A határon túli magyarság egy olyan kincs, amit meg kell becsülnünk
Meghívásra érkeztünk Nagyváradra, ahol egy magyar kultúrkocsmában láttak vendégül, és ahol nagy tanítások szemtanúi lehettünk. Bár egyesek – mint például Pottyondy asszonyság – veszik a bátorságot, hogy lekezelően odavessék: "mi visszük a kultúrát Erdélybe és a Partiumba", a valóság az, hogy az anyaországból leginkább tanulni érdemes odakívánkozni. Rövid úti beszámoló következik.
A Bodega egy magyar tulajdonban lévő szórakozóhely, ahol a magyar kultúrát nemcsak ápolják, hanem élő közösségként is gondozzák. A közösségről mindent elmond, hogy olyan szeretettel fogadtak minket, mintha csak családlátogatásra érkeztünk volna. Ami igazán megütötte a fülemet, az a pillanat volt, amikor Nagyvárad legismertebb magyar rapperének, 2arc-nak, a Bodega egyik vezetője odaszólt, miközben a kertben a vendégek asztalánál szolgálta fel a vacsorát:
„Ácsi! Ülj le te is az asztalhoz, hát nem vagy te idegen!”
És valóban. Nem volt ő idegen – ahogy mi sem. Érezhető volt, hogy ismerjük egymást, még akkor is, ha most találkoztunk először.
Erdélyben az ember hamar megtapasztalja, milyen a székely vendégszeretet, de Nagyvárad más. Váradon – és az ehhez hasonló nagyvárosokban, ahol az elrománosítás és a modern liberalizálódás végbement – az ember felkapja a fejét. Akkor is, amikor rádöbben, hogy a magyar nyelvű liberális mainstream már ott is elültette a megosztás magvait. Megdöbbentő, de vannak magyarok, akik azokat a politikai erőket támogatják, amelyek kétségbe vonják a magyarságukat, és olyan üzenetekkel kampányolnak, melyekben bűnbakként állítják be a külhoni magyarokat, mintha ők lennének a felelősök ezen politikai erők sikertelenségéért.
Ez a fajta mételyezés – ha lehet – még fájdalmasabb, mint az itthoni. Mégis más.
Más, mert a székelyek és a partiumi magyarok – bármennyire is próbálják megosztani őket – egy bizonyos ponton túl nem oszthatóak meg a hazai mértékben. Nem, mert elsősorban magyarok, és csak azután ilyen vagy olyan politikai oldalhoz tartozók. Ezt tanulták meg, ez volt a fennmaradásuk záloga, ez adhat talán nekünk is reményt itthon, ha minden más előtt megtanulunk újra első sorban magyartok lenni és csak azután bármi más.
A bizonyos "Pottondy által oda szánt kultúráról" pedig annyit: aki ott volt, és hallotta beszélni az első sorban helyet foglaló világlátott, sokat megélt hölgyet, az nem veszi többet a bátorságot, hogy leereszkedően kultúrát és felvilágosodást kínáljon az ottani magyaroknak. Van ott kultúra és értelem, épp ezért kell mindazt a kinyit, amit őriznek, velük együtt megbecsülnünk.
