Végül a legyőzhetetlent is legyőzték, ma már nem titok, hogy a hatvanas években a kádári diktatúra sportvezetői gátolták meg Papp Lászlót, a világtörténelem egyik valaha volt legjobb ökölvívóját abban, hogy profi világbajnok legyen. A profik között is veretlen háromszoros olimpiai bajnokot visszavonultatták, a propaganda kiválasztott újságírói még azt is megírták, miért nem szabad profinak maradnia, miért is jó, ha végre abbahagyja a bokszot. Papp László legveszélyesebb ellenfele a sportkáder Kutas István volt, konfliktusuk 1955-ben mélyült el, de az 1956-os forradalom idején érkezett el a törésponthoz. Papp sporttársával nem engedte, hogy a hírhedt kommunista Kutas kimenjen az olimpiai válogatottal Melbourne-be, így annak vissza kellett fordulnia a határon, és szembe kellett néznie a forradalmárokkal. Nem csak őt, de a hírhedt ügynököt, az októberben vállalhatatlan rádiós beszédet tartó Szepesi Györgyöt sem akarták kivinni, de ő végül kijutott az olimpiára, bár egy anekdota szerint ki akarták dobni a repülőből. Kutas a szabadságharc leverése után sohasem bocsátott meg Pappnak, akit sokáig Marosán György támogatott azért, hogy megmutassák, milyen szép kádári világ épül Magyarországon, ahol a legnagyobbnak még a profi karrier is megengedett. Hagyták, hogy Papp a csúcs közelébe érjen, majd az utolsó lépés előtt tönkretették. Saját magának kellett lenyilatkoznia, hogy miért is döntött a visszavonulás mellett. Egy mocskos játszma, ahol még Papp László sem nyerhetett (1. rész.)
Régóta tudta, hogy ez az utolsó meccse. Elintézték neki ott fent. Nem lehet már profi világbajnok. Soha. Pont. A másik sarokban egy kőkemény ír, Mick Leahy. Tíz évvel fiatalabb és persze jóval magasabb. Ki nem volt az? 1964-et írunk, a helyszín Bécs, ahol annyiszor nyert már. Megannyi magyar él még itt, még akkor is, ha sokan továbbmentek, Amerikába, Ausztráliába, szerte a világba. Tele a csarnok. Ez a Leahy az előző meccsén a világ egyik, ha nem a legjobb bokszolóját, Sugar Ray Robinsont győzte le. Robinson negyvenhárom volt, tíz éve még megverte volna az írt, de kikapott. Talán neki is ezt a sorsot szánták? Sokan örülnének, Kutas, meg a többiek, mert igazolva lenne a magyarázat: megöregedett.
Nem. Vagy hangosabban: nem!
A mérkőzés hatalmas küzdelmet hoz. Leahy már a 4. menetben térdre rogy, de csak egy pillanatra. Villan az a legendás ököl. Aztán még egyszer. Az ír viszont nem adja fel, megy előre, zakatol, keményen bírja és osztja az ütéseket. Végül óriási verekedésben, de nyer az „öreg”, a bajnok, utolsó meccse után veretlenül vonulhat vissza. Mégis, üvöltenie támadna kedve. Mert végül csak legyőzték.
Ezek mindenkit legyőznek végül.
Amatőrként három olimpiai bajnoki cím. Profiként huszonkilenc győzelem, bár ebből kettő döntetlen – papíron. Papp Lászlót nem csak mi, magyarok tartottuk legyőzhetetlennek, hanem az egész bokszszakma. Kőkemény volt, szorgalmas, tehetséges, szerény és alázatos.
Egyetlen vereségét végül a ringen kívül szenvedte el, ahol mások voltak a szabályok. A túloldalon a kádári diktatúra és annak különféle sakkfigurái álltak. Köztük Kutas István, a mindenhol bevethető sportkáder, Papp László „ősellenfele”. Róluk szól ez a kétrészes cikk.
A húzd meg, ereszd meg taktika
A Népköztársaság talán legnépszerűbb sportolóját 1964/65-ben vonultatták vissza, nem engedték, hogy világbajnoki címért bokszolhasson, amihez a jelek szerint igen közel állt. Ez ma már közismert. A hatvanas években legfeljebb a jólértesültek, a rezsim újbeszél nyelvét jól értők sejthették.
„Sajnos önhibámon kívül nem lehettem világbajnok – pedig a leendő ellenfél feküdt nekem, levertem volna, mint a zápor, de egy akkori főnök, a nevét nem mondom, isten nyugosztalja, betartott nekem:
Hogyan lehet az, hogy ez a Papp egy óra alatt 75 ezer forintot keres, amikor egy becsületes melós egy hónap alatt kap 1500-at<
– kekeckedett. Pedig csak egy olyan frászt kapott volna, amilyenből én percenként egy tucatot, nem lett volna gondja a nyugdíjára. De, tudod, ez már egy másik történet…” – nyilatkozta a versenyzőként és edzőként is világklasszis legenda már a rendszerváltás idején, 1989. október huszonnyolcadikán a Népszabadságnak.
Az időpontot nem véletlenül említem – ekkor már megjelenhetett ez is. Az interjúban Papp László Kutas István akkori főnökére, az 1972-ben elhunyt Egri Gyulára gondolhatott. Kutas ugyanis még élt.
Egri Gyula, a Magyar Testnevelési és Sporttanács (MTST) elnöke / Fotó: MTI
Amikor Marosán volt a jó zsaru elvtárs
Papp László a hatvanas évek elején az ország talán legismertebb, legimádottabb sportolója volt. És persze a világ egyik legjobb bokszolója. Miután sorozatban háromszor (1948, 1952, 1956) is megnyerte az olimpiát, akkor a világ egyetlen háromszoros olimpiai bajnok ökölvívója volt.
Azok közé tartozott, akik 1956-ban hazajöttek Ausztráliából, nem volt szíve emigrálni („disszidálni”), nem hagyta itt a családját. A kádári megtorlás és konszolidáció rendszerének nagyon is szüksége volt a hozzá hasonló ikonokra, akiket a társadalom elé állíthattak példaképül, azzal, hogy a szabadságharc leverése után is megéri a diktatúrát választani. Még azt is megengedték neki, hogy profi legyen, de persze ennek is megvolt az ára. Saját sorsán tapasztalhatta a „húzd meg, ereszd meg” taktikát.
„Ha lett volna is ilyen gyanúm, nekem otthon volt a családom, a kétéves gyermekem – emlékezett a fenti, 1989-es cikkben az emigrálási kérdésre később. – Pedig Melbourne-ben is csábítottak, maradjak kinn, legyek profi. Akkor odamentem Hegyi Gyula bácsihoz, és megkérdeztem: >Gyula bácsi, lehetek profi otthon is?< Erre ő azt mondta: >Lacikám, te már nyertél három olimpiát, te már bármi lehetsz.< Oké, irány haza!
– Mi történt a hazaérkezés után?
– A pályaudvaron a Marosán Gyuri bácsi várt minket, és én elmondtam neki, miről beszéltem a Gyula bácsival. Erre ő azt mondta: >Laci, gyere fel hozzám három nap múlva, majd megbeszéljük a dolgokat.< Én fel is mentem, és Gyuri bácsi kijelentette: >Rendben van Laci, menj el, legyél profi!<”.
1956. december 18.
Papp Lászlót fogadja Marosán György államminiszter / Fotó: MTI
Kétszínű sakkjátszma volt ez: ugyanaz a Marosán elvtárs volt ilyen nagyvonalú, aki még a főkáderek között is a véresszájúakhoz tartozott, és örökké az ismert mondásáról marad hírhedt: „Mától kezdve lövünk!”. Ahogyan a diktatúrában szinte semmi, természetesen Marosán „nagyvonalúsága” sem volt sem spontán, sem saját. „Akkor >nyitottsággal< s >nagylelkűséggel< üzentek a fölbolydult s haragvó népnek” – fogalmazta meg tömören N. Pál József (írásából később majd bőven idézek).
Sem Kutast, sem Szepesit nem akarták magukkal vinni ötvenhatban
Papp László a ’89-es interjúban is megemlítette Hegyi nevét, ő kísérhette el a kommunista sportvezetők közül a magyar csapatot Ausztráliába, ugyanezt Kutas elvtársnak már nem engedték meg a sportolók. Sem az akkor melléjük álló Hegyi. A forradalmi hangulatban nem csak Kutast akarták itthon hagyni, hanem a rákosista időkben felemelkedő sportriportert, Szepesi Györgyöt is, akinek hírhedt rádiós beszéde ma már meghallgatható:
„Értsétek meg, hogy azok, akik most rombolnak, gyilkolnak, rabolnak, akik a ti békés tüntetéseteket vérfürdővé akarták változtatni, a magyar ifjúság jövőjét próbálják tönkretenni. Ne engedjétek!”
– mondta a Rádióban a közkedvelt, mindenki által ismert Szepesi világosan, utasításra szembehelyezkedve a forradalommal és szabadságharccal.
A szöveget az a Betlen Oszkár írta, aki 1945-től a hírhedt Szabad Nép újságírója, majd 1951 és 1954 között a főszerkesztője volt. Ötvenhat után is kivette a részét a megtorlásból: a Fehér könyv egyik szerkesztője volt (ebbe dolgozott bele mások mellett ugye Paul Leandvai is).
Tény, hogy Szepesi beszédét sokan soha sem bocsátották meg, főleg mert a sportolók nevében mondta el. Hogy milyen szinten volt bekötve, arról 2018 elején, nem sokkal a halála előtt már írtam, egy korábbi kollégája szerint három ismert társával együtt a Magyar Rádió operatív tisztje volt, és bár ezt nem lehet bizonyítani, az tény, hogy mind a négy említett ember a Hálózathoz tartozott.
Bár ezt akkor nyilván kevesen tudták, Szepesi a kommunisták egyik arca volt, ezért sem hihetetlen az a játékosok között terjedő anekdota, amely szerint ki akarták dobni a repülőgépből – ezt a történetet Juhász Andor, az 1957-ben Ausztriában megalakult magyar menekült-válogatott egykori kapusa mondta el nekem.
Juhász arról is mesélt, hogy Szepesi hogyan győzködte a Párt nevében (és nyilván az állambiztonság jóváhagyásával) Puskást és világklasszis társait a hazatérésre. Többségüket sikertelenül. Másokat hazarabolt az állambiztonság – de ez már egy másik történet.
Kutas Istvánt végül nem engedték át a hídon
Most térjünk vissza az olimpiai utazás pillanatához. „Még egy intermezzo kötődik az elutazáshoz – írta Kő András a Magyar Nemzetben. – A legnagyobb ellenállást Kutas István és Szepesi György személye váltotta ki.
Amikor észrevették Kutast a komáromi hídnál, még magyar földön, Papp Laci és Klics Ferenc [kíváló diszkoszvetőnk, a a Melbourne-i Forradalmi Bizottság elnöke – MG] a buszból kiabáltak, hogy ha Kutas jön, ők közbelépnek. Egyértelmű volt, hogy nem akarták egyiküket sem.
S ezt Hegyi Gyula is tudta, aki feltehetőleg ki akarta vinni Szepesi Györgyöt, a rádió tudósítóját. De a hangulat olyan volt, hogy nem lehetett. (Szepesire a Bethlen [helyett: Betlen (!)] Oszkár által írott és október 24-én beolvasott szöveg miatt haragudtak a sportolók.) Kutas később úgy tett be Papp Lacinak, hogy ő is amellett volt: ne verekedhessen a világbajnoki címért…”.
Kádár János, Kutas István, Csanádi Árpád sportvezetők és legendás birkózónk, Kozma István / Fotó: MTI
Ma már nehéz összerakni, hogy mi történt október 31-én, de Szepesi végül ott volt Ausztráliában, Kutas pedig nem.
Kutas István joggal tarthatott a forradalmároktól
A magyar sportolók visszaemlékezése szerint október végén végül is elvtársa, Hegyi „árulta el” Kutast, akit szépen visszafordított Magyarország felé a komáromi hídon. A nagy hatalmú sportvezér ekkor joggal retteghetett attól, hogy előveszik – főleg, ha a forradalmárok hitelt adnak a pletykaszinten akkor terjengő ÁVH-s múltnak. Az tény, hogy a Szociáldemokrata Párt forradalmi sportbizottsága november elsején megjelent közleményében Kutas azonnali eltávolítását követelte a magyar sportból. Sebes Gusztávval együtt…
„A forradalmi sportbizottság az alábbi határozatokat hozta: 1. Az OTSB [Országos Torna és Sportbizottság] és a hozzátartozó TSB-k legsürgősebb felszámolása, az anyagi és erkölcsi felelősség egyidejű vizsgálata mellett. 2. Sebes Gusztáv, Kutas István, Kelen Béla, Ádám József, Barcs Sándor, Tabák Endre és Kertész Béla azonnali eltávolítása a magyar sportból. […]”.
Ez meg is történt. Másnap már arról írt Népszava, hogy az OTSB forradalmi bizottmánya „leváltotta Kutas Istvánt”, a „személyi önkormányzat legfőbb megtestesítőjét”. Közben a sportolók tették a dolgukat, készültek életük legnehezebb olimpiájára.
Papp László Melbourne-ben / Fotó: MTI
Szepesi közvetítései alatt beindult a megtorlás
Érdekes, hogy amíg Kutasnál használt a “nyomás”, Szepesinél nem. Igaz, sokkal fontosabb szerepe volt, ő tolmácsolta a magyar sportsikereket, mialatt itthon végleg eltiporták a szabadságharcot:
„A forradalom leverését követően az ország új vezetése is a rádiót használta legfőbb kommunikációs eszközként – írta erről Lantos Gábor az Origón. – Erre a fő kommunikációs szerepre készült az Ausztráliába induló Szepesi György is. Rajta kívül összesen egy magyar újságíró, Feleki László utazott el a távoli kontinensre. A hazai sportirányítás az utolsó pillanatban két tudósítót és három sportvezetőt – társadalmi nyomásra – levett az utazók listájáról. A sportvezetők közül Kutas István, Sebes Gusztáv és Kelen Béla nem indulhatott el Melbourne-be.”
Az említett másik újságíró, Feleki 1949-től 1954-ig a Népsportot vezette – akkor a vébé után bűnbakként leváltották –, majd a Ludas Matyi főmunkatársa lett… Kelen Béla sportfunkcionárius, majd 1956-1962 között az MSZMP Budapesti Bizottságának titkára, végül 1962-1983 között az Esti Hírlap főszerkesztője volt.
Kutasék 1955-ben kerültek először komoly konfliktusba
A jelek szerint Kutas és Papp nem ekkor, hanem egy évvel korábban, 1955-ben váltak „ellenségekké”, amikor a káder nem engedte az Európa-bajnokságra az ökölvívó legendás edzőjét, Adler Zsigmondot. Nyugat-Berlinbe. A torna előtt állítólag az állambiztonság jelezte a vezetés felé Adler megbízhatatlanságát. „Egy Bondi Miksa nevű ügynök [bokszoló, az 1948-as olimpia 17. helyezettje – MG] azt jelentette belügyes főnökeinek, hogy Adler Zsigmond megbízhatatlan, a rendszer ellensége, Papp Lacit is arra akarta rá venni már 1948-ban Londonban, hogy maradjon kint. Mindezek miatt Adlert nem akarták kiengedni az 1955-ös EB- re sem.
Papp Laci úgy döntött, ha nem utazhat a Veréb (sokszor így szólította Adlert, máskor meg Madárnak), akkor nem megy ő sem. Az egyik legenda szerint begipszelt kézzel jelent meg az indulásnál, a másik szerint pedig felszállt a vonatra az egyik oldalon, de a másikon mindjárt le is lépett róla. A szóbeszéd szerint Kutas István aki már akkor is ismert sportvezető volt – elhatározta, hogy tönkreteszik ezért Papp Lacit”
– mondta erről a legenda fia, Papp László korábbi kedves kollégámnak, Sinkovics Ferencnek (Magyar Hírlap, 2014).
