Prónay Pál és a Rongyos Gárda mentette meg Sopront?

Trianon után sokan gondolták úgy, hogy a háborúvesztés, a Károlyi-féle „őszirózsás” pacifista önfeladás, a kommün 133 vérgőzös napja, a teljes kifosztással és megaláztatással egyenértékű román, szerb és csehszlovák megszállás, illetve a nemzet torkát átvágó békediktátum után rosszabb már nem következhet. Aztán eljött az 1921-es esztendő, amely újabb próbatételek elé állította a nagybányai Horthy Miklós kormányzó vezette, külpolitikailag teljesen elszigetelt, gazdaságilag, társadalmilag, katonailag megnyomorított, csonka Magyar Királyságot.

A szöveg első részének szerzője: Babucs Zoltán hadtörténész

Az első királypuccs után formálódó kisantant fojtogató gyűrűt vont hazánk köré, amikor 1921 augusztusának végén Magyarországnak ki kellett ürítenie Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati részét – így Sopront és környékét is –, hogy azt a saint-germaini béke értelmében átadja Ausztriának.

A nyugat-magyarországi felkelés rövid története

„A békekötés elrendelte – olvashatjuk gróf losonci Bánffy Miklós külügyminiszter visszaemlékezésében –, hogy azonnal annak ratifikációja után végleges határok lépjenek életbe. A szerbek ki kell ürítsék Baranyának nekünk meghagyott részét, mi pedig át kell adjuk a Burgenlandot Ausztriának. Ez az átadás rendkívül fájdalmas volt. A többi országrész, amit szomszédainknak juttatott Trianon, már a háború vége óta meg volt szállva, onnan a magyar tisztviselőket már a fegyverszünet után kiűzték azok, kik birtokba vették. – Burgenlanddal azonban más volt a helyzet. Ott még mi voltunk birtokban. A magyar kormány kellett hogy rendelkezzék: ő maga kellett hogy parancsot adjon. Ő maga kellett, hogy kiparancsolja a hatóságait. Olyan volt ez, mintha valakinek lecsapták a kezét, ráadásul azt kívánnák, hogy szépen megmosva, ezüsttálcán maga szolgálja föl. Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának.”

A Dél-Erdélyből menekült Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados arról írt, hogy „hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát” és „1921. augusztus havában nyilvánvaló lett, hogy a magyar kormány elvesztette azt a diplomáciai hadjáratot, melyet Nyugat-Magyarország megmentése érdekében folytatott. Bekövetkezett az idő, amidőn hazánk ezen kulturális tekintetben pótolhatatlan értékű területének megmentésére a társadalmi szervezeteknek kellett akcióba lépniük.” A magyar kormány hivatalosan nem támogathatta a felkelőket, de titokban jákfai Gömbös Gyula szolgálaton kívüli vezérkari százados is részt vett a felkelés szervezésében és kirobbantásában. A győztesek nyomására betiltott Nyugat-magyarországi Liga, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Kettőskereszt Vérszövetség és más irredenta szervezetek, egyesületek kezdtek toborzásba, csakúgy, mint a soproni Ifjúsági Kör vagy a magyaróvári gazdasági akadémia hallgatói. Ekkor mozgósított ismét az 1919. április 18-án létrejött Rongyos Gárda is, amelynek nemzeti és honmentő tevékenységét a fősodorhoz tartozó történészek egy része még ma is eleve elítéli.

Hiába tiltakoztak a soproni „póncikterek”, a magyar hivatalok fogcsikorgatva kiürítették az átadandó területeket, majd onnan a Nemzeti Hadsereg is kivonult, hogy augusztus 29-én átadják Sopront. A szomorú aktus levezénylése gróf alsó- és felsősurányi Sigray Antal kormánybiztos feladatául jutott, míg a közrendet a lovag Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy parancsnoksága alatti II. csendőrtartalék-zászlóalj vigyázta. „Sopron magyar kincs, ezer éve az”, „Sopron a soproniaké” – vélték a helybeliek, ezért kétségbeesésükben tótprónai és blatnicai Prónay Pál alezredes, az 1. vadászzászlóalj parancsnokának segítségét kérték.

Az osztrák csendőrök augusztus 28-án lépték át a történelmi határt, de Ágfalvánál Francia Kiss Mihály gyalogos őrmester, a Nagy Háborúban kilenc légi győzelmet aratott oszlányi Kaszala Károly repülő őrmester és a románok által rettegett Maderspach Viktor huszárkapitány „rongyosai” tűzharcban állították meg a betörőket. Ostenburg-Moravek csendőr őrnagy bevonult Sopronba, hogy megakadályozza a város és környéke osztrák megszállását, majd kijelentette Sigraynak, hogy a várost nem adja fel és „élve nem hagyom el Sopront”. A felkelők visszafoglalták Ágfalvát és Brennbergbányát is, s a harcokban nagy szerepet játszottak a különböző különítmények – mint például a Rongyos Gárda –, amelyekben hazaszerető, antibolsevista, haditapasztalatokkal bíró tisztek, altisztek és katonák, a volt Székely Hadosztály tagjai, Kecskemét, Kunszentmiklós, Gödöllő környéki parasztemberek, soproni főiskolások, magyaróvári mezőgazdászok, pesti műegyetemisták, menekült selmecbányai akadémisták, kecskeméti és győri középiskolások, sőt albán és bosnyák népfelkelők is küzdöttek. Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy emberei több helyen felszedték a síneket, hogy megakadályozzák az osztrákok utánpótlását.

A Lajta és a Pinka vidékén kitört a két hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, amelynek kétszáz km-es arcvonalán öt „felkelő hadsereg” tevékenykedett, a magyar vasutasok és a cserkészek hathatós támogatásával. A Sopron környéki harcokban huszonnégy felkelő esett el, egy pedig betegségben halt meg. Az ő emléküket is hirdeti Somogyváry Gyula És mégis élünk című regénye.

A gerilla hadviselést folytató felkelők – akiket az osztrák sajtó „banditáknak”, a nyugati lapok pedig „inszurgenseknek” és „honvédőknek” hívtak – miután több ütközetben (pl. Ágfalva, Pinkafő, Alhó, Burgóhegy) megállították az osztrákokat, az általuk birtokolt területen 1921. október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot, amelynek bánjává Doborján Pál néven Prónay Pált választották. A 4000 km² területű, kétszázezer lakosú, efemer államalakulat már létezésével is támogatta a magyar kormányt politikai célkitűzései elérésében, hiszen a második sikertelen királypuccsot követően, olasz közvetítés révén Magyarország és Ausztria tárgyalóasztalhoz ült Velencében. A magyar fél vállalta, hogy kiüríti a felkelők kezén lévő területeket, Ausztria pedig elfogadta, hogy Sopron és vidéke hovatartozásának ügyében népszavazás döntsön.

A soproni népszavazásra jogosultak nemzetiségi összetétele

A szöveg második részének szerzője: Jeney János térképész

1921. december 14-én Sopronban, majd az azt követő két napban a környékbeli településéken népszavazást tartottak a település hovatartozásáról. Sopront, ahogy az akkori nyugat-magyarországi terület egészét, Ausztriához csatolták az első világháborút lezáró békediktátumok aláírását követően. A Rongyos Gárda hősies tevékenységének nyomán Sopronban és nyolc településen népszavazást rendeztek a település hovatartozásáról. Ezek a települések a következők: Ágfalva, Harka, Fertőboz, Kópháza, Fertőrákos, Sopronbánfalva, Balf és Nagycenk. Brennbergbánya már akkor is Sopron része volt, így az ott leadott szavazatok a soproni körzetbe lettek megszámolva. A népszavazás összeredménye az összes településre vonatkozott, ezért fordulhatott elő az, hogy olyan települések is Magyarországhoz kerültek, amelyek nem Magyarország mellett szavaztak. Bár a Rongyos Gárda több települést is visszafoglalt, azért követelte a magyar kormány erre a kilenc településre is a népszavazást, mert abban biztosak voltak, hogy ezt meg tudják nyerni.

A népszavazás emlékére állított Hűségkapu.

Ha megnézzük az érintett települések etnikai összetételét, akkor azt láthatjuk, hogy legnagyobb részt németek lakták a területet, ezt követték a magyarok és jelen volt még egy kisebb számú horvát kisebbség is. Miután a népszavazás 1921-ben volt, az 1920-as népszámlálás számított akkor a legfrissebb adatsornak. Ugyanakkor érdemes megnézni az 1910-es népszámlálás eredményeit is, ugyanis 1920-ban elég kaotikus volt a helyzet a városban és környékén. Az 1910-es népszámlás szerint az érintett települések etnikai összetétele az alábbi táblázat szerint alakult.

Az 1920-as népszámlálás eredményét az alábbi táblázat ismerteti.

A fenti táblázatból látszik, hogy Sopron egyértelműen a legnagyobb város. Az is látszik, hogy tíz év alatt lélekszáma kicsit növekedett, és az arányok eltolódtak a magyarság javára, de még így is egyértelműen német többségű város maradt. Azt is látjuk, hogy a falvakba csak enyhén változtak az arányok, volt ahol a magyarság javára, és volt ahol a németség javára. A magyarok és németek mellett az egyetlen nemzetiség amelyik jelentős számban volt jelen az érintett településeken, azok a horvátok, és ők is csak Kópházán. Az arányuk tíz év alatt enyhén csökkent, de így is a túlnyomó többséget ők képezték. Az érintett települések közül csak Kópháza és Nagycenk nem volt német többségű.

A gróf Teleki Pál által készített térkép Jeney János által készített renkonstrukciója a mai határokkal. Egyértelműen látszik, hogy a határok nem követik a nemzetiségi határokat. Ha Sopron is lecsatolták volna, még kevésbé követte volna.

A népszavazáson összesen 26 879 fő volt jogosult részt venni. Arról nincs adat, hogy milyen volt a választói névjegyzékben a nemzetiségi összetétel, így abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy a fenti táblázat arányait tükrözte, ugyanis nem volt nemzetiségi szempont a népszavazáson való részvételi jogosultság megállapításánál. Az összes szavazásra jogosultból 24 063 fő vett részt a szavazáson, ami azt jelenti, hogy 89,52%-os volt a részvételi arány. Feltételezhető lenne, hogy elsősorban a magyarok és a németek voltak érdekeltek a részvételben, de ugyanakkor ha az összképet nézzük, akkor a többi nemzetiség elenyésző volt, és a horvátok is csak Kópházán tették ki a többséget, ami viszont lélekszáma miatt az érintett területen elenyésző volt. Ugyanakkor az teljesen világosan látszik az adatokból, hogy Kópházán a horvátok nagy számban vettek részt a népszavazáson.

Maga a népszavazás olasz felügyelet mellett lett lebonyolítva, és úgy zajlott, hogy két darab cédulát kapott a szavazó. Az egyikre Ausztria, míg a másikra Magyarország volt írva. Az egyik cédulát ketté kellett tépni, majd mindkettőt bele kellett helyezni egy borítékba. Az épen maradt cédulára írt országra vonatkozott a szavazat. Ha nem tette bele mindkét cédulát, mindkettő ketté volt tépve, vagy egyiket sem tépte el, akkor a szavazat érvénytelen volt. Az alábbi táblázat mutatja a népszavazás eredményeit. Az érvényes szavazatok melletti százalékos arányok az összes érvényes szavazathoz képest vannak számolva, míg az érvénytelen szavazatok aránya az összes leadott szavazathoz képest.

A fenti adatokból látszik, hogy az érvénytelen szavazatok aránya elenyésző. Az is látszik, hogy a német többségű települések közül Sopron és Fertőboz szavazott Magyarország mellett, mindkettő nagy fölénnyel. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos német is Magyarország mellett kellett, hogy leadja voksát annak érdekében, hogy kijöjjön ez az eredmény. Ezen kívül a horvát többségű Kópháza is Magyarország mellett szavazott. Itt már csak a puszta számokból következik, hogy a horvátok jelentős része Magyarország mellett szavazott. Az, hogy az ott élő németek közül szavazott-e bárki Magyarország mellett, azt nem lehet tudni, ugyanis a számuk elenyésző. Ugyanakkor az egyetlen érintett magyar többségű településen is kellett, hogy legyenek olyan németek, akik Magyarország mellett szavaztak, ugyanis másképpen nem jött volna ki ez az eredmény.

Ugyanakkor érdemes azokat a településeket is megnézni, amelyek Ausztria mellett szavaztak. Ezek közül Fertőrákos és Balf azok, ahol, bár a többség Ausztria mellett szavazott, de elég nagy arány volt Magyarország mellett. Ezeken a településeken jelentős volt a különbség a Magyarország mellett szavazók és a magyarság aránya között. Itt egyértelmű, hogy nagy számban szavaztak németek Magyarország mellett. De a három további településen sem jöttek volna ki ezek az arányok, ha nem szavaznak németek Magyarország mellett. Harkán szavaztak a legkisebb arányban Magyarország mellett, ott ugyanis 9,6%-a a szavazatoknak volt Magyarország mellett. Ugyanakkor a településen élő németek aránya 99,6%. Még ha feltételezzük, hogy az összes nem német lakos részt vett a népszavazáson és érvényes szavazatot adott le, akkor is szükség volt jelentős német szavazatra, hogy az eredményben látható arány kijöjjön.

A soproni népszavazás századik évofrdulójára emelt emléktábla a Hűség kapujában. (Jeney János felvétele)

Ha tehát a soproni népszavazás eredményeit összevetjük a város akkori lakosságával, akkor látszik, hogy Magyarország német és horvát nemzetiségű polgárainak is egy része a haza hűséges polgára volt. Itt bizonyosodott be, hogy nem abból a feltételezésből kellett volna kiindulni, hogy minden, nem magyar nemzetiségű Magyarországon kívül akar élni, igaz, a népszavazás előtti határok sem tükrözték a nemzetiségi elvet, ugyanis Nagycenk magyar többségű település volt, és az érintett terület keleti szélén volt, vagyis a megmaradt Magyarországgal volt határos.

A soproni népszavazás volt ezidáig az egyetlen sikeres és tartós revízió a trianoni békediktátum hatályba lépése óta. Egy olyan revízió, amit nemcsak a magyaroknak, hanem a magyarországi németeknek is köszönhetünk, ezért nem lett volna szabad őket a második világháború után kitelepíteni.