A “sváb-stáb” Geresdlakon forgatott, újabb dokumentumfilm készül a magyar-német együttélés évszázadairól (PS-interjú!)

Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampány fanfárjaitól kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el negyedmillió saját polgárát hetvennyolc évvel ezelőtt. A németek embertelen kitelepítése után „svábul még lélegezni sem volt szabad”, a kollektív bűnösség jegyében végrehajtott akciókról sokáig beszélni sem lehetett, és még most is hamis mítoszok lengik körül a koalíciós évek marhavagonos tömegdeportálásait. Vagyonrablás, Kelet-Európa újraszabása és a mostaninál tízszer súlyosabb menekültválság: 1946. január 19-én indult el az első sváb vonat. A Pesti Srácok gyártásában készült dokumentumfilm, a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk számos szakmai elismerést hozott az alkotóknak, akik arra vállalkoztak, hogy a teljes magyar-német együttélés több mint 1100 évét dolgozzák fel, a közös történelem sarkalatos pontjaira koncentrálva. A film utóéletének köszönhetően jött létre az az értékmentő YouTube-csatorna, mely a Sváb archívum nevet viseli. És bármennyire nem könnyű valóban civil kezdeményezésként, önerőből finanszírozni a munkát, a közelmúltban koprodukcióba kezdtek: a Budavári Német Önkormányzat segítségével Geresdlakon jártak, hogy a német értékek nyomába eredjenek. A Sváb archívum alapítójával, László Gáborral beszélgettünk.

A Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk című 52 perces dokumentumfilm készítése után hogyan jött az ötlet, hogy belevágj a Sváb archívum létrehozásába?

A Pesti Srácok gyártásában készült filmünk 52 perc hosszú lett, de ahogy ez már csak lenni szokott, több tíz órányi riport készült hozzá, melyeknek az időkorlát miatt csak a töredéke került bele a filmbe. Ezek a riportok azonban nemcsak értékesek és érdekesek, de olyan  – nagy mennyiségű –  információt is tartalmaznak, amikről úgy éreztem, valahogy meg kell menteni az utókornak. Ezek a beszélgetések a korabeli sváb emberek életéről, mindennapi viselt dolgairól vagy éppen arról szóltak, miként élték meg a történelem viharait, például a kitelepítést. A riportalanyok közül többen ma már nem is élnek, tehát ezeknek a portréknak egy része ma már pótolhatatlan értéket jelent. Egy szó mint száz, ezeket a beszélgetéseket vágatlanul feltöltöttem a Youtube-ra. A többi már jött magától. Kedvenc filmemben a főszereplő, Forrest Gump többször is átfutotta az Egyesült Államokat és az egész nála valahogy így indult: “Gondoltam, futok egy kicsit az út végéig. Amikor odaértem, gondoltam, miért ne fussak a város végéig. Amikor odaértem, gondoltam, miért ne fussak végig Greenbow megyén, aztán meg Alabamán. Aztán mikor az óceánig futottam, arra gondoltam, hogy akár meg is fordulhatok és átfuthatok a túlsó partra…” Valahogy nálam is így volt: az jutott eszembe, ha már ennyi értékes riportom van, akkor miért ne legyenek ezek nyilvánosak és miért ne gyűjtsek további portrékat. Ebből fejlődött ki a Sváb archívum, mely kéthetente hétfőn jelentkezik újabb és újabb portrékkal, emberi történetekkel.

A Budavári Német Nemzetiségi Önkormányzat is a kezdeményezésetek mellé állt. Mennyiben tartod fontosnak és hasznosnak ezt a támogatást? Milyen volt a forgatás?

Természetesen nagyon örültünk a felajánlásnak, mert na persze igen jó dolgok ezek a civil kezdeményezések, de ha valóban civilek, akkor korlátozott lehetőséggel rendelkeznek. Ezeket a portrékat ketten, a feleségemmel készítjük a munkánk mellett, a szabadidőnkben. Nyilván ennek vannak költségei, szabadidőből sincs sok és ami nagyon fontos: az ismeretségi körünk is véges. Ezek a beszélgetések valamilyen szinten bizalmas jellegűek. Adva van egy ember, akinek van mondanivalója a témáról. Gyakran idős, egyedül élő emberek, legutóbb ennek a projektnek a keretében egy 101 éves nénivel forgattunk. Az, hogy ezek az emberek beengedjenek az otthonukba és gyakran a legféltettebb, legszemélyesebb gyerekkori történeteiket mesélik el, nem megy egyik pillanatról a másikra. Hiába lennénk akár a világ leghíresebb archívumának kezelői, az utcáról becsöngetve nem engednének be minket és az is egy fontos kérdés, hogy nem is tudnánk, hogy kihez kell becsöngetni. Vannak egyfajta kapcsolatrendszerek, amiket működtetni kell az ilyen archívum építésben: megismerünk valakit, aki aztán beajánl az egyik ismerősénél, aki aztán beajánl egy újabb ismerősnél és így tovább. A mi kapcsolatrendszerünk nyilván egy adott körre korlátozódik, jól megfigyelhető, hogy emiatt a legtöbb portré Pest és Vas vármegyében készül. A mostani alkalom azért is volt különleges számunkra, mert a Budavári Német Nemzetiségi Önkormányzat nemcsak anyagi segítséget nyújtott, hanem használhattuk az ő kapcsolatrendszerüket. Az ország déli részében nekünk lényegesen kevesebb ismeretségünk van, mint a középső vagy a nyugati részében. A mostani forgatásnak köszönhetően tehát egy olyan területet térképezhettünk fel, ahová magunktól sosem jutottunk volna el. A következő hetekben ezek a felvételek lesznek láthatók a Sváb archívum csatornáján.

Mindezek után jogosan merülhet fel kérdésként: lesz-e erőtök, kellő muníciótok egy újabb dokumentumfilm elkészítéséhez? 

Egyelőre ott tartunk ebben a dologban, hogy “elfutottunk az egyik óceán partjáig”. Most megfordulunk és futunk tovább a másik partig. Csináljuk nagy örömmel, mert biztosak vagyunk benne, hogy minden egyes újonnan elkészített portréval a magyarországi német történelem egy olyan kis szeletét tudjuk megmenteni, ami máskülönben elveszett volna. Nagyon fontosak ezek a tematikus archívumok, mert nélkülük a jövő generációja már csak a könyvekből vagy a netről tud tájékozódni a dolgokról, ezek azonban már csupán leiratok. Személyes történetek mások által lejegyzett változatai, melyek így már csorbulnak. A dokumentumfilmek persze jó dolgok, de látni kell, hogy azok is erős szűrőn mennek keresztül. Az ott megszólaló emberek is csak az élettörténetük egy-egy rövidke részét mondhatják el, amit a film szerkesztője vagy rendezője a filmbe passzolónak ítél. A teljes, eredeti, “szűrőktől mentes” emberi sorsokon keresztül létező történelem csak ezeken az archívumokon keresztül ismerhető meg. Szeretnénk fejlődni természetesen és jó lenne több ilyen projekt, hogy felgyorsíthassuk ezt a folyamatot, mert sajnos az idősebb emberek idővel itt hagynak minket és magukkal viszik a történeteiket is. A rossz hír, hogy legtöbbször hiába próbálunk támogatást találni az archívumunkhoz, a megkereséseinkre legtöbbször még csak nem is válaszolnak. A jó hír az, hogy ennek ellenére csináljuk tovább a magunk erejéből és hát sosem lehet tudni: a Budavári Német Nemzetiségi Önkormányzat volt az első, aki mellénk állt, lehet, hogy később lesznek még mások is. Van továbbá egy másik jó hír is: hosszas előkészítés után, végre biztossá vált: újabb dokumentumfilmet készíthetünk a témában: 300 év… “de mit adtak nekünk a svábok?” címmel. Az előző (Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk) a magyar-német együttélés 1100 évét dolgozta fel, ez most az utolsó 300 évre fog koncentrálni.

László Gábor és László Petra díjnyertes alkotása “Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk” címmel látott napvilágot, a mondat egy 1946-ban hazájából elűzött német szájából hangzott el. Arra utal, hogy az illető nem is igazán érti, hogy miért lett kitelepítve Magyarországról, pedig mindig jó magyar volt. A filmet megtekintheti ide kattintva, az értékmentő dokumentumfilmes csatornára pedig itt iratkozhat fel.