Tanmese azoknak, akik nekünk papolnak európaiságról és szurkolói kultúráról
Évtizedek óta visszatérő vád velünk, magyarokkal szemben, hogy nem vagyunk eléggé „európaiak”, és nem képviseljük méltón, sőt, sárba tiporjuk az „európai értékeket”. Ennek a politikai vetülete is megérne egy jókora tanulmányt – talán egyszer nekifeszülök és meg is írom –, de ebben az írásomban most csak és kizárólag a sport területére, azon belül is a szurkolói kultúrára, a szurkolókhoz való viszonyulásra szeretnék kitérni, a Fradi-tábor egy részét ért arcpirító ausztriai méltánytalanság okán.
Amint arról portálunkon is beszámoltunk, tegnap elképesztő dolog történt a Ferencváros szurkolóit szállító vasúti szerelvénnyel a magyar-osztrák határon. Hosszas, kényszerű veszteglés után a mintegy hatszáz zöld-fehér szurkolót szállító vonatot nem engedték belépni Ausztriába, akik így – megvásárolt meccsjegyük és kifizetett utazási költségük ellenére – még a mérkőzés színhelyére sem tudtak eljutni. Az eset európai viszonylatban is példátlan. (A történtekről részletesen itt, a Ferencváros reakciójáról pedig itt olvashatnak bővebben.) Még a mai világban – amikor pedig a különböző közösségi platformok jóvoltából „mindennek is” azonnal híre megy – sem hallani olyan esetekről, hogy egy nemzetközi kupameccsre igyekvő szurkolói csoport ott reked valahol, vagy direktben kénytelen visszafordulni, mert be sem engedik őket abba az országba, ahol kedvenc csapatuk éppen pályára lép.
Nagyon sok oldalról lehetne vizsgálni az osztrák jogsértést és rávilágítani az úgynevezett „európai értékek” lózungjának szánalmas álságosságára. Mert amíg természetesen minden országnak joga van megvédenie a határait és eldöntenie, hogy kit enged be és kit nem, azért ne feledjük: itt egy EU-s ország állampolgárai akartak belépni egy másik EU-s országba, ráadásul nem odaköltözés vagy letelepedés céljából – jóllehet, EU-n belül ugyebár erre is joga lehetne bárkinek –, csupán egy meccset megnézni. Aztán itt van egy közösség kollektív büntetésének elve, ami súlyosan diszkrimináló, ezáltal szintén vérlázító ebben a történetben.
Kicsi koromtól fogva rendszeresen járok meccsre, ráadásul a sajátos családi klubhovatartozás okán éppen a két legnagyobb táborral rendelkező csapat, a Ferencváros és az Újpest meccseit látogattam a leggyakrabban, no meg a válogatottét természetesen. Vagyis nem szükséges számomra bemutatni a szurkolókat és a keményebb ultrákat sem, testközelből vannak tapasztalataim. Nem állítja senki, hogy szentek és jólfésült ministránsfiúk alkotják az szurkolói csoportok magját. Ez alapján valószínűsítem, hogy a vonaton ülő hatszáz szurkoló között akadtak, akik már „nem voltak szomjasak” és esetleg kifogásolható volt a viselkedésük is. Ámde az még biztosabb, hogy ők az elenyésző kisebbségét tették csupán ki a vonaton ülőknek. Milyen alapon lett visszafordítva mind a hatszáz szurkoló, közöttük azon elsöprő többség is, akik a világon semmi „támadhatót” nem csináltak, s hol vannak a híres-nevezetes jogvédők, akik más esetben brutális hangerővel ajvékolnak és kürtölik tele az étert, most azonban hallgatnak, mint az a „bizonyos dolog” a fűben?
Ha felidézzük a mögöttünk hagyott évtizedeket – és most szándékosan csak a rendszerváltozás utáni időszakról van szó –, a magyar szurkolók soha nem hoztak szégyent az országra, vagy klubszinten saját csapatukra, ellenben számos alkalommal voltunk elszenvedői a vegzálás, a verbális vagy akár tettleges bántalmazás legkülönfélébb formáinak.
Csak néhány példa, a teljesség igénye nélkül. 1992 nyarán a Ferencváros Pozsonyba volt hivatalos BEK-párharcra (a BL elődje), a Slovan ellen. A szlovák rohamrendőrök brutális támadást intéztek a Ferencváros tábora ellen, agyba-főbe vertek, akit csak értek. 2009-ben az Újpest kapta ellenfélül a bukaresti katonacsapatot, a Steauát az Európa Ligában. A bukaresti ultrák a következő szöveget feszítették ki román és magyar nyelven is: „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? 9 hónapig." Soha nem tud úgy Románia-Magyarország válogatott mérkőzés lezajlani, hogy ne zúzzák be a magyar szurkolókat szállító vonat ablakait, és ne legyen fülsiketítő füttykoncert a magyar Himnusz idején.
A romániai Craiovában pedig két eset is történt. Előbb néhány évvel ezelőtt a Bp. Honvéd kupameccse, majd a közelmúltban a magyar futsal-válogatott szereplése kapcsán történtek elképesztő dolgok, olyanok, amelyek ha Magyarországon történnek, mindenhonnan kitiltottak, kizártak, felfüggesztettek volna már bennünket, de ha ez nem is történik meg, akkor körülbelül 2028-ig minden meccset zárt kapuk mögött, vagy maximum gyermekszurkolók előtt lennénk kénytelenek lejátszani. Fordított esetben, amikor magyar szurkolók, magyar csapatok kárára történik valami, nem hallani a vonatkozó szervek (UEFA, FIFA, stb.) buzgó esemény-feltárásáról és az azt követő zord következményekről.
Látható: egyre megy, hogy a Fradi, az Újpest, a Honvéd vagy a válogatott lép pályára, az „européer” viselkedés bármely magyar csapatot sújthatja. De nem is kell ehhez Bukarestbe, Craiovába vagy Pozsonyba menni, ahol esetleg az lehetne a magyarázat, hogy Trianon miatt, vagy egyéb történelmi traumák okán történik ilyesmi. Mert emlékezhetünk: ugyanígy elképesztő füttykoncert fogadta nemzeti imádságunkat néhány évvel ezelőtt Wolverhamtpomban is, amikor Anglia ellen játszottunk Nemzetek Ligája-mérkőzést és szintén említhetjük példaként a 2021-es Németország-Magyarország Eb-mérkőzést, ahol szándékosan szivárványszínűre kivilágított stadion fogadta a magyar válogatottat és szurkolóit, nem is leplezett provokációs céllal.
S mik voltak erre a magyar válaszok? Amikor 1992-ben a pozsonyi Slovan Budapestre érkezett a visszavágóra, a Fradi-tábornak hangos „Európa! Európa!” skandálás volt a viszontválasza. S amikor néhány éve ismét megmérkőzött egymással a két csapat, a vendégszurkolóknak a haja szála sem görbült, sem a Fradi-szurkolók, sem a magyar rendőrök részéről. Az Újpest-tábor a Steaua elleni visszavágón a következő választ feszítette ki a gyalázatos román drapériára válaszként: „A magyar édesanyák a világ legszebb asszonyai! Oly’ gyönyörűek, amelyekről ti álmodni sem mertek! A leendő királyaitok…” Önmagáért beszél, nem szorul további kommentárra az újpestiek molinója.
Ami a válogatott mérkőzéseit illeti: természetesen olykor elhangzik, hogy „Vesszen Trianon!”, de ez a világ legtermészetesebb dolga, és nem másokat gyaláz, hanem a magyar fájdalmat fejezi ki. Hiszen amint a közismert mondás tartja: magyar az, akinek fáj Trianon. Ezen felül viszont senkit, semmilyen atrocitás nem ér Magyarországon. Hála Istennek, tegyük persze hozzá. Mindenki békésen, nyugodtan szurkolhat a vendégszektorban a Puskásban, sőt, korábban az olaszok, legutóbb pedig a portugálok és az örmények himnuszát is vastapssal tisztelte meg a publikum. A bennünket ért méltánytalanságokra az igazán csattanós választ pedig előbb válogatott adta Wolverhamptonban (4–0 ide), most pedig a Ferencváros, miután legyőzte a Salzburgot.
Ennyit tehát arról, hogy ki európai és ki nem. Ha ez az „európaiság”, amit mi, magyarok a kontinens országaiban és stadionjaiban sok helyütt elszenvedünk, akkor attól az Isten mentsen meg bennünket! Maradjunk olyanok, amilyenek vagyunk. Olyanok, akik Koszovó vagy Észtország ellen is zsúfolásig töltjük a Puskás Arénát, akik tekintélyt parancsolóan, és mégis felemelően vonulunk végig Marseille vagy Stuttgart főutcáján, és akik – klubhovatartozástól teljesen függetlenül – vállat vállnak vetve szurkolunk a magyar válogatott sikeréért. Nemhogy szégyenkezni nincs okunk, de egyenesen felemelt fejjel járhatunk mi, magyarok bármely stadionban, kupa- és válogatott meccsen egyaránt. Feltéve persze, hogy a „példaértékű európaiak” lehetővé teszik, hogy egyáltalán bejussunk a mérkőzésre…
Vezető kép: a magyar szurkolótábor vonulása Stuttgartban, a magyar labdarúgó-válogatott Eb-mérkőzését megelőzően. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
