Parászkák, Borókák, Borbálák, határon innen és határon túl. A világ változik. Mi öregszünk, mások felnőnek, ezért a „jöjjenek a fiatalok” szlogen mindig aktuális. (PolgárPortál-publicisztika)
Ambrus Csaba, erdélyi magyar író (Kolozsvár)
A Független (?) Diákparlament tagjait aligha vádolhatnánk azzal, hogy nem eléggé tettre készek. Nekik már az iskolapadban ülve leesett a tantusz. Köszönik, de ők nem kérnek az Orbán féle alkatrész-összeszerelős, betanított életből. A globális forradalom fénykorában ennél még egy selyemhernyó is nagyobbat álmodik. Minek megtanulni helyesen írni-olvasni, ha elég festékkel leönteni az állami hivatalok valamelyik épületét, és a fél ország nemzeti hősként ünnepel. Megvan tehát a kitaposott ösvény, a felesleges tananyag csak hátráltat, mint Nemzeti Konzultáció a Soros tervet.
Azért, legyünk velük elnézőek, bevallom, ha anno választhattam volna, én is inkább napestig tüntettem volna a matekórák helyett. A Horner sémánál még az éhségsztrájkot is inkább bevállalom, ha Soros vagy Martin Schulz ezt kéri tőlem. Gyerekként mindenképpen. Felnőttként viszont egészen más a felállás. Márpedig a „ne menj suliba” felhívásra összegereblyézett fiatalokat a baloldali pártok derék képviselői is támogatták. Értem én, hogy kampány van és ilyenkor nem árt megmártózni az elégedetlen néptengernek remélt sekély állóvízben, de felnőttként, adott esetben szülőként és nem utolsósorban felelős politikusként, én a helyükben ezt az akciót simán kihagytam volna.
Most abba ne menjünk bele, hogy a legutóbbi Európa bajnokságon, a csoportjából továbbjutó magyar válogatott több fiatalt vitt ki az utcára, mint a romokban heverő oktatásért kampányoló Diákparlament a masszív baloldali sajtókampányával együtt. Ennek is megvan a maga oka. Ez tipikusan az a helyzet, mint amikor felépítesz magadban egy párhuzamos valóságot, aztán megpróbálod gyakorlatba ültetni a Kossuth téren, és csodálkozol, hogy a többség passzív a valósnak vélt harcaiddal szemben. Mintha éveken át Sarka Katáról álmodoznál, aztán egyszer csak meglátod a Deák téren, odamész hozzá, és nem érted miért tesz úgy, mintha vadidegen lennél számára, pedig éveken át együtt szeretkeztetek az Instagramján.
Szó se róla, a feldolgozandó tananyagon van mit javítani. Például a bonyolult anatómiai körbeírással vázolt szexuális felvilágosítás helyett, hatásosabb lenne pornófilmek beiktatásával ecsetelni a gender-elmélet nyújtotta lehetőségeket. Úgyis több ezer fiatal jelentkezik évente az ilyen-olyan valóság-show meg fiktív reality hívó szavára, és az eddigi tapasztalatok szerint, innen nagyon gyakran a német és a svájci bordélyházakba vezet az út. Ezért nem árt, ha tanulunk védekezni, és felfedezzük saját és mások testének lehetőségeit, igényeit.
Most, hogy eljutottunk a kereskedelmi média és az oktatási rendszer kereszteződéséhez, jól jönne egy hatástanulmány, ami nagyjából beazonosítaná azt a milliárdos nagyságrendű összeget, amelynek segítségével ellensúlyoznunk kell az oktatásban, a sportban, a kultúrában azt a napi adagokban ránk zúdított tonnányi szennyet, giccset, amit a szórakoztató médiának nevezett moslékgyárak termelnek mifelénk, közel húsz éve.
Jelentkezz nálunk, legyél Te a következő félmeztelen szuperhős, nem kell se szakma, se iskola, még jobb is, ha értékrend hiányos fél-analfabéta vagy, annál többet röhöghetünk rajtad! Magas fizetés, országos ismertség. Játszd el a nagymenőt, imitáld a végtelenségig a nyers szexet szinte jelenetenként váltakozó partnerekkel, mert a forgatókönyvíró és a rendező erejéből csak ennyire futja. De nem csak a fiataloknak kínálnak alternatívát, ugyanis ezzel párhuzamosan javában zajlik a kiégett ex-pornósok újraélesztése, akik egy kis belső segítséggel mindenhez jobban értenek az átlagnál, legyen szó főzésről, párkapcsolati tanácsadásról, divatról, időjárásról.
Ne essünk tévedésbe, nem az zavar, hogy az igénytelen szórakoztatásból meggazdagodott programigazgató közönséges pornóbabái, narkós szépfiúi, feslett dívái közéleti méltóságokká avanzsálódtak, hanem az ezzel együtt eladott álszentség a felháborító. Egyfelől van egy nyereség-orientált, tudatos társadalomrombolás, másrészt este a híradóban megy a folyamatos aggodalom, hogy mi lesz az országunkkal, szegény gyerekek, rettegő zsidók, ellopták, kitiltanák, de jó, hogy mi itt vagyunk és elmondjuk az igazat, objektíven, részrehajlás nélkül, tisztán, érthetően, mint a Győzike show-ban elhangzó bármelyik hatperces családon belüli üvöltözés. A fiatalok jövője mindannyiunk felelőssége. Nem csak a kormányé vagy a pedagógusoké. Ezért hasonlóan aljas dolog felhasználni őket pártpolitikai célokra, mint nézettségi rekordok megdöntésére, Brüsszelre, vagy nyugati trendekre hivatkozva.
Direkt nem akarok azzal jönni, hogy „bezzeg a mi időnkben”. Egyrészt még nem vagyok ehhez elég öreg, másrészt mi sem voltunk különbek a Deákné vásznánál. Igen, tele voltunk világmegváltó ötletekkel, biztosak voltunk abban, hogy mindent jobban fogunk csinálni, mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Vitt előre a fiatalos lendület, az élni akarás, a felnőtté válás izgalmas reménye. Az első csók, az első fizu, saját kassza, önállóság. Talán annyi különbséggel, hogy mi nem az ország miniszterelnökének kritizálásával kezdtük a nagybetűs életet, mint a Londonból fenyegetőző Lőrincz Borbála. Mi ennél szerényebbek voltunk. És volt bennünk annyi becsület, hogy legalább addig kivártunk, míg a tankönyvek végére érünk, csak ezután mertünk farkasszemet nézni a világgal.
De sajnos az önmérséklet ma már nem divat. Ma harmadéves egyetemisták járnak le vidékre leckét adni a náluk háromszor annyi idős polgároknak, vizsgáztatják őket demokráciából, jogállamiságból, elmagyarázzák nekik, mit és hol rontottak el. Nem zavarja őket, hogy életükben még egy számlát nem fizettek be, és háztartást sem vezettek soha. Az előadás végén pedig elvárják a tapsot, és aki ellentmond, az propagandista, beépített ukrán vagy román nyugdíjas, esetleg fizetett ügynök, aki szabadidejében a bekamerázott várost figyeli hitvány besúgóként.
Pedig szerintem a taps inkább másnak járna. Például annak a háromezer-ötszáz önkéntesnek, akik feláldozva szabadidejüket, részt vettek a Vizes VB megszervezésében, hogy a világ minden sarkából ideérkező külföldiek kellemes élményekkel távozzanak Magyarországról. Igaz, ők szürke egerek maradtak, egyiküket sem hívták be az ATV stúdiójába, és nem méri senki a népszerűségüket. Mégis, én ezekben a fiatalokban látom a jövőt, az ilyen hozzáállásban, nem a habzó szájú politikai és közéleti huligánokban, akik szociális közhelyek és emberjogi szlogenek mögé bújnak, hogy tisztességes polgárként a demokráciáért aggodalmaskodjanak, miközben valójában csak a munka elől menekülnek, és a munkamentes jólétüket készítik elő minden egyes törvénytelen akciójukkal.
A világ változik. Ma azok képviselik a demokráciát, jogállamiságot, akik festékkel támadnak közintézményekre. Azok szónokolnak politikai korrektségről, akik gyerekek mögé bújnak a kampány közepén, azzal hazudva tele az országot, hogy nincs migráció, nincs kvótarendszer, nincs Soros terv, pedig csak ki kell hajolni az ablakon, a történelem ott zajlik a szemük előtt. Ők a határon túli magyarokban látják a veszélyt, nem a nyugati világban gomba módra szaporodó no-go városnegyedekben.
A világ változik. Régen a vezetők kötelességüknek érezték, hogy ha az idők szava erre szólítja őket, karddal a kézben rontanak rá a biztos halálra a nép érdekében, ezzel szemben ma egyeseknek még az is kihívásnak számít, hogy ne fütyüljenek bele saját országuk himnuszába, és ne gyalázzák meg ötvenhat emlékét. És ők akarják vezetni az országot. Az óceán túloldaláról fizetett zsoldosok, a hazugság-tornyokat építő balliberális segédmunkások, akiknek összeakadna a nyelve, ha valami csoda folytán igazat kellene szólniuk.
Jól emlékszem még a gazdaságtörténelem szempontjából világviszonylatban is legendás Gyurcsány-kormány idejére. Amikor Kovács László beült a Napkelte stúdiójába – ami természetesen akkor még nem volt propaganda tévé, se adófizetői pénztárca sanyargató nagyüzem – és hosszasan mesélte, mennyire jóban vagyunk a franciákkal, olaszokkal, hollandokkal, sőt, láss csodát, még a románokkal is kitűnő a viszony. Igen, ha a saját politikai túlélésed reményében mindenkinek azt mondod, amit azok hallani szeretnének, aligha lesznek ellenségeid. De igaz barátokat sem szerzel, vagy legalább szövetségeseket. A bólogató Jánosok hadseregének nem kell fegyvert ragadni. De pont ezért népük a győzelem ízét nem érezheti soha. Ha jó európaiként mindenki mellett kiállsz, valójában senkit nem támogatsz. Legfeljebb magadat képviseled és a családi kasszát.
A Londonból fenyegetőző Lőrincz Borbála helyében én tőlük félteném a jövőmet. Ha valaki tényleg a demokráciát képviselné, nem lenne szüksége arra, hogy minden második mondatát azzal kezdje, hogy „mi a demokratikus oldal”. Mert ez szavak nélkül is egyértelmű lenne. Ez olyan mintha Parászka Boróka és Vadai Ágnes „szép és csinos vagyok” pólóban taposnák a székely zászlót egy Gyurcsány Ferenc által rendezett villámcsődület közepén. Mivel a szépség relatív, egyeseknek akár hiteles is lehet. Ugyanez a helyzet a jogállamisággal. Ha Brüsszelből nézed, Niedermüller Péter szemüvegén keresztül, akár a diktatúrát is felfedezheted periférikus látásod küszöbén, de Budapestre érve rájössz, hogy az egész csak optikai csalódás. Mert a minél rosszabb annál jobb elmélet a fénykorát éli.
Ha a háztartások nem szülnek kellő elégedetlenséget a „korszakváltáshoz”, marad a virtuális világban felépített diktatúra elleni harc, a több millió ronggyal fűtő magyar hősies megmentése. Ezért aztán paradox módon Lőrincz Borbála és Gulyás Márton leendő gyerekeinek, unokáinak biztos jövője pont attól lesz elviselhetőbb, ha generációjuk aktív soraiban egyre kevesebb Lőrincz Borbála és Gulyás Márton tevékenykedik. Erre mondják, hogy vigyázz mit kívánsz, nehogy teljesüljön!
(Vezető kép: MTI Fotó / Szigetváry Zsolt)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS