Horvátországban megélni a horvát válogatott döntőbe jutását nyilván különleges élmény. Egyszerre felemelő és keserű: remek volt látni ezt a nagybetűs csapatot, amelynek játékosai megszakadtak a válogatott sikeréért, és hihetetlen akaratukat, emberfeletti munkájukat (három hosszabbítás!) végül megjutalmazta az élet. És persze legörbül a szánk, mert erről a diadalmenetről eszünkbe jut a magyar futball, ami most nem is sárga, hanem egészen zöld narancsnak tűnik. Hinnünk kell abban (mi mást tehet egy futballbolond nép), hogy ez egyszer velünk is megtörténhet: a példa most már adott, a kis nemzetekről, elérhetetlen álmokról szóló hamis legenda szertefoszlott. Egyszer talán a magyarfoci is felnő a magyar sporthoz.
Itt ülök a csodaszép horvát tengerparton, a teraszról hallgatom a morajlást. Szerdán életem egyik legszebb futballélményét éltem át – idegenként, vendégként egy horvát kocsmában. Bevillannak az este képei. Aki nem látta: Horvátország egymás után harmadik hosszabbításos meccsét is megnyerte a vébén, az angolok hiába lőttek gyönyörű szabadrúgásgólt már az elődöntő elején, az összezavarodott, hullafáradt horvát csapat valahogyan összeszedte magát a második félidőre, és egyenlített. Aztán jött a felejthetetlen gól. Horvátország megint megmutatta a világnak, hogy akaratban, szívben, összetartásban szinte felülmúlhatatlanok: mindenüket, de tényleg mindenüket beletették ebbe a százhúsz percbe is, és a futball ezúttal szebbik arcát mutatta. Igazságot szolgáltatott.
Angol nagyképűség, angol bukás
Anglia nem érdemelte volna meg a továbbjutást, főleg nem a szurkolói, meg az angol sajtó. It’s coming home – szólt a sláger, és sokan már előre vébégyőztesnek tekintették önmagukat. (Nem a futball megy haza, hanem ti, angol barátaink, már a bronzmeccs után.) A tizenegyesek berúgásában valóban elsőrangú Kane képzeletükben már a világ legjobb csatára volt, a csapatból előre legendás együttest faragtak, holott aki józanul szemlélte őket, az látta, hogy semmivel sem meggyőzőbbek elődeiknél (a ’96-os Eb-csapattal össze sem lehet hasonlítani ezt az együttest). Kolumbia ellen már majdnem ráfaragtak a gyáva focira, a masszív, egysíkú Svédországot egy rémesen unalmas meccsen ejtették ki, két fejessel. A horvátok ellen is pontrúgás után villantak, és bár az első félidőben megnyerhették volna az elődöntőt, ezúttal is igazodtak az újkori angol válogatott hagyományokhoz: szépen elbaltázták az egészet.
A második félidőben teljesen visszaálltak, színészkedtek, húzták az időt, méltatlanul gyengén, térfelükre hátrálva futballoztak, azt hitték, hogy szépen lehozzák 1–0-val. Hát nem. És ez így volt jól.
Nem kellett végignéznünk még egy nyúlós, szürke taktikai győzelmet, helyette a vb egyik felejthetetlen mérkőzését láthattuk.
A horvátok a meccs első felében nem játszottak jól. Kizsigerelve, ötlet, finesz nélkül futballoztak, de fejben és testben végig erősek maradtak, megőrizték magukat csapatnak, senki sem csinált megbocsáthatatlan butaságot, és valahogy kihúzták a hosszúra nyúlt holtpontot. Utána az élbajnokságokban edződött rutinos rókáik már többször megvillantak (Perisic és Mandzukic is duplázhatott volna), és mivel kétszer megelőzték a magukat már jól védekező együttesnek gondoló angolokat, teljesítették a horvát álmot.
Öröm volt hallani a dudálást, a nevetést, a tengerparton alakult kisebb-nagyobb tűzijátékokat, hallgatni a mólón bömböltetett horvát „Kárpátia-dalokat”, a mindenhol felbukkanó, unalmas, monoton hazafias rockot, ami azért este – vb-döntőbe jutottak, emberek! – mégis szépen csengett még azoknak is, akik Pink Floydon és Led Zeppelinen nőttek fel. Horvátország mert és nyert, a károgók, a statisztikusok, az ellendrukkerek várakozása ellenére bejutott a fináléba. Még akkor is, ha sokak szerint „kis országként” semmi keresnivalója nincs (nem lenne) ott. Micsoda ostobaság: éppen ez teszi fantasztikussá ezt a sikert. Éppen azért unalmas a Bajnokok Ligája, mert ott ilyesmi már nem történhet meg.
Egy pármilliós közép-európai nemzetről beszélünk, amely a véres jugoszláv háború után szépen felépítette magát. Sokan azért morognak, mert nacionalisták, de ha magunkban ezt felemelőnek látjuk, és sokaknál hiányoljuk, akkor miért is kárhoztatjuk ezért a szomszédunkat? A sovinizmusból nem kérünk, de az egészséges hazaszeretet teljesen más.
Most inkább csak irigyelhetjük őket. Amikor este a kisfiam megkérdezte, hogy a magyarok mikor fognak nyerni, muszáj volt optimistának lenni. Azt mondtam, hogy amikor te nagy leszel, akkor mi is győzni fogunk.
Hazudtam? Tódítottam? Vagy reménykedem? (1,2,x.)
Túl sokat láttam, tanultam és tudok a magyar futballról ahhoz, hogy ebben valóban, mélyen hinni tudjak. És most nem is említem a szintén szerdai, macedóniai Kispest-vereséget, nem beszélve a bajnok Videoton lichtensteini (vagy luxemburgi? Nem teljesen mindegy?) döntetlenjéről. Hagyjuk is.
Sétáljunk vissza a naposabb oldalra: Horvátország vasárnap történelmet írhat. Most egy világklasszisokkal teli, pihentebb társasággal fog találkozni. Azt, hogy egy erősebb csapattal, már nem igazán mernénk kijelenteni.
Ha van a futballnak lelke (van), ha van mélysége, akad még felemelő története az euró- és dollárhegyeket termelő bolhacirkusz mögött-alatt-felett, akkor a horvát válogatott beteljesíti a végzetét. Ha nem, akkor meg ezüstérmesek lesznek, mint a nagy csehszlovák csapatok vagy a két legendás magyar válogatott.
A program elkészültét a Tippmix forgalmazója, a Szerencsejáték Zrt. támogatja.
Fotó: MTI/EPA
Facebook
Twitter
YouTube
RSS