1956 előtt a kommunisták kezébe került magyar állam minden emberi közmegegyezést, minden hagyományt felmondott és a pszichopatákra jellemző részvétlenséggel tört elmebeteg céljai felé. Ahhoz képest, hogy a kommunisták miket műveltek a magyarokkal 1945 és 1956 között, a forradalom kifejezetten emberi volt, az átlagemberek – néhány kivételtől eltekintve – nem adták azt vissza a kommunistáknak, amit tőlük kaptak, bosszút sem álltak.
2006-ra a magyar állam, legalábbis a főhatalom egy jelentős része újra a kommunisták kezében volt. Ugyanúgy az ország kirablására és tönkretételére használták, mint bő hatvan évvel korábban. Tudom, mert láttam, átéltem, tanúja voltam az országlásuknak. Láttam őket rombolni. 2002 után azonban az államgépezet, az átlag közalkalmazott, az átlagrendőr nem volt úgy a markukban, mint az ötvenes években, néhány kirívó eset kivételével nem szolgáltak a fegyveres testületekben szadista elmebetegek, szexuális perverz pszichopaták, mint amilyenek a kommunista erőszakszervezetekben. A magyar rendőröket, katonákat nem lehetett többé elnyomásra használni, mint 1989 előtt. A megszorult Gyurcsány-banda ezen a helyzeten akart változtatni, olyan körülményeket akart teremteni, amelyben a rendőröket újra a magyarok ellen tudja fordítani, természetesen a saját, ebül szerzett hatalma megtartása érdekében. Ne feledjük, 2006-ban még számtalan olyan főtiszt volt pozícióban a titkosszolgálatoknál és a rendőrségnél, akik a szocializmus hálózataiban szocializálódtak és azokhoz voltak hűségesek, nem az országhoz és a nemzethez.
Ezeket a rejtett viszonyokat nagyon nehéz kutatói vagy akár művészi eszközökkel feldolgozni, megragadni. Ahogy a maffiavezéreket is lehet kedves öreg bácsiknak ábrázolni, akik imádják az unokáikat, úgy a magyar kommunista maffiózók is példás családapák és családanyák is lehettek, akik otthon nem végeztek kínvallatásokat, legfeljebb csak a munkahelyükön. Tetszik, nem tetszik, együtt élünk a kommunista gyilkosokkal, ahogy a gyerekeikkel és unokáikkal is. Akik más típusú munkahelyi élményeket osztottak meg a családdal a vasárnapi ebédnél, mint amilyenekből mi, normális emberek okultunk.
Az Elk*rtukat ebből a szempontból kell értékelni, mert ahogy 1956 nagyon régen volt, úgy 2006 nagyon közel, és habár a minket ért támadás brutalitása sokkal kisebb, mint a forradalom leveréséé, szembe kell néznünk azzal, hogy mi mit tettünk és mit nem tettünk. Én például azt hittem, hogy a demokrácia és a szocialisták józan túlélési ösztöne annyira azért működik, hogy ezektől az elmebetegektől meg akarnak és meg is tudnak szabadulni. Pedig nem működött.
2006-ban sem tetszettünk forradalmat csinálni, pedig okunk az lett volna rá. A kommunisták elcsalták a választásokat, előtte már csődbe vitték az ország gazdaságát, miközben elloptak mindent, ami nem volt lebetonozva. Igaz, terror addig nem volt, ártatlanul alig valaki volt börtönben, csak annyian, ahány ilyet a „független magyar bíróságok” maguktól is össze szoktak hozni. A terrort a kommunisták és a velük organikusan szövetséges liberálisok kilencvenöt százalékos sajtófölénye helyettesítette. Nemcsak Gyurcsány, hanem az akkori Index kivételével – ők meglepően gyakran írtak igazat is – a teljes nem jobboldali sajtó is hazudott folyamatosan. Teljesen tudatosan. Ugyanazok az emberek, akik azóta is ugyanazzal az elszántsággal szolgálják ki a kommunista-liberális bandát.
A magyar emberek, szavazók bő hetven százaléka 2006 szeptemberében már tudta, hogy a kormánya, a miniszterelnöke brutálisan becsapta. A politikailag aktív emberek nem gondolták, hogy ezt a Gyurcsány-banda túlélheti, főleg Gyurcsány cinikus és otromba beismerése után. Aztán újra becsapták az országot, újra meghekkelték a demokráciát és teljesen tudatosan kirobbantottak egy olyan erőszakhullámot, amelyben akár rendőrök tucatjai és tüntetők százai is meghallhattak volna. Az események alapján teljesen nyilvánvaló, hogy számoltak is ezzel a lehetőséggel. Még arra is nagyon alapos a gyanú, hogy rá is játszottak erre a lehetőségre. Nem rajtuk múlt, hogy még a megvadult huligánoknak és a részben teljesen érthetően megvadult (megvadított) rendőröknek is volt annyi önuralma – persze óriási szerencsénk is volt –, hogy közvetlenül nem voltak halálos áldozatok. Sikerült elbizonytalanítaniuk az országot, és olyan helyzetet teremtettek, amelyben demokratikusan már nem volt elzavarható a Gyurcsány-banda. Ettől persze még csinálhattunk volna forradalmat. A következő négy év liberális ámokfutása, a magyar nép hitének újabb lerombolása abban, hogy ura a saját sorsának, volt az ára a forradalom elmaradásának. 2006-ban végül is újra megtanították nekünk, hogy a kommunisták mindent megtehetnek.
És itt kell visszakanyarodnunk az Elk*rtuk című film üzenetéhez. Ez egy politikai krimi talán, amelyben a személyes szál erősebb, mint a politikai. A színészek egészen megdöbbentően kiválóak, a jelenetek döntő többsége megállja a helyét. A mondanivalója csupán csak annyi, hogy megmutatja, hogyan csaptak be bennünket, és kik. A forgatókönyv a projekt leggyengébb része.
A filmnek viszont van négy erős, habár a jelentőségéhez képes rövid jelenete, amelyek többet mondanak el a történtekről, mint a többi szál. Legfőképpen azért, mert nagyon jól és hatásosan használja a filmes eszközöket, az egyébként is hatásos operatőri munka ezekben él a csúcsra. Ezeket a részeket kellene mutogatni kontextusba helyezve azoknak, akik nem élték át 2006 szomorú őszét. Az MTV ostromát belülről bemutató rész a film csúcspontja. Nem kell tudnunk, kik az ütközet résztvevői, csak azt kell átélnünk, hogy mit is művel végül is a politika az állampolgáraival és a saját rendőreivel. Csupán néhány pillanat arról, hogy milyen egy csata belülről. Gyurcsányék a rendőreiket is elárulták. A mi rendőreinket. Önmagában azért az estéért az egész társaságnak az idők végezetéig ülnie kellene. A második erős jelenet az, amikor egy rendőrparancsnok a tévészékház ostroma utáni este eligazítja és feltüzeli a bevetésre induló rendőröket. A jó és a rossz célt szolgáló jól megcsinált propaganda egyformán működik, vagyis látványosan hat. A rendőrök nem tehettek mást, nem rajtuk múlt. Akkor és ott nekik is háború volt. A felsőbb parancsnokaik árulták el őket, ők nem árultak el senkit. A háborúban és a csatában nincsenek szabályok, bizonyos pont után nincs szakszerű és arányos erőszak. Pont ezért csináltak „háborút” Budapestre Gyurcsányék, mert tudták, hogy a magyar nép és a rendőrsége is normális. Ahogy azt is pontosan tudták, hogy ők maguk nem azok.
A Gyurcsányék által elszabadított poklot is meg lehetett mutatni pár percben, minden túlzás nélkül is. A harmadik fontos jelenetben a rendőrök által üldözött menekülők közé keveredő sétálók sorsa elevenedik meg, és nem sokkal utána pedig a negyedikben az az elszabadult brutalitás, ahogy a foglyaikkal bánnak a megvadított rendőrök.
Értem én, hogy nagyon nem akarták ezt látni a kommunisták és a liberálisok. Manapság a fikció erősebb, mint a dokumentumfilm, mint az eredeti felvételek. A film ezen négy jelenete erősebb vádirat, mint az igazi helyszíni felvételek, fotók az élő közvetítés homályos képei. Ostoba világ az, amelyben a valóság borzalmait egy játékfilmmel kell valóságossá tenni.
A filmben megidézett cselekedeteknél sokkal borzalmasabbakat is tettek a foglyaikkal a rendőrök. Erre azért emlékeztetni kell magunkat, de ugyanakkor nem lehet azzal a tudattal élni, hogy mindez megtorlatlan maradt. Annak kellett maradnia, mert egy normális világban nincsenek olyan büntetések, amelyeket a fiatal lányokat meztelenre vetkőztető és megkínzó egyenruhás állatok érdemelnének, és főleg olyanok nincsenek, amely ezeknek a bűnöknek a fő felelőseinek járna. Ha nem csinálunk forradalmat és nem állunk bosszút, akkor csak egy lehetőségünk marad: az, hogy undorodjunk ezektől az emberektől és ki is mutassuk az undorunk.
Az ötvenes évek kommunista gyilkosai is megúszták. 2006 felelősei is ágyban, párnák közt végzik majd. Egyszerűen azért, mert nem tehetjük azt velük, amit ők tettek velünk és tennének újra, ha hagynánk őket újra a hatalom közelébe kerülni. Együtt kell élnünk a bosszú és a büntetés elmaradásával. Ettől vagyunk mi emberek, és ők meg nem.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS