Aki hőst választ, az értékrendet választ – Interjú Baczoni Dorottyával a XX. Század Intézet videópályázatáról

Az én hősöm címmel hirdetett pályázatot középiskolások számára a XX. Század Intézet – a diákok olyan személyről szóló videóval pályázhatnak, akire hősként tekintenek a XX. századból. A legfeljebb háromperces videókban szinte megkötés nélkül szerepelhet magyar vagy külföldi, nő vagy férfi, közismert vagy csak szűk körben számon tartott feltaláló, művész, történelmi személyiség, vagy bármilyen más okból fontos személy, csak annyi az elvárás, hogy a tevékenységének legyen közéleti jelentősége. Baczoni Dorottyát, a XX. Század Intézet igazgatóját kérdeztük a Wittner Mária emlékének ajánlott pályázatról.

Mi a céljuk, mit akarnak kihozni a diákokból az ilyen pályázatok – hiszen ez már a második a tavalyi esszépályázat után?

Nem véletlen, hogy a „30 éve szabadon” esszépályázat és „Az én hősöm” videópályázat is a középiskolásoknak szól, hiszen a XX. Század Intézet fontos feladata elérni a mai fiatal, iskolás generációhoz. Szeretnénk közelebb hozni őket a történelemhez, hogy ne egy lezárult, múltbéli, sokszor unalmas dologként tekintsenek rá, hanem megértsék, hogy ez velünk él, és erősen befolyásolja a jelenünket, jövőnket. Egyúttal fontos, hogy a diákokat minél interaktívabb formában érjük el. Beszéljünk közérthetően és élvezhetően a történelemről meg annak a jelentőségéről – ez a célunk. A pályázat esetében tőlük várunk ehhez hozzájárulást. A 30 éve szabadon esszépályázatnál az volt a célunk, hogy a szülőkkel, nagyszülőkkel, idősebb rokonokkal beszélgetve átérezhetővé váljon számukra a rendszerváltás időszaka, a radikális társadalmi változás. A mostani videópályázatunknál arra ösztökéljük a diákokat, hogy egy általuk kiválasztott személy életútjában mélyedjenek el, ragadják meg belőle a lényeget, és kreatív formában öntsék videóformátumba. És persze indokolják meg, hogy az adott személy miért érdemes a figyelemre! Például Wittner Mária esetében, akinek az emlékének ajánlottuk a pályázatot, az antikommunizmus, a bátorság, az állhatatosság lehet ilyen érték. A célunk, hogy a mai, kapaszkodó nélküli világunkban olyan értékeket fedezzenek fel a fiatalok, amelyek irányadóak lehetnek. A XX. század nagyon sok szempontból nehéz évszázad volt, de pont ezért sokan vannak, akik a nehéz időkben is hősként viselkedtek, akiknek az életéből tanulhatunk. Tág a felhívás abban az értelemben, hogy csak a videóformátum elvárt, de azon belül is teljes műfaji szabadság van; sőt örülünk a kreatív megoldásoknak, a zsűri ezt is bírálni fogja a megvalósítás minősége és a tartalom mellett.

Tehát a pályázat látszólag kiemelkedő emberekről szól, de valójában értékekről?

Így van, a múlttal kapcsolatban meg kell érteni, hogy az sosem egy lezárt fejezet. A jelenünk szempontjából fontos, hogy a fiatalok – és nem csak a fiatalok – tudjanak és merjenek a múltból meríteni.

A magyar közbeszédben általában a két szélsőség jellemzi a múltunkhoz való viszonyulást. Az egyik fajta ember sokat foglalkozik a múlttal, rendszeresen gondolkozik például Trianon vagy a kommunizmus máig tartó hatásain, és azt mondja, ezeket ki kell teregetni, ki kell beszélni. A másik fajta ember viszont élesen elutasítja mindezt, és azt mondja, hogy ne a múltba, hanem a jövőbe tekintsünk. Lehet ilyen merev ellentétek közepette arra terelni a dolgokat, hogy foglalkozzanak a múltunkkal az emberek, mert abból fakad a jelenünk, nem beszélve a jövőnkről?

Történészként furcsa is lenne, ha nem így gondolnám. Fontos ráismerés az, hogy az ember a saját életében sem a múltjától függetlenítve létezik. Persze, lehet úgy élni egyéni szinten, hogy az ember nem foglalkozik a múltbéli hibáival, kudarcaival, örömeivel, hanem magába temet mindent, de így nagyon nehéz fejlődni, lezárni bizonyos dolgokat, mert azok kísértenek. Egy közösség, akár nemzeti közösség is hasonlóan működik: ha nem beszélünk ki dolgokat, nem vonjuk le a tanulságokat, nem értékeljük ki a kudarcainkat és a jogos büszkeségeinket, akkor nem tudunk előre menni. Ahhoz, hogy az ember tisztában legyen saját magával, akár egyéni, akár közösségi szinten, ahhoz ez megúszhatatlan. Ez munka, kollektív feladat, ebbe energiát kell tenni, ami sokszor kellemetlen meg fájdalmas, és akár vitákhoz vezet, de akkor is le kell meccselni ezeket. A XX. Század Intézet pedig azért van, hogy ehhez hozzájáruljon. Ha megnézzük a mostani gazdasági, kulturális, társadalmi viszonyainkat, nagyon kevés olyan jellemző van, ami mostanában jött létre; szinte mindet vissza tudjuk vezetni a XX. századba vagy még annál is régebbre.

A pályázatnak az is célja, hogy a sokak által csak egymás után felsorolt, száraz évszámok helyett kézzelfogható múltként jelenítse meg a történelmet?

Ez egy élő dolog, és pont ezért érdemes életközelivé tenni. Nagyon nagy a szórás abban, hogy ki milyen minőségben kapja meg a történelemoktatást az iskolában. Nem arról kell szólnia, hogy bemagoltassuk, mi történt egy-egy napon régebben, hanem a mozgatórugók megértéséről. Megmutatni azokat a dilemmákat, amelyekbe ugyanolyan emberek kerültek, mint mi most, csak régebben.

Két hét van hátra a december 23-i pályázati határidőig. Körvonalazódik már a mezőny?

A tavalyi tapasztalataink alapján az utolsó napokban érkezik be a pályamunkák túlnyomó többsége. Érdeklődésből több is volt már a részleteket illetően, bízunk benne, hogy minél többen fognak pályázatot leadni.

Egy hasonló célú és szellemiségű pályázaton már túl vagyunk tavaly óta. Hogyan fogják meg a diákok az interaktív történelmet? Van-e olyan sajátos látásmódjuk, amely akár a történészek, illetve történelemtanárok számára is érdekes?

Kellemes meglepetés volt, hogy a mai, vizualitás által uralt világban is sok fiatal leült esszét írni a tavalyi pályázatunkra. Voltak tanulságos és elgondolkodtató gondolatok a rendszerváltozásról, a diákok szüleitől és nagyszüleitől származó élményekre alapozva, nagyon vegyes kép rajzolódott ki a rendszerváltással kapcsolatban. Sokféleképpen élték meg az emberek az akkori eseményeket, árnyoldalai is bőven voltak, nincs még egységes kép. Érdekes volt olvasni, hogy a mai diákok mindezt hogyan vonatkoztatják a saját életükre, mert leginkább a saját korosztályukba tartozók korabeli élete foglalkoztatja őket. Különösen sokat boncolgatták a technikai fejlődéssel járó változásokat, illetve a szabad utazás és határátlépés kérdését, amely nem volt ilyen magától értetődő, mint ma. Tudatosult bennük, hogy az 1990 után születettek nagy szabadságérzete nem valami eleve adott dolog, hanem ezt folyamatosan meg kell tartani, és még a saját szüleiknek se volt ez alapértelmezett.