Papp László és Adler Zsigmond, már 1958-ban / Fotó: MTI
Papp László így kihagyta az Európa-bajnokságot, és bármilyen meglepő, a háttérről a hazai sajtó egyik lapja, a Béke és Szabadság is beszámolt. Persze nem név szerint említve Kutast. A szerző (Csillag István, a cikk szerint Papp régi barátja) meglátogatta az Eb-ről lemaradó bajnokot. „Talán győzött volna! Ha igen, ez lett volna a magyar ökölvívó válogatott egyetlen Európa-bajnoksága az idén, hiszen Budai Pali nagyon becsületesen harcolt ugyan, de csak második tudott lenni a lengyel Drogosz mögött. Nem tudjuk, vajon Adler Zsigmond valóban olyan mindentudó, kiváló edző-e, mint amilyennek Papp Laci gondolja. De ő bízik benne és az eredmények őket igazolják.
Ezért nem volt igaza semmiképpen annak a magyar sportvezetőnek, aki, amikor Papp László negyedszer járt nála a kéréssel, hogy edzője vele utazhasson az Európa- bajnokságra, az adott szó alól azzal a közhellyel bújt ki, hogy: >Nem erőszak a disznótor<.
Nem volt igaza, mert a disznót ugyan levágták Berlinben, de végülis nélkülünk ették meg.”
„No, nem baj – mondta Papp az újságírónak. – Ugyan valóban szeretem a szimmetriát, de nem lesz baj, ha előbb a harmadik olimpiai bajnokságot nyerem meg. A harmadik Európa-bajnokság még ráér azután, hiszen csak ebben az évben leszek 34 éves…”. Persze meg is nyerte az olimpiát. Ezt is.
A második menet, a profi pályafutás
Papp László készül, Hemző Károly fotói / Forrás: Érdekes Újság, 1957, Arcanum
Ötvenhétben Papp László nagy reményekkel várta a profi karriert, egy abban az évben megjelent fotóriport szerint már a „profi világbajnokságra” készült. „Papp László Melbourne-ben harmadszor nyerte meg az olimpiai ökölvívó bajnokságot. Ez a nagy teljesítmény érthető feltűnést keltett világszerte és ezzel magyarázható, hogy Papp László a világ minden részéből kapott professzionista ajánlatokat. Papp László az elmúlt napokban bejelentette, hogy átlép a professzionista boxolók táborába.
ErdekesUjsag_1957_01-06__pages112-112Felveszi a harcot a profi-világbajnokságért. Míg odáig eljuthat, több mérkőzést kell lebonyolítania. Az első profi mérkőzését Olaszországban rendezik, aminek Milánó vagy Róma lesz a színhelye. Utána az USA következik.”
Az Egyesült Államok nyilván elérhetetlen álom volt. Máshogy történt. Papp László 1957-ben három, 1958-ban két meccset vívott, a másodikat már Párizsban. „December közepén jött az első igazán komoly ellenfél, a francia bajnok Anewy személyében – írták a Képes 7 1989-es cikkében. –
A párizsi Palais De Sportsban 15 ezer néző volt tanúja, amikor Laci a 3. menetben egy villámló balhoroggal kiütötte ellenfelét. A gratulálok között ott volt Belmondo, valamint az egykori híres félnehézsúlyú világbajnok, George Carpentier is.”
Utóbbi, Carpentier volt az, aki egy évvel később – 1959-ben – elismerte, hogy Papp László nyerte azt a meccset is, amelyet a francia világklasszis honfitársa, Ballarin ellen vívott, szintén Párizsban. A pontozók szerint a mérkőzés döntetlennel zárult.
„Ballarin úgy futott előlem, hogy nem tudtam utolérni… ezért hozhattak ki döntetlent…”
– mondta később Papp László. Az is tény, hogy amúgy is kézsérüléssel állt ki a meccsre, s miután a keze a harmadik menet végén eltört, így bokszolt végig.
A zseniális Belmondo ezt a meccset is látta, még az Anewy elleni mérkőzésen lett Papp László rajongója, olyannyira, hogy egyik filmjében (Félelem a város felett) meg is emlékezett ökölvívónkról, akinek fotója feltűnik, és beszélgetnek róla a szereplők.
Papp László kiüti Anewyt / Fotó forrása: Képes 7, Arcanum
Papp László abban az évben és 1960-ban is négyszer bokszolt, a legtöbbször Bécsben, ekkor már amerikai bokszolókat is legyőzött, pályafutása második döntetlenje 1960 végén következett, ezúttal Olaszországban. Nem véletlen, hogy többé sohasem vállalt itáliai meccset – azóta is hagyományosan elcsalják a mérkőzéseket arrafelé (is).
1961-ben öt győzelmet aratott, majd 1962-ben jött egy újabb komoly próbatétel: a magasan jegyzett „Tiger” Jones elleni mérkőzés.
„1962. március 21-én Papp László elérkezett a nagy próbatétel elé. Egy igazi világklasszissal, az amerikai Ralph >Tiger< Jonesszal állt szemben a zsúfolásig megtelt Stadthalléban. >Tiger<, aki olyan nagyságokat győzött le, mint Johnny Bratton, Sugar Ray Robinson, Kid Gavilan és Joey Giardello, akik valamennyien ültek a világbajnoki trónon! Két évvel fiatalabb, pár centivel magasabb Lacinál, csupa izom, remek fizikai állapotban lévő, rutinos ökölvívó.
A mérkőzés iszonyatos küzdelmet hozott. A néger hajolgatva, bujkálgatva ment, ment, ment előre, közben borzalmasakat ütött gyomorra, bordára és rá se hederített Papp ütéseire. Aztán, a 2. menet végén mégis lement – de kettőnél már lábon volt és támadott tovább. A harmadikban újra padlóra került, de megint felkelt és erőltette a folyamatos közelharcot, amely elől helyenként Lacinak kellett kitérnie! A 8. menet végéig kiegyensúlyozott volt a mérkőzés, versenyzőnk bal szemöldöke is felrepedt.
Ennek ellenére az utolsó két menetben fokozni tudta az iramot és a 10. menetben újra padlóra küldte az amerikait, így biztosan győzött. Ma, negyedszázad elteltével is ezt tartja profi pályafutása legnehezebb mérkőzésének.”
Papp László ekkor már harminchat éves volt. Még csúcsformában.
Ugyanebben az évben ért fel profi pályafutása tetejére: Európa-bajnok lett, a dán Chris Christensent emlékezetes csatában, technikai KO-val győzte le. Ezután jött egy spanyol kihívó, Luis Folledo, Pappék vonattal utaztak Madridba, ahol futball-legendáinkkal is találkozott. „A pályaudvaron Puskás fogadott minket. – Folledónak nagy szája van – mondta megnyugtatólag. –
Meg kell verni. Egyébként 8 az 1-hez fogadtam a győzelmedre”
– idézi a legendás találkozást Kő András könyve (Papp Laci). Puskás jól fogadott: Papp háromszor is padlóra küldte a spanyolt, akit a 8. menetben leléptettek. „Zaragozában megnéztük a Zaragoza–Reál meccset. Jóllehet a Reál kikapott, a csapat két gólját Senor Puskás lőtte. Barcelonában Czibornak voltam a vendége. Egy bárpult mellett áll, amikor a háta mögött megszólaltam: – Kérek háromszor három decit tisztán. […] Felkapta a fejét és a nyakamba ugrott. Felidéztük a régi emlékeket.”
Belmondo egyébként ezt a meccset is látta, kihasználta, hogy éppen ott forgatott. Papp László közben egyre feljebb került a világranglistán, Európa-bajnoki címét többször is megvédte, és következhetett volna a világbajnoki meccs, de – ez sohasem történt meg. Itt jön majd Kutas a képbe.
Ezzel folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS