Nem tudom, most épp milyen stádiumnál tart a pedagógusok sztrájksorozata. A szülőknek szóló tájékoztató levelekből sem derül ki pontosan, hogy akkor most épp van-e sztrájk, lesz-e holnap is, vagy csak félig, de majd jövő héten újra. Egy dolog azonban egyértelműen felsejlik ezekből a levelekből: a szülők hergelése. Az elvárt szolidaritás a tanárok felé.
Ha valamely szülő esetleg kifogásolja ezt, vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy az iskola végezze el a feladatát, és gondoskodjon a gyerekéről napközben, akkor egyes tanárok, és a hozzájuk csatlakozó felhergelt szülők olyan támadást intéznek ellene a közös levelező felületeken, hogy kétszer is meggondolja, hogy legközelebb felszólaljon-e bármiben is a verbális lincselőkkel szemben.
Tömegpszichózist látunk itt is, ahogy az ukrán háborúnál is. Van egy kötelező gondolat, és ezt olyan erősen tolja a média, a közbeszéd kapuőrei, illetve a kisközösségek hangadói, hogy senki nem mer ellenszegülni, sőt, mások is egyre inkább úgy érzik, hogy nekik is csatlakozni kell, mert ha nem, akkor ők is megvetés tárgyai lesznek, érzéketlenséggel vádolják őket. Nagyon profi tömegmanipuláció. A tanárok csinálják? Dehogy. Szegények maguk is sok esetben áldozatai az egésznek, mert nem vitás, a tanároknak számos dologban igaza van. Egy csomó követelésük jogos. Rosszak a munkakörülményeik, alacsony a jövedelmük, túl vannak terhelve, nincsenek kellően megbecsülve. Függetlenül attól, hogy a pálya jelentősen kontraszelektált, tele rengeteg arra alkalmatlan emberrel. Nem volt ez másként harmincöt évvel ezelőtt sem. Pocsék tanáraim voltak a gimnáziumban, élen az osztályfőnökkel, aki tanárnál csak pedagógusnak volt rosszabb. Az irodalomdolgozatomat osztályozásnál azért húzta le, mert „Zsolt, már megint véleménye van”. Vagyis: önállóan gondolkodni, véleményt formálni, a művet saját benyomásaink alapján megítélni és elemezni nem szabad. Milyen meglepő, hogy ez a tanár ma aktívan politizál az ellenzék oldalán. Két év után egy másik gimibe is jártam, ahol kiváló tanáraink voltak. Nemhogy nem gátolták, hanem kifejezetten segítettek is mindenkinek a saját önálló egyénisége kifejlődésében, miközben megkövetelték a tanulást és a tisztességet minden gyerektől.
Ma sincs ez másként. Vannak nagyon rendes, odaadó és elkötelezett tanárok, és vannak olyanok, akik azért vannak ezen a pályán, mert viszonylag jól lehet megúszásra játszani, de ettől még mindkét csoportnak szar a fizetése. Nem vitás, hogy a következő ciklusban ezzel dolga van a kormánynak. Számon lehet kérni azt is, hogy eddig miért nem történtek érdemi lépések. Miért kerültek sorra hamarabb más ágazatok. Nemcsak jogos kérdések vetődhetnek fel, hanem jogos bírálatok is. Lehet sztrájkolni is, de mérföldekre kilóg a lóláb; nem véletlenül a választás előttre időzítették ezeket a megmozdulásokat a „szakszervezetek”. Akkorra, amikor a hivatalban lévő kormány már semmilyen érdemi lépést nem fog, nem is tud tenni. Ha megnyeri a választást, akkor nem kerülheti ki a tanárok, általában a közoktatás helyzetének alapos rendezését. Ha elmismásolja az egészet, ha megint bedobja őket „a busz alá”, akkor nagyon is mehet a sztrájk, és én is támogatom. De a pedagógusokat – állítólag – képviselő szakszervezetek valójában pont telibe sz.rják a tanárokat. A szakszervezetek nálunk – a kádári hagyományokat, a SZOT-világot követve – a baloldali politika szatelit szervezeteiként működnek. A szivárványos logójú PDSZ a gyermekvédelmi törvény kapcsán is a kormánnyal szemben foglalt állást. Szerintük nem gáz, ha kukisnénik szexuális felvilágosító órát tartanak tízéves gyerekeknek. A januári tüntetésre pedig mindkét szervezet azt kérte, hogy a résztvevők viseljenek kék szalagot. Az ellenzéki összefogás és annak miniszterelnök-jelöltje, Márki-Zay Péter által választott szimbólumot. Tömény politika.
A múlt heti tüntetésen aztán végképp elszabadult a pokol: Noártól Nagy Ervinig felvonultak az ellenzék ripacsai, és támogatásukról biztosították a tanárokat. A tüntetésen felszólalók pedig még a látszatra sem ügyeltek: „változást akaróként” szólították meg a közönséget, ugyanazokkal a szlogenekkel, amelyeket az ellenzéki pártoktól is nap mint nap hallunk. Mondom, a tanárok követelései jogosak, és ha a jogos követeléseknek nem sikerül máshogy érvényt szerezni, akkor lehet sztrájkolni is, de a politikai tüntetés nem erősíti, hanem gyengíti az ügyüket. Mint ahogy a szülőkre helyezett nyomás, a vegzálásuk, számonkérésük, a sztrájk támogatásának elvárása sem. Persze, az eleve O1G-pszichózisban szenvedő szülők még hangosabbak lesznek, és lesz, akit sikerül berángatni a politikai célokba. Szülőket és tanárokat is, de legalább ennyi ellenséget is szereznek.
És ez az, ami a „szakszervezeteket” valójában a legkevésbé sem érdekli. Ők mindent arra tettek fel, hogy leváltsák a kormányt. Aztán ha nem sikerül, de közben hiteltelenítették a tanárok ügyét, eszközként használták őket, a szakszervezeti vezetők ezt is lesz.rják. Nekik meglesznek a pozícióik ellenzékben is. A külföldi pénzek továbbra is jönni fognak az álcivil szervezetek számláira. A tanárok viszont nehezen mossák majd le magukról, hogy valójában pártérdekeket képviseltek.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS