Tudom, néha unalmas tud lenni, ahogy a baloldal attribútumairól beszélünk, de rögtön itt a nyár, aktuálpolitikai történésből egyre kevesebb akad, ami pedig mégis, az egyre szánalmasabb – erre azért mindjárt kitérek –, mondhatni, adott az időszak arra, hogy kissé elmélázzunk azon a kérdésen, kikkel is állunk szemben.
Amolyan ontológiai módon, ha szabad ilyen csúnyán fogalmaznom. Múlt héten arról beszéltünk – és ígérem, nemigen alkalmazom a továbbiakban a királyi többest, mert a fontoskodásnak az egyik leginkább visszatetsző kommunikációs eszköze, de végül is minden ilyen írásban beszélgetünk, azt meg minimum ketten lehet, én és az olvasó –, hogy a baloldalt a jobboldaltól nemcsak szavakban, tettekben, gazdasági, politikai és társadalmi alapvetésekben található különbségek választják el egymástól, de az is, ahogy a végtelenről, a befogadhatatlanról, a transzcendensről gondolkoznak. Egészen pontosan, ahogy a baloldal erről sehogyan sem gondolkozik, és bombasztikus ígéretekkel – amelyek nyilván bizonyos időközönként vonzóbbak is tudnak lenni a mindennapok szintjén – hirdeti, hogy bizony lehetséges evilági édenkert is, és bizony, bizony mondják nektek, minden világok legjobbika földi életünkben, materiális keretek között is elérhető, míg mi, konzervatívok, ilyen bombasztikusak soha nem tudunk lenni.
Nem is akarunk, de nem is tudnánk. Mert mi pontosan tudjuk, hogy földi létünk egy nagyon fontos, de átmeneti része az örök életünknek. És ebből kifolyólag nem állítjuk, nem állíthatjuk, hogy itt minden nagyon jó és hibátlan lesz, hiszen tudjuk, hogy ez lehetetlen. Nem része a tervnek. De ennyit a múlt hétre való visszatekintésről.
Azt akartam még mondani, ami az aktuálpolitikai kérdéseket illeti, hogy frissen csak azt tudtuk meg, amit eddig sem rejtett véka alá a baloldal, maximum a nagyobb nevek igyekeztek a választási fiaskó után nem kimondani mindezeket. De úgy tűnik, nem lehet sokáig rejteni azt, ami bensőjükből fakad és amit amúgy elvárnak tőlük a külföldi megbízóik. Mire gondolok? Karácsony Gergely élő adásban kimondott szavaira, miszerint hazánk háborúban áll Oroszországgal. Ők mindig is ezt gondolták, mióta kitört az ukrán–orosz háború, és azóta szeretnék is, ha ez valósággá válna, ezért hangsúlyozzák az olyan „futottak még” kategóriás arcaik, mint Tordai Bence vagy Szabó Tímea azóta is, hogy be kell szállni a háborúba, hadviselő felekké kell válni, fegyvereket kell küldeni, de ilyen erősen mindeddig nem nyilatkozott meg a politikai nagyvad, Karácsony Gergely. Nyilván őt is mindössze pozíciója, nem képességei emelik a jelentősebb szereplők közé, de mit van mit tenni, ha egyszer ő Budapest főpolgármestere.
És micsoda csodálatos véletlen, ennyire nyíltan háborúpárti uszításba csak azóta váltott át Karácsony, hogy Gyurcsány Ferenc nem is olyan régen nagy nyilvánosság előtt, egy rádiós interjúban szó szerint felszólította arra, hogy hathatósabban szálljon bele a kormányba, vállaljon nagyobb közéleti konfrontációt. Erre mit ad ég, szinte rögtön Gyurcsány kijelentései után nem azt látjuk – idézhetjük is Ferencet: azt mondta, ezerrel neki kell menni a kormánynak –, hogy Karácsony pert indít, majd szó szerint ugyanazokat a háborúpárti uszítások hagyják el a száját, mint a nyugati tótumfaktumoknak?
Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink generációja – ki-ki illessze be a számára megfelelő kitételt – pontosan látta, mivel jár az, ha Magyarország hadviselő féllé válik. Látták és bőrükön tapasztalták meg a pusztítást, a szenvedést, a rombolást. De mit jelent ez a mindenkori baloldalnak? Semmit, hiszen ők csak a káoszban tudnak sikeresen halászni. Most, amikor Ukrajnában ugyanez történik, amikor talán csak kevés időre vagyunk attól, hogy egy másik szomszédos ország, Szerbia is hadba lépjen, ők akkor is csak tovább folytatják a háborúpárti panelek használatát. És erről beszélnünk kell: soha nem szabad hagyni, hogy az emberek elfelejtsék, milyen veszéllyel nézhetnénk szembe, ha ilyen politikai alakulatok irányítanák az országot, meglepő még sincs benne. Nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Ezt mindig meg is teszik. Ilyenformán mondom tehát, hogy meglepő újdonság nincs.
No, de akkor vissza az ontológiai fejtegetéshez. Egy újabb ponthoz, ami legalább annyira sajátjuk, mint az evilági paradicsomban való hitük. A legegyszerűbben ezt úgy lehetni összefoglalni, hogy ez a mindenszarizmus profán, blaszfém vallása. Hogy minden, mindig, mindenhogyan szar. Lehet így, lehet úgy – van egy ilyen régi, Mikes Éva-sláger, talán az Engem nem lehet elfelejteni dalból, azóta bennem van ez a strófa, mert igencsak kifejező –, de számukra egy jobboldali kormány regnálása alatt bármi is történik, az biztos, hogy szar. Mi is szarok vagyunk, természetesen. Mint ország, mint nép, mint akármi. Közösségileg, ez az egy biztos. És hiába bármilyen fejlődés, az igazából nem is fejlődés. Ha esetleg mégis az, hát nemzetközi folyamatok lecsapódása, de semmiképpen sem nekünk köszönhető, a mi munkánkból, verítékünkből. Minden szar, értik? Sőt, értsék már meg! MINDEN SZAR!
A legfrissebb apropót erre az Európa-liga budapesti döntője adja. Lehet szeretni vagy nem szeretni a focit, de azt feltételezni, hogy a második legnagyobb kupasorozat döntője ne jelentene jelentős elismerést az országnak, mármint, hogy képesek vagyunk megrendezni, azt biztosan nem lehet hinni. Vagyis dehogyisnem. A dollármédiában másról sem olvashatunk, csak arról, hogy tulajdonképpen miért is jó ez nekünk? Oké ez Budapestnek? Biztosan kell ez? Ugyan, jelentős turisztikai események mégis kinek kellenének? Ki gondolhat ilyen szánalmas ostobaságot?
Na, kérem, ez a mindenszarizmus veleje, csimborasszója és esszenciája. A fanyalgás, nyafogás, földön fetrengés. Hát, valami ilyesmi a balos politikusok viselkedése is.
Helyben vagyunk.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS