A Magyar Orvosi Kamara esete a “sztrájktörőkkel”

Egy ideális világban a szakmai szervezetek nem politizálnak, nem foglalják el őket gazdasági érdekcsoportok, politikai irányzatok, szervezett bűnözők konglomerátumai, illetve az igen tisztelt tagok és vezetők teljes mellszélességgel a tagság és az ő elkötelezett lelkükben megtestesülő, kiérlelt és teljesen szakmai elvekért dolgoznak, figyelembe véve a köz érdekét. Kár, igazán kár, hogy ideális világ nem létezik.

A való világban az előbb felsoroltak és még talán a gyíkemberek is beépülnek mindenhová, ahol rengeteg pénz sejlik fel, továbbá sokan bizonyulnak befolyásolhatónak és megvesztegethetőnek azok közül, akiknek egyéb érdemei nem tagadhatók.

Szociológiai értelemben talán az egészségügy az egyetlen nemzetgazdasági ágazat, amelyet nem sikerült tokkal és vonóval és az összes kottával együtt ellopni. Még egy, az ideális világtól nagyon messze álló valóságban is előfordulhatott volna, hogy a praxisjog bevezetése, illetve a gyógyszertárak privatizálása jól sül el, de nem volt szerencsénk. Miután szerencsénkre egyben nem ment, nem szabadultak ránk profitorientált egészségbiztosítók, viszont kicsiben és nagyban, egyedül és bűnszervezetben sokan kezdtek el lopni, persze mindig szigorúan a szakmaiság álarca mögött, illetve az orvostársadalom mindenfajta változásban ellenérdekelt vezető rétegének hallgatólagos támogatásával, és persze némelyek aktív közreműködésével.

Nem tárgya ennek az írásnak ez a számtalan szomorú történet, de két apróságot engedjenek meg nekem. A kilencvenes években fegyveresen kellett védeni az OEP informatikusait, mert sokaknak volt kellemetlen az, ha valamelyikük véletlenül leprogramozott egy olyan lekérdezést, ami megmutatta, hogy éppen melyik kórházban végeznek nem létező betegeken műtéteket. A személyes kedvencem pedig az az egészségügyi közgazdász, aki mint a kórház gazdasági igazgatója, spórolásból vagy ki tudja, miért, nem volt hajlandó csak egy méretű gumikesztyűt beszerezni. És ez két apró sztori a sok ezerből, a tb-pénzből fizetett tűzön járásról és csak a laptopon létező, de finanszírozott fogorvosi praxisokról már nem is beszélve (abból szemezgetve, amit az OEP feltárt az ellenőrzései során).

Na, ezek az ügyek, kicsik és nagyok, és sok lényeges más dolog igazából sohasem ütötték meg a Kamara ingerküszöbét, igaz, másét is csak ritkán. Természetesen az összes stikli köztudomású orvosberkekben, de ez még csak nem is a “kéz kezet mos” sok évezredes hagyománya, hanem a bulikból kimaradók, és persze a becsületesek beletörődésének csöndje. Ha nem lenne világos: a betegellátásért fizetett orvosok 70–80 százaléka látja el a betegek 99 százalékát, és sok, hálapénzből százmilliós vagyonnal rendelkező orvos végez magas színvonalú és nem mellesleg jelen körülmények között pótolhatatlan munkát. Ha elvisz a rendőrség hálapénz miatt egy ortopédsebészt, attól sok embernek fog fájni a csípője. Az esetek túlnyomó többségében nem egyedi jellemhibák és mohóság tartja fenn ezt a rendszert, hanem a rendszer nyomásgyakorló képessége, és különösen a különböző orvosi szakmák és kasztok egymás iránti teljes érzéketlensége, a források elosztását a betegek szükségletei fölé helyező logika. A közgazdászok egészségügyre szabadulása is megérne egy misét, a rendszer máig nem heverte ki a rá kényszerített rigid közgazdasági gondolkodás tombolását.

Az orvostársadalomnak ugyanúgy nem nagyon volt és most sincs reális elképzelése a társadalmi és szakmai változásokhoz való alkalmazkodásról, mint az ebben a tárgyban állandóan számonkért politikának. Jelenleg az egészségügy messze a legkomplexebb társadalmi alrendszer, a szakmák jelentős részénél állandó megújulási kényszerrel. Ha valakinek igen, akkor a Kamarának kellett volna ilyen képpel rendelkeznie, de csak a fennálló belső hatalmi és elosztási viszonyok fenntartásával volt hajlandó foglalkozni. A MOK előző vezetéséről annak idején az volt a vélemény, hogy nem csinál semmit, erről a mostaniról meg az, hogy politizál, jobb esetben kavar. Az orvosi béremelést sem a Kamara intézte el, hanem a Covid. Talán a Kedves Olvasónak segít felfogni a helyzet diszkrét báját, ha megérti: sok orvos haragudott a Kamarára (is), a béremelés és az azzal járó hálapénz megszüntetése miatt, mert ennek következtében a kevésbé szerencséseknek (irónia) akár a harmadára is csökkent a havi bevétele.

Az ügyeleti rendszer átalakítása régóta esedékes, a betegellátást a rendelési időn kívül is minden körülmények között működésben kell tartani. Ez a korábbi rendszerben egyszerűen már nem volt biztosítható. Az ügyeletes orvos és a vele dolgozó szakszemélyzet számára az ügyelet nem örömünnep. Megterhelő, az életritmust megtörő kötelezettség, csak éppen a jelenlegi orvoslétszám mellett másképp ez nem biztosítható. Az ügyelet a valódi orvosi munka szerves része, ugyanis az emberek a nap 24 órájában szorulnak segítségre. Értelemszerűen meg kell fizetni és nem lehet egyes orvosokra elviselhetetlen terhet rakni. Ez a feladatellátást szervezők felelőssége. De az ember a Magyar Orvosi Kamarától elvárná, hogy ezt is, meg minden mást is a betegek érdeke felől közelítsen meg, és csak utána vegye tekintetbe az éppen remekül megfizetett orvosok érdekeit.

Természetesen az orvosok jogos érdekei is nagyon fontosak, de ha jól értem a helyzetet, a MOK valamiféle sztrájkőrségnek képzeli magát és fenyegeti azokat, akik a betegellátást tartják fontosnak vagy esetleg életképesnek, és a maguk számára elfogadhatónak fogadják el az új rendszert. Mintha valami DK alapszervezet vette volna át a MOK vezetését. A “mintha” lehet, hogy nem is kell.

A MOK nem szakszervezet, hiába képzeli magát annak, és az egy nagyon más szakma, ha valaki tényleg komolyan csinálja és tényleg a tagsága érdekében. A MOK jelenlegi működése azt is megmutatja, hogy tulajdonképpen miért olyan látványosan kudarcosak nálunk a baloldali akcionizmussal megvert szakszervezetek. Például azért, mert a politikai és ideológiai akcióikkal elriasztják maguktól azokat, akik a valódi szakmai és munkahelyi problémákban várnának segítséget. Kíváncsi vagyok, hány tagjuk marad most, hogy nem lesz kötelező a tagság? 

Végezetül egy utolsó történet egy-két évvel ezelőttről: az egyik vizsgálóban egy orvos éppen beteget vizsgál, amikor bejön egy másik orvos valamiért. Az első orvos megörül neki, ugyanis éppen olyan betegség gyanúja merült föl benne, aminek a második doktor a szakértője. Meg is kéri a kollégát, hogy nézzen már rá a betegre, ha már itt van. A második orvos erre valami olyasmit mond, a beteg füle hallatára, hogy nincs hozzá kedve, vagy hogy nincs ügyeletben, és kimegy. Na, a második doktor volt a MOK.

Vezető kép: MTI/H. Szabó Sándor