk bármikor megszakadhat. Kiderült az is, hogy Európa-szerte kizsigerelték az egészségügyet, sok ország rendszereiből hiányzik az alapvető rugalmasság. És az is kiderült, hogy sok országban az egészségügy már nem egy önálló társadalmi alrendszer, hanem csak egy profitorientált gazdasági ágazat csupán.
A kormány láthatóan nem pont azt a gazdaságot akarja újraindítani, amelyik leállt. Egyrészt, mert a járvány még nem múlt el, másrészt a migrációs válság is zajlik lankadatlanul, csak azt már megszoktuk, és a tömegkommunikációnak hála csak egy bajra figyelünk egyszerre. Nyugat-Európa is változik, nemcsak a járvány miatt, hanem mert a több más válsággal is küzdő magországok politikusai egyre kevésbé adnak a látszatra és egyre durvábban próbálják politikailag és gazdaságilag zsarolni a közép-európai országokat. A továbbiakban nemcsak politikai értelemben nem számíthatunk a németekre, franciákra, olaszokra, spanyolokra, hanem egyértelműen kiderült, hogy fizikai, biológiai és biztonsági válsághelyzetben sem. Látványosan nem akarnak segíteni egymásnak se, és egyértelműen nem is lennének képesek rá.
Mit kell megváltoztatnunk?
Minden stratégiai ágazatban növelnünk kell az önellátási képességünket. Sokkal jelentősebbek lesznek a környező országokkal fenntartott gazdasági kapcsolataink. A keleti nyitás is új értelmet nyer, a nemzetek közötti érzelmek és szimpátiák sokkal lényegesebbek lesznek, mint a jólét politikai racionalitással átitatott korában. A globalizáció és a világgazdaság sokkal kevesebbet fog jelenteni, mint eddig. De nemcsak előnyei csökkennek ezzel, hanem a hátrányaitól sem fogunk annyira szenvedni, mint eddig. Sok gyártási tevékenység nyereséges lehet itthon újra.
Alapigazság, hogy jobb, ha drágán van egy termék, mintha olcsón egyszer csak nincs. Mert akkor általában már sokkal drágábban sem lesz.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS