Előző hétvégén olvashatták a Mező Arnold jósvafői református lelkésszel készített interjúnk első részét, amelyben szó esett Aggtelek és környéke kultúrtörténeti értékeiről, és a lelkészi munka sajátosságairól is. A mai folytatásban a megtérés lehetőségéről, a kereszténység válságának okairól, valamint a hitoktatás fontosságáról beszélgetünk a tiszteletes úrral.
Említette, hogy akad olyan parókiája is – jelesül: Tornakápolna –, ahol egyszámjegyű a hívek létszáma. Tanárként azt tapasztalom, hogy bizonyos értelemben akár könnyebbséget is jelenthet a „kiscsoportos” foglalkozás, hiszen értelemszerűen arányaiban több idő jut egy-egy gyermekre. Érvényes ez lelkészi értelemben is? Mélyebb lelki életet és lelkész-hívő kapcsolatot lehet-e kialakítani ilyen körülmények között, vagy ez nem okvetlenül van így?
Ugye ott hagytuk abba, ahogyan Krisztus Urunk fogalmaz: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté 18, 20). Nem a létszám teszi a gyülekezetet gyülekezetté, hanem az evangélium iránti vágyakozás. Amikor Tornakápolnán éppen hárman vannak csak istentiszteleten, akkor azzal a jóleső melegséggel áraszt el az Úr kegyelme, hogy lám, mindenki eljött. A szó szoros értelmében, hiszen csak ennyien vannak a gyülekezet tagjai. Itt nemcsak az a lelkész vagyok, aki a zsinórban tartott ikszedik istentiszteletre harangszó után öt perccel beesik. Tudunk egymásról. A templomban, az istentisztelet előtt/után beszéljük meg, hogy a kiszáradt hársfát hogyan kelleni szakszerűen kivágatni a sírok közül, hogy a jövő héten itthon lesz-e a gyülekezet, vagy éppen a le nem rögzített templomi perselyt ki kellene üríteni, mert a látogatók adományai már nem férnek el benne.
Persze, az igaz, hogy álszentség lenne azt állítani, hogy egy lelkipásztor alapvetően arra vágyik, hogy 2–3 ember hallgassa a prédikációját, amire szívvel-lélekkel készült, hét évig küzdve a héberrel, göröggel, latinnal, külföldi tanulmányi gyakorlattal a zsebében, exegetikailag remekül felkészülve, többdiplomásan. Nem erről álmodunk, hiszen képzettségünk, alkalmasságunk okán akár úgy is érezhetnénk, hogy többre hívattunk el. De vajon valóban így van? Isten akaratát nem illendő kétségbe vonni. Oka van annak, hogy ilyen pici közösséget is bízott rám az Úr.
Talán belátható időn belül megszűnik ez az évszázados örökséggel bíró maroknyi egyházközség. Rám bízta az Úr, hogy elkísérjem ezen az úton. Méltósággal, annak a felelősségnek a tudatában, hogy az evangéliumért gyűlnek össze ketten vagy hárman hétről hétre. Azt hirdetem közöttük. Itt valóban együtt imádkozunk. Egymásért. Persze ennek infrastrukturális, financiális és lelki hátterét egyaránt meg kell teremteni valakinek. Sőt, valakiknek. A körzethez tartozó nagyobb gyülekezetek, a családom, az egyházi feljebbvalók mind azon vannak, hogy a gyülekezettől erőn felül biztosított szimbolikus javadalmamból legalább az útiköltségre kifussa… És kifutja.
Konfirmáció Jósvafőn
Sokszor hallani, hogy a kereszténység és eleve általánosságban a hitélet válságát éli napjainkban. Lelkészként mit tapasztal? Igaz ez a gyakorta elhangzó, általános vélekedés, vagy ennél azért jobb a helyzet?
A válságoknak – és ideértem a hitéleti válságot is – közvetve vagy közvetlenül mindig az ember az okozója. Az persze más kérdés, hogy ezt felvállalja-e valaki, mert hát ugye, bűnbaknak lenni nem olyan kellemes, még akkor sem, ha önmagunk bűnbakjai vagyunk.
A saját hitéletünk elkényelmesedését és a saját önzésünk kiteljesedését kivetítjük azokra a lózungokra, amelyekkel úgy tűnik, megéri takarózni, ha félünk Isten színe elé állni. Negyven évig a kommunizmus, harminc éve a liberalizmus az, ami szerintünk eltávolít a hittől, a templomtól, az imádságtól. Bezzeg a lélegzetvételtől, az evéstől, az alvástól nem tudott eltávolítani, ugye?
Mert az létszükség. Ahogyan az imádság, az istenhit is az. Csak későn jönnek rá sokan. A víz alatt simán ki lehet bírni 4–5 órát is lélegzetvétel és búvárfelszerelés nélkül is. Csak az első öt perc nehéz, tessék elhinni. Nos, valahogy így lövi lábon magát nagyon sok ember az egyházzal, a hittel, Istennel kapcsolatban. Az örökkévalóság szemszögéből nézve az Istentől és az évezredes gyökereinktől való mesterségesen gerjesztett elszakadási divathullám elmúlik. A végtelen Istenhez mérve a mi hetven vagy legfeljebb nyolcvan esztendőnk, amiről Dávid, a zsoltáros király bizonyságot tesz, szempillantásnyi álszabadság. A ki nem mondott, meg nem fogalmazott neopaganizmus azonban kétségtelenül jelenlévő, létező dolog, ami a szüleink ideológiákon átszűrt vízalatti első öt percének következménye. Létezik, de nem szabad kimondani, vagy nevet adni neki, mert akkor elillan. Magam is tapasztalom, hogy még itt, a világvégi falvakban is jelen van az a vélekedés a gyülekezetekben, hogy ha ők nem lesznek ott a templomban, akkor vége az egyháznak. Mondják ezt olyan falak között, amelyek kb. 800 éve hallgatják ezt… Ilyenkor hívom fel a figyelmet arra, hogy „Testvér, de te még itt vagy”. S rajtad múlik, hogy meddig leszel még itt. A te személyes felelősséged, hogy rendezd az Úrral a gondolataidat, az életedet. Az pedig törődik az intézménnyel, az egyházzal. Mert veled is törődik. A gyülekezet pedig te vagy.
Azt viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy magam is egyre gyakrabban keveredek furcsa párbeszédekbe idegenekkel, amikor kiderül, hogy lelkész vagyok. Kajánul „kóstolgatnak”, hogy hát hogyan lehet egy ilyen elavult mesében hinni, pedig értelmes embernek tűnök, stb. Az apologetika áldását nem kaptam az Úrtól, lehet, hogy azért, mert nincs is rá szükségem. Nem az én dolgom meggyőzni az embereket a hit, a megváltás, az Istenbe kapaszkodó élet fontosságáról. Az én dolgom az, hogy ezekről bizonyságot tegyek. Szóval, cselekedettel odaállva a másképpen gondolkodók elé.
Úrvacsora Jósvafőn
Persze vannak, akik azt gondolják, nem vagyok normális. Legyen nektek a ti hitetek szerint – szoktam volt mondani. Aztán szinte látom, ahogyan próbálják összeszedegetni a szétporladt életük töredékeiből azt, hogy hát mi is az ő hitük…
Hitetlen ember nincs, az én véleményem szerint. Viszont sokan vannak, akik nem merik, nem tudják felvállalni azt, hogy ez a válság alapvetően bennük létezik. Van megoldás: a héber kifejezés erre a súb, vagyis a megtérés.
Még tart a kegyelmi idő. Élhetsz vele, elfogadva Isten Krisztusban felkínált kegyelmét, vagy el is pazarolhatod. Rajtad áll. Nem a kommunistákon, liberálisokon vagy kereszténydemokratákon.
Említette, hogy a hitoktatás is szerves részét képezi a szolgálatának. Mit tapasztal Lelkész Úr: a fiatalokat mennyire lehet megszólítani Isten igéje által? Mennyire van fogékonyság a fiatal(abb) korosztályban Isten tanítására?
A fiatalok és a gyerekek meglepően fogékonyak a számukra nem egyértelmű dolgok, történések felé. Óvodától egészen a nyolcadik osztállyal bezárólag tartok hittanórákat mindenhol, minden csoportban másként, igazodva az igényeikhez, terhelhetőségükhöz és befogadóképességükhöz.
A tapasztalatom az, hogy nem az átadott információ az, ami a gyerekeket közelebb hozza Istenhez. Az iskolában, de már az óvodában is milliónyi információhoz, viselkedésmintához van hozzáférésük. Ami miatt szeretik a hittant, az a személyes bevonódás, a közösség megélése.
Számukra egyértelmű és nyilvánvaló, hogy a lelkész nem csupán a pálya szélén megtűrt, lenézett óraadó a tanáriban, hanem bizony együtt imádkozik a tantestület, az igazgató néni és az összes diák hétfő reggel a tornateremben. Pedig nem is vagyunk ám állami oskola… Élettapasztalat, pozitív minta, nevezzük bárhogyan. Persze ez ellen is tud és akar is lázadni a gyerek. El fog tűnni a lelkész, az egyház, a gyülekezet látószögéből jó pár évig. Aztán amikor 10–15 év múlva valamilyen személyes válsághelyzet adódik az életében, hirtelen eszébe jut, hogy hol is volt neki igazán jó: a templomban, a hittanórán. Ahol őszinte kérdései lehettek, és akkor is őszinte választ kapott, ha az éppen nem tetszett neki. Imádsággal kezdünk és zárunk minden órát. Nem a pap bácsi imádkozik, hanem mindig egy önként jelentkező, aki így maga is részesévé válik annak a misztériumnak, amit megtapasztalt már sokszor. Valahogyan érzik a gyerekek, hogy itt nem a lexikális tudás a fontos, hanem az Istennel való közösség megtapasztalása.
Mennyire van Istenről képük? Tudják, hogy kit tisztelünk Istenben?
Beszélünk róla, kapcsolódva mindig a világot kutató, számukra a mindenséget jelentő kérdésekhez, személyes problémákhoz, örömökhöz. Sajnos a szülők részéről egyre kevésbé jellemző az, hogy jó példával elől járva, személyes hitükből fakadóan biztatnák a gyerekeket a hitoktatásban való részvételre. Ennek ellenére arra is van példa, hogy éppen a gyerek hozza el a szülőt a templomba…
Mező Arnold, a Jósvafői Református Egyházközség lelkésze. Fotó: családi archívum
Az Úr csodásan működik, mi pedig szerény eszközök vagyunk csupán. Ősszel egy körtefát ültettünk a hétéves lányommal. A gyerek már előre örült, hogy akkor mi már lakmározunk a körtéből pár nap múlva. Persze elmagyaráztam neki, hogy ez nem éppen így működik. Mi elültetjük a csemetét, Isten meg megadja a növekedést. Várni kell az első virágokra, és az első termésre is, talán évekig, de ami rajtunk állt, azt megtettük. Valahogy így van ez a hitoktatással is.
Nem lesz belőle azonnal gyümölcs. Viszont hiszem azt, hogy az elszórt Ige-magvak, bizonyságtételek, imádságok előbb-utóbb gyümölcsöt teremnek Isten áldásával. Lehet, hogy nem itt, ezekben a falvakban, de majd ott, ahová az Úr rendelte őket is. Igazán áldott dolog ebben eszköznek lenni…
*****
Továbbra is várják a felújítási munkálatokra szánt adományokat!
Amint arról az interjú első részében szó esett, gőzerővel zajlanak a jósvafői templom műemlék harangtornyának, valamint a XII. században épült aggteleki templom tetőszerkezetének felújítási munkálatai. A Jósvafői Református Egyházközség jó szívvel fogadja a felújításra szánt adományokat. Aki szívesen adakozna, az megteheti személyesen, vagy az egyházközség számlaszámlájára történő átutalással.
Jósvafői Református Egyházközség, Bankszámlaszám: 55400352-16843080 (Takarékbank)
Vezető kép: Tornakápolna műemlék-temploma (Mező Arnold református lelkész felvétele)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS