Akarunk-e korlátlan fejlődést?

Forradalmi fejlődést hozott az életünkbe a digitalizáció az elmúlt egy-másfél emberöltő alatt. Sokkal kényelmesebben élünk, mint a szüleink tehették fiatalon, sokkal gyorsabbak és hatékonyabbak vagyunk az ügyintézésben, a dolgok vezérlésében, és a szórakoztatásban is hihetetlen távlatokat nyitott a virtuális világ. Óriásit léptünk előre műszakilag, és a digitalizáció tovább pörgeti ezt a fejlődést – ki tudja, meddig és hova. Ez így csodálatosan hangzik. Gondoljunk bele, a mostani életünkhöz képest mennyi időt elfecséreltünk régen pusztán arra, hogy szót váltsunk! Keresgélés helyett ma csak egy mobilhívás, napokig tartó levelezgetés, postára szaladgálás helyett csak egy kattintás vagy egy ujjmozdulat, és meg is találtuk a másikat. Még sincs több időnk magunkra és egymásra, mint régen – ez alapján gyanút foghatunk, hogy nem tündérmese a digitalizáció. Váltsunk át konzervatív alapállásba a csak az előnyöket figyelő forradalmi hevület helyett, és nézzük a teljes képet!

Megvannak a kétségtelen előnyei, hogy digitálisan lehet eszközöket tervezni, fejleszteni, gyártani, folyamatokat szimulálni, ráadásul a szórakoztatóipar révén kockázat nélkül próbálhatunk ki olyan dolgokat, amiket amúgy igazából nem nagyon kéne – járművel vagy anélkül veszélyt okozni, baleseteket okozni és elszenvedni, embert ölni, és sorolhatnánk a videójátékok lehetőségeit. Persze eddig is voltak olyan, gyengébb képességű vagy lelkileg ingatag emberek, akik már a virtuális valóság (VR) előtti, csupán szép grafikájú videojátékokat se tudták elválasztani a valóságtól.

Hol érdemes meghúzni a határt, hol kell megállítani a korlátlan megvalósításra nem való emberi gondolatokat és ösztönöket? Próbálhassa ki virtuálisan, vagy jobb, ha úgy sem lehet? Megkérdezzük ezt a digitális fejlődés feletti mámor közben?

A VR, illetve az ennél bővebb kategóriát jelentő kiterjesztett valóság (XR) új fejezetet nyitott a műszaki dolgok tervezésében, és bárhol hasznos lehet, ahol arra használják, hogy olyan „valóságot” vetítsenek ki vele, amelyet aztán az anyagi valóságban létre is hoznak.

Az ember, akinek semmivel sem kell szembenéznie…

Amint megérkezett a civil életbe a mindent átható digitalizáció, a virtuális és a kiterjesztett valóság, továbbá a mesterséges intelligencia, nemcsak ipari segédeszköz lett belőle, hanem rögvest ellenállhatatlan szórakoztatóeszköz is. De milyen lesz, ha az életünk minden fontosabb szegmensét elborítja a virtuális valóság, és végképp rászokunk a VR-szemüvegre?

Mivé tesz majd minket, ha megszokjuk, hogy az észlelt világ olyanná tehető, amilyet csak elképzelünk, amilyet szeretnénk?

Hogyan hat majd ránk, ha nem kell alkalmazkodnunk a valósághoz, ha nem kell a valóság konfliktusaival, nehézségeivel, nekünk egyszerűen nem tetsző jelenségeivel szembesülnünk, hanem belemenekülhetünk az álvalóságba, amelyet a szórakoztatóipar persze fenntartások nélkül elő is állít számunkra? Milyen kibírhatatlan, hisztis kisgyerekké silányul majd le az ember, ha megszokja, hogy mindent megkaphat érzékszervi szinten, amit csak megkíván? Mivé torzítja majd ez a társas kapcsolatainkat, ha már a mobiltelefon meg a csevegőprogramok világa is a személyes találkozások ritkulását és elmagányosodást okozott? A torz társas kapcsolatok mellett mi marad a kultúrából és civilizációból?

El lehet választani a hasznosságát a függőség veszélyétől? (kép forrása: state.gov)

Ezek ráadásul csak a fennakadásmentes, hétköznapi üzemmódú jövővel kapcsolatos kérdések, amikor nem üt be semmilyen gebasz. Néha viszont beüt. Mi lesz a kényének-kedvének mindenkor megfelelő virtuális valóságra rászokott, minden vigaszt abban megtaláló emberrel, ha valamit egyszer csak mégsem kaphat meg, vagy csak simán szembejön vele az anyagi valóság? Nem kell ám nagy rendkívüliségekre gondolni, csak olyasmire, hogy például megbetegszik vagy megsérül, ami VR-szemüvegben is fáj. Ha visszarántja valami a valóságba, ahol bizonyos dolgok nem elkerülhetőek, nem kivédhetőek, hanem szembe kell nézni velük, azzal szemben tehetetlen lesz az ember, aki nem szokott hozzá a konfliktusokhoz. Ehhez tűrőképesség és türelem kell, amit az óvodai és iskolai közösségbe bekerülve kezd el hatványozottan megtanulni a gyerek. Persze nem biztos, hogy ennyire eltorzul majd az emberek sokasága, és függővé válnak, ha egy teljes virtuális világot kínálnak föl nekik.

Lehet, hogy az ember a sarkára áll, méltóságát megőrizve elutasítja a virtuális világot, ahol minden tökéletes, és inkább tudatosan a gondokkal terhelt, küzdelmes valóságot választja.

Ám ahol a lakosság legalább tizede alkoholista, ennél is jóval többen időszakos vagy rendszeres drogfogyasztók, és még többen gyógyszerfüggők, tömegek lelkibetegek, magányosak és depressziósak, ott azért nem biztos, hogy érdemes hiú ábrándokat kergetnünk az ellenállóképesség ügyében.

Ha nem rontjuk el, mások is elronthatják nekünk

Az emberiséggel egyidős jelenség, hogy amilyenek az életünk keretei és lehetőségei, mindig ahhoz alkalmazkodnak a bűnözők. Ha eddig tisztán anyagi jellegű értékeink és otthonaink voltak, akkor zsebet metszeni és zárakat feltörni tanultak meg; ha ezentúl a digitális életünkben lesznek komoly és ellopásra érdemes értékeink, akkor a digitális terünkbe tanulnak majd meg illetéktelenül behatolni.

Azzal, hogy az életünk egyre több elemét digitális platformra visszük, az egész életünket egy megszámlálható, véges elemű, ráadásul könnyen leírható, nyilvántartható, lemásolható, átadható, ellopható, feltörhető, tönkretehető adatsorrá tesszük.

Digitális lenyomata van a kommunikációnknak, az információszerzésünknek, a társas kapcsolatainknak, a pénzügyeinknek, az edzésünknek, a közlekedésünknek, a napirendünknek, a szabadidős tevékenységeinknek, az ízlésünknek, sőt, akár a számunkra kényelmes otthoni hőmérsékletnek és az egyedi biológiai tulajdonságainknak is. Nem kell már a visszaélésekhez analóg módon kitapasztalniuk az elkövetőknek a réseket a biztonságunkon, mert leírt adatként eleve megvan minden fontos dolog. Tudja-e minden felhasználó, hogy ez veszélyt hordoz magában, hogy ezekkel szemben védekezni kell, és aki tudja, az tudja-e, hogy hogyan?

Biztonságban lehetünk-e, ha szinte az egész életünk le van írva egy digitális adatsorban? (kép forrása: irishtimes.com)

Ráadásul nemcsak egyszerű, mezei bűnözők, csalók, tolvajok leselkednek ám az emberre, hanem a jövő, sőt, tulajdonképpen már a jelen legnagyobb hatalmai is. Mennyire lesz ráutalva a virtuális valóságtól függő ember azokra a techcégekre, amelyek biztosítják számára a kívánt virtuális valóságot?

Mihez kezdenek majd ezzel az egyének fölötti végtelen hatalommal az emberiség digitális drogdílerei?

Nem kell már népeket alávetni többé, hiszen személyenként rabbá lehet tenni mindenkit, egyszerre bírva a droggal, amire rászokott, továbbá a drogozási szokásai, sőt, az egész élete teljes adatsorával.

Érdekünk-e az önmagába szerelmes fejlődés?

Hiába vagyunk tisztában a tudatos eszközhasználat, a képzés és önképzés, az emberi kapcsolataink személyes ápolásának fontosságával, itt mégiscsak egy egész társadalmat akarnak átléptetni egy új technikai korba, ráadásul az emberi civilizáció tízezer éves története során először nem kézzelfogható valóságba.

„Emelni kell a digitális kompetenciák szintjét a lakosság körében, tudatos eszközhasználatra kell törekedni és nevelni”

– valahogy így hangzik a minden fent felsorolt kérdésre és aggályra adott univerzális válasz. Csakhogy ez nagyjából a „legyen minden jó, és ne legyen semmi rossz” közéleti irónia szintjén van. Szép elmélet, de nyilvánvalóan tudjuk, hogy az emberek digitális kompetenciái nem fognak felnőni arra a szintre, hogy biztonságban legyenek, és az emberek többsége sosem lesz tudatos eszközhasználó a digitális világban, mert eleve csak a töredékét értik ennek a világnak, amely ráadásul olyan sebességgel fejlődik, hogy a szakértőinek sem könnyű követni. Százharminc éve autózunk, és még rendesen autót vezetni sem tanultak meg nagyon sokan, akiknek amúgy van jogosítványuk.

Vegyük tehát le a digitális fejlődés mámorító VR-szemüvegét, és nézzünk szembe a hús-vér valósággal! A digitalizáció olyan ütemben fejlődik, amivel az emberek elsöprő többsége nem tudja és talán nem is akarja tartani a lépést. Mert van más dolguk, és ilyen mértékben már szükségük sincs rá. Erre a szédületes fejlődésre ugyanis csak a fejlesztőknek meg az ebből élőknek van szükségük. Na, de ha ez a helyzet, akkor magasról tegyünk rá, hogy ledarálhatja az embert a digitális jövő?

Fejlesszünk tovább, mert a fejlődés fontosabb, mint az ember, akinek készül? Vagy esetleg felmerülhet szempontként, hogy az emberek érdeke előbbre való?

Mikor lesz elég a forradalmiságból, amely a Szent Fejlődést bármi elé helyezve sose törődött azzal, hogy milyen következményeket zúdít az emberre? Pontosabban az Emberre – ahogy éppen ezek a forradalmi liberális körök imádják álságosan nagybetűzni.