A keresztre feszített Jézus Krisztussal viccelődött a Népszava karikaturistája, de ebben nincs semmi meglepő. Sajnos. Pápai Gábor nagy példaképe Kaján Tibor volt, aki társaival együtt a Ludas Matyiban járatta le a magyar papságot, és uszította az olvasókat Mindszenty bíboros és az egyház ellen. Akkoriban megölték, bebörtönözték, internálták a papokat. Kaján később megszelídült, bár a nyolcvanas években is szívesen viccelődött az egyházzal. Kajánt és Pápait a Népszava néhai titkos munkatársa, Várkonyi „Técsy” Tibor újságíró ünnepelte méltató írásában, azt írván, hogy a „tanítvány” továbbviszi a „mester” szellemiségét, és ez teljesen igaz. Pápai ennek megfelelően megkapta már az MSZP kitüntetését, és valóban sokat tett ezért. Egyébként éppen Várkonyi volt az, aki összehozta Pápait és az ismert francia rajzolót, Plantu-t is. Utóbbi korábban a Magyar Népköztársaság kedvence volt, rajzait lehozták a lapok a nyolcvanas években, ami nem meglepő, hiszen a KGB alá tartozó Le Mondének dolgozott. Így akkoriban közös volt az ellenség. A Le Monde volt az a lap, ahonnan Várkonyi több értesülését szerezte a diktatúra ügynökeként. „Testvéri”, internacionalista alapon. Az is érdekes, hogy Pápai és Marabu örömmel idézték fel a merényletekkel is szívesen poénkodó Hara-kiri nevű francia lapot, amely szerintük a hatvanas évek bátorságával „fel akarta robbantani” a közéletet. Ugyanekkor más, szintén Moszkva által támogatott szélsőbaloldali szervezetek már valóban robbantottak. Régi és új idők uszító szakmunkásai, avagy bemutatjuk a legyőzhetetlennek tűnő vörös hydra újabb fejeit.
Nem idegen a Népszavától a gyomorforgató karikatúra, de egy mostani még hozzájuk képest is elképesztőre sikerült.
A kép baloldalán Müller Cecília van (az ellenzéki lejáratás egyik legfontosabb mostani célpontja), tőle jobbra a keresztre feszített Jézus Krisztus. És a „fergeteges” „poén”: a Müllert ábrázoló „figura” azt mondja: „Alapbetegsége függőséget okozhat.”
A felháborító rajz / Forrás: Facebook
Értjük, ugye? A keresztre feszítés függőséget okozhat.
Ízléstelen, gusztustalan vicc, ami nem csak a keresztényeket, de a jóérzésű embereket is sérti. Én nem szeretem használni, sőt, kerülöm a proli kifejezést, mert általánosít és bántó, maradjunk hát az alantas, alpári jelzőknél. A stílus, az üzenet viszont túlontúl ismerős.
Korábban sokan kifejtették, hogy olyan jó lenne néhány közéleti minimum. Például nem sértegetünk ok nélkül másokat, más közösségeket.
Vörös örökség: célkeresztben a vallás
Szinte már közhely, hogy a bolsevik, majd kommunista propaganda fő ellenségének az egyházat tekintette, a kereszténységgel igyekezett elsőként leszámolni, de a többi nyugati vallás is célpont volt. Erre már csak az adott célterület felforgatásához, meggyengítéséhez is szüksége volt – lásd korábbi cikkemet. A szélső-liberális kultúrára (és az erre hajlandó erkölcstelen figurákra) is jellemző a vallás-ellenesség, elég most megemlítenénk a billentyűzettel felfegyverzett Tóta W. munkásságát.
De nem csak szavakkal lehet taposni, üzenni, lejáratni, erre a rajz még alkalmasabb, hiszen az azokhoz is eljut, akik nem szeretnek túl hosszú írásokkal bíbelődni. És sokszor még azok is megértik – bár a fentit talán pont nem –, akik még olvasni sem tudnak.
A karikatúra területét nemigen kutatta nálunk senki. Kommunista, posztkommunista szempontból érthető, saját hőseiket járatnák le a teljes történetek megírásával. Antikommunista szemszögből viszont érthetetlen. Én korábban írtam egy cikket a Ludas Matyi nevű szennylap „svábok elleni” förmedvényeiről (Kérek valami jó rovarirtót), amikor a magyarországi németek ellen uszították az olvasókat, de többet nem. És ez lehet, hogy hiba volt: az írástudókhoz hasonlóan a rajzolók felelőssége és árulása is hasonló volt.
Maga a Ludas Matyi meg megérdemelne egy egész kötetet, hiszen nagyon komoly szerepet játszott a magyar társadalom agymosásában.
És most a szerzőről. A Népszava fókuszba került rajzolója, Pápai Gábor 2015-ben vehette át a Szabad Sajtó-díját – kokárdásan a kokárdásoktól –, amit 1994-ben alapított a Szabad Sajtó Alapítvány, azaz maga az MSZP. Hogy nyilvánosan is elismerjék, kiknek az igazán hálásak.
Horn Gyuláék visszatérésének évében Bölcs István kapta meg először [ő a Mester Ákos-féle élrádiós-csapat jeles tagja volt], aztán a posztkommunista, szocialista médiahálózat „színe-virága”, olyanok mint Friderikusz Sándor, Markó Béla, Martin Schulz [igen, az a Schulz], Rónai Egon, Szepesi György és Andrassew Iván.
Pápai Gábor karikaturista átveszi Kránitz Lászlótól, az MSZP pártalapítványa, a Szabad Sajtó Alapítvány elnökétõl (b2, takarva) és Tóbiás Józseftõl, az MSZP elnökétõl (b) a Szabad Sajtó-díjat /Fotó: MTI
Amikor az ex-titkos munkatárs írt méltatást
Pápairól 2010-ben Várkonyi „Técsy” Tibor írt hatalmas méltatást “közös” lapjukban, a Népszavában. A nemrégiben elhunyt titkos munkatárs volt az, akit a francia állam és az állambiztonság is kitüntetett, majd az Antall-kormány idején is kiemelt állást kapott Franciaországban. De mit írt „Técsy” titkos munkatárs Pápairól?
„Magánvéleményem volt, de Gábor soha nem tiltakozott ellene, hogy ő tulajdonképpen folytató, az Istennek hála ma is köztünk élő klasszikusnak, Kaján Tibornak a folytatója. És ezt Kaján is elismeri. Más nemzedék, évtizedek választják el őket egymástól, más gondolatmenet is, de Pápai van olyan bölcs, (a karikatúrához nem csak rajzolótehetség, bölcsesség is kell), hogy elismeri, nincs művészet hagyomány nélkül. És ő modernebb vonalaival egyik folytatója ennek a hagyománynak.”
Kaján, a mester és a Mindszenty ellen folytatott propaganda
Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban. Kaján valóban az egyik legelismertebb magyar rajzoló volt, pár évvel ezelőtti haláláig a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt, hosszú pályafutását a Ludas Matyinál kezdte. [A Magyar Nemzet 2016-ban már a karikatúra végét vizionálta a halálával.]
A fiatal Kaján ott volt a propaganda-lap alapításánál 1945-ben, ahol közel két évtizedig dolgozott. Ez volt a Ludas Matyi legsötétebb időszaka [később a kádári és szovjet váltásoknak megfelelően finomítottak a módszereken]. Bár elhallgatott téma – hiszen a kutatással a vádlottak padjára ültethetnénk az egész ludas matyis kört –, a lap a lejáratás, az uszítás egyik legfontosabb eszköze volt.
Ha valaki veszi a fáradtságot, és beírja a Mindszenty kifejezést az Arcanum.hu keresőjébe, akkor a negyvenes évektől az ötvenes évek elejéig elképesztő mennyiségű cikket talál. A papság, az egyház, a szerzetesrendek elleni hadjáratról nem is beszélve.
Ezek kivétel nélkül vállalhatatlan, vérlázító rajzok és írások, olyanok, amelyek felértek egy-egy ÁVH-s ütéssel, kínzással, akasztással. Hab a tortán, hogy a legtöbb még a humor csíráját sem hordozta magában.
Mindszentyt nagyjából a sátánként festették le
Mutatunk egy érzékletes példát. Mindszenty bíborost 1949. február 8-án ítélték életfogytiglanira. A következő címlap február 11-én jelent meg:
Kaján és társai rajzaikkal oroszlánrészt vállaltak abból a lejárató-hadjáratból, amelynek segítségével egy egész népet – pontosabban annak jelentős részét – sikerült a papság ellen fordítani. Mi lett a következmény?
A Magyar Népköztársaságban papokat vertek agyon és szúrkáltak halálra [amit még ma is hihetetlen nehéz kutatni], a megdolgozott, megfélemlített ország pedig végignézte (nem tehetett mást), hogy az egyházi vagyont elvették, az iskolákat államosították, a szerzetesrendeket szétverték, a fiatal szerzeteseket tömegesen internálták, s végül Mindszentyt is bebörtönözték. [Hogy a rendszerváltás után az ex-ÁVH-s Kanyó András könyvben megjelenthesse, hogy semmiféle inzultus nem érte az ÁVH-n…].
Ludas Matyi, 1949 / Forrás: Arcanum.hu
Sok rajznál és nagyon sok viccnél nem tüntették fel a szerzőt – nem is vállalták –, de az tény, hogy Kaján végigdolgozta az ötvenes éveket a Ludas Matyinál, 1953-ban pedig Munkácsy-díjat kapott „a karikatúra terén kifejtett munkásságáért”. Volt mit meghálálni. Később azért kellett csak távoznia a Ludastól, mert állítólag kigúnyolta a főszerkesztőt (a legenda szerint koronát rajzolt Tabi László önálló mellékhelyiségének ajtajára). Ha már Tabi: László Ferenc a Magyar Narancsban írt lelkendező cikket utóbbiról, és az írás stílusa mindent elárul a történelem-hamisítás és elhallgatás trükkjeiről: „A pártfegyelem drillje idővel a Ludas Matyiban is nyomasztóvá vált, s az ötvenes évek első fele bizony nemigen kedvezett a felszabadult humornak. Tabi rutinosan és fegyelmezetten parírozott, s miközben sorozatban gyártotta a kötelező agitkákat, lassanként megtalálta egyedi, összetéveszthetetlen hangját”.
Kaján 87-ben már Az utolsó vacsorával kajánkodott
Nemigen kedvezett. Agitka. De térjünk vissza Kajánhoz, aki a Tükörnél, majd az Új Tükörnél folytatta, és sorozatban jelentek meg a kötetei. Később, már a nyolcvanas években neki is volt egy „vallásgyalázó” ügye. Már a rendszerváltozás előestéjén, 1987-ben jelent meg az Új Tükörben az a karikatúrája, amelynek „Az utolsó vacsora” címet adta. Nyolcvanhetet írtunk – már fel lehetett szólni az ilyesmi ellen.
Kaján rajza / Forrás: Új Tükör, 1987, Arcanum.hu
A Pápaihoz képest kevésbé gyomorforgató rajz akkora vihart keltett, hogy az átalakuló újság főszerkesztője – Fekete Sándor – közölt két olvasói levelet, majd hosszú cikkben megvédte Kajánt, és a főkáderek önhittségével kiosztotta az olvasókat. Mindkét olvasói levél tanulságos: az első finoman visszautasította ezt a fajta „élcelődést”, éppen az ötvenes évek elejére hivatkozva:
„Az április 26-i számban megjelent képes >élc< mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A képet nézve úgy éreztem, mintha egy 1950-es hazai vicclapot néznék, ahol az >egyház-politika< harceszköze volt a vallást gúnyoló éle, ami legtöbbször még szellemes sem volt.”
Íme egy Kaján-alkotás 1948-ból:
Ludas Matyi, 1949 / Forrás: Arcanum.hu
Talán tudta a levél szerzője, talán nem, hogy Kaján az utóbbiban is részt vett.
Valójában semmi mást nem csinált, mint a diktatúra többi kommunista alkotója, mindig igazodott a széljáráshoz. Említettem, hogy a Rákosi nevéről ismert korszak után (amikor, ha csak nem volt ő is ÁVH-s, ő is félhetett valamennyire) finomított az eszközein, a lejáratás módszerén. Ekkor már nem kellett Mindszentyt egy szétbombázott föld felett ábrázolni.
A második olvasói levél így szólt: „Gyalázat egy ilyen >rangos< laptól az Utolsó vacsora karikatúrája… Az iszlám hívői az ő vallásuk ilyen megcsúfolásáért halálra korbácsolnák a rajz készítőjét és a lap főszerkesztőjét, aki ennek helyt ad.”
Az arabok nem korbácsoltak, hanem gyilkoltak
Milyen a sors? Évtizedekkel később ez valóban megtörtént. És ezzel most visszaugorhatunk Pápaihoz. A Charlie Hebdo elleni szörnyű és elfogadhatatlan támadás idején a 168 óra nagy írást közölt, amelyben „Marabu” (Szabó László Róbert) és „Pápai” (Pápai Gábor) is megszólalt.
„Pápai a lap betiltott elődjét, a Harakiri Hebdót ismerte korábban. Az újság – egy diszkótűzre utalva, amelyben több mint 140 ember halt meg – karikírozva számolt be De Gaulle haláláról.
[Óriási poén lehetett ez is.]
Marabu szerint a Hara-kiri a hatvanas évek kultúrájának szemtelenségét képviselte, robbantani, változtatni akart. Pápai 17 évvel ezelőtt Jean Plantureux-vel (ismertebb nevén: Plantu), a francia Le Monde címlap-karikaturistájával közösen állított ki Budapesten. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök nyitotta meg kiállításukat. Plantu akkor Pápainál lakott, laza fickó volt. A konzervatív francia államfő, Chirac szóba sem akart állni vele, a rajzoló túl ellenzéki volt neki”.
Büszkék lehettek rá. Pápai Gábor átveszi a díjat Eötvös Pál és Farkasházy Tivadar újságírótól, a bírálóbizottság tagjaitól / Fotó: MTI
Csupa meglepő tény. A sorok között olvasók pontosan tudják, milyen lehetett a Hara-kiri, amely
„hatvanas évek kultúrájának szemtelenségét képviselte, robbantani, változtatni akart”.
Akkoriban ez ment minden vonalon: ugyanekkor indultak a valódi robbantások is, az emberrablások. Több cikkben írtunk arról, hogy a nyugati, szélsőbaloldali terror-csapatokat Moszkvából irányították, ahogyan a „nagy” hatvannyolcas mozgalom szálai is hozzájuk vezettek. [Nem elvéve a valódi lázadók érveit, érdemeit]. Korábbi cikkeink Carlosról és a bandájáról itt és itt.
A híres szélsőbalos Le Monde, ahová “Técsy” is beépült
A Le Monde említése még érdekesebb. Karneválunk másik szereplője, Várkonyi „Técsy” Tibor titkos munkatárs egyik legfontosabb feladata az volt, hogy valahogy beépüljön a Le Mondéba. Sikerült. Volt, hogy jelentéséhez Bernard Feront, a lap akkori külpolitikai rovatvezető-helyettesét használta információ-forrásként.
Tudjuk, hogy Várkonyi – ahogyan Kaján és a többiek – is a zavartalanul dolgozhatott a rendszerváltás után. Kiemelt lapoknál, reflektorfényben. „Técsy” titkos munkatárs egy időben az akkor valóban csak nevében „konzervatív” Magyar Nemzetnél végezte a feladatát, majd átejtőernyőzött az akkor liberális Magyar Hírlaphoz, hogy végül a szélsőbaloldal utolsó állva maradt napilapjánál, a Népszavánál folytassa.
Kedves kollégáját, Pápait ő hozta össze a fent említett Plantuval. A találkozásból közös kiállítás és kötet, majd barátság szövődött.
Várkonyi Tibor titkos munkatárs születésnapi ünnepsége /Forrás: Népszava
„A politikai karikatúra ünnepének szánják azt a kiállítást, amely ma nyílik a Merlin Színházban – írta 1997-ben a Kurír. –
A műfaj népszerűségét és fontosságát jelzi, hogy a tárlat házigazdája Demszky Gábor főpolgármester, megnyitó beszédet pedig Göncz Árpád köztársasági elnök mond. A kiállító művészek egyike magyar, a másik férfiú francia. Pápai Gábor és Plantu bemutatkozása azért is jelentős, mert a politikai karikatúra mindig veheti magának a bátorságot, hogy bíráljon egy rendszert, még akkor is, ha ítélete olykor több mint vitriolos.”
Demszky, Gréczy, Göncz, Esterházy
Ha megjegyzem, hogy a cikket az ifjú Gréczy Zsolt jegyezte, akkor válik teljessé a kép. A maoista Demszky Gábor, az ötvenhat szellemiségét eláruló, az MSZP-vel összejátszó Göncz Árpád és a két szélsőbaloldali rajzoló.
Még szomorúbb, hogy Pápai kötetéhez Esterházy Péter írt előszót. Az az általam amúgy nagyra becsült író, akinek a családját kifosztották, majd internálták a kommunisták, apját pedig beszervezték.
Az ő családja amúgy ugyancsak sűrűn szerepelt a Kaján-féle Ludas Matyiban (a képen Mindszenty és Esterházy herceg felosztják Magyarországot):
A Mitrohin-akták szerint a Le Monde a KGB alá tartozott
Meg kell jegyeznünk, hogy nem lehetett túl nehéz beépülni a Le Mondéba.
A Mitrohin-archívum szerint [Vaszilij Mitrohin Angliába szökött és magával vitte a KGB iratanyagának jelentős részének másolatát] a francia lap a szovjet titkosszolgálat alá tartozott, és az egyik legfontosabb dezinformációs csatorna volt. Mitrohin szerint több magas rangú vezetője bizonyosan a KGB-nek dolgozott.
Ha megnézzük a működését, akkor ez a szovjet hálózatot ismerve ez nem is lehetett másképp. Híres laptársánál, a Guardiannél is voltak magas rangú KGB-sek. Ha azt megkapargatnák, ott is találnának szennyes foltokat.
Plantu: célpontban az amerikaiak és a franciák
Hogy Plantu a szovjeteknek dolgozott-e, arról persze fogalmunk sincsen. De minimum társutas volt.
Jellemző, hogy a karikatúrái a nyolcvanas évek elejétől folyamatosan megjelentek a magyar sajtóban, célpontjuk az amerikai és a francia kormány volt. Amikor a francia titkosszolgálat megtámadott egy Greenpeace-hajót, az ügyből hatalmas botrány lett – nem kis részben a szélsőbaloldali, kommunista sajtó hírverésének köszönhetően. Az esetet a Mitrohin szerint a KGB alá tartozó Le Monde vitte zászlóshajóként (akár a kilencvenes években az MDF-kormány elleni kampányokat a Kurír), amely folyamatosan a címlapján hozta Plantu karikatúráit. Képzeljük el ennek a hatását.
A magyar sajtó természetesen sokat írt az ügyről, belekeverve az amerikai CIA-t is. Maga Várkonyi is: „DICSFÉNYT rajzolt a francia titkos szolgálat gyanúba kevert tagjainak a feje fölé Plantu, a Le Monde nagynevű karikaturistája. Napokon át ezzel az illusztrációval jelentek meg a párizsi lap oldalain a részletes beszámolók a világbotrányt kavart Greenpeace-ügyről.” Majd így folytatta:
„SZOBA HOZZÁK a találgatók a ClA-t is”
– hozta szóba és találgatott „Técsy”.
Szentek / Forrás: Magyar Nemzet, 1985, Arcanum.hu
Amikor Várkonyi 1985-ben nagy cikket írt a Helsinkiben megtartott diplomáciai találkozóról, akkor is Plantut idézte.
A vonalas újságíró ekkor még nem érezte az idők változását, így a régi Nyugat- és Amerika-ellenes húrokat pengette (röviden: csak a keleti blokk kívánja a békét):
„A párizsi Le Monde a címoldalán közölte Plantu karikatúráját, amely egy fölszólaló külügyminisztert ábrázolt, éppen szónokolva: >Békét óhajtunk egy jobb világban…< A teremben ülő kollégája megjegyezte: > A fenébe is, ez szó szerint az én beszédem!< Mire egy másik: >Az enyém is!<”
Mert békét csak a kelet-európai országok és a nyugatiak kommunista pártjai akartak. De jellemző a következő is, ahol Plantu Haiti diktátorát („Pap Doc” fiát, „Baby Doc”-ot) „Made in USA” feliratú gyerekkocsiban ábrázolta.
Baby Doc távozása / Forrás: Magyar Nemzet, 1985, Arcanum.hu
Plantu tehát ekkoriban is ugyanazért az ügyért dolgozott, amiért Várkonyi Tibor és a szovjet birodalom, Moszkva ellenségei voltak a kiemelt célpontjaik. Rendszerszerű, hogy Plantu ezt a hatvannyolcas mázzal leöntve művelte.
Ahogyan az is, hogy maga Cohn-Bendit is kínai pénzből gerjesztette diáktársaival azt a káoszt, amely majdnem felforgatta Nyugat-Európát. Erről állambiztonsági iratok vannak.
A vörös hydra legyőzhetetlennek tűnik
Várkonyi Tibor, kádári állambiztonság, KGB, Le Monde, Plantu, Kaján Tibor és Pápai Gábor. Szomorkásan figyelhetjük a vörös polip csápjait, amit inkább vörös hydrának kellene neveznünk.
Ha levágják vagy elhal az egyik feje, azonnal kinő a másik. És folytatja a szélsőséges, az egyházakat, a hitet lejárató propagandát.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS