"Férfias hit és közel jött csillagok" - Stefka István visszaemlékezése a Gulágon meggyilkolt magyarokról
Háromszázezer eltűnt magyar, név nélküli számok, kettétört életek, akik sosem kaphatták vissza a kényszermunkában eltöltött éveket. A Gulág-táborok magyarjai arról vallanak, Szolzsenyicin hőseinek aranyéletük volt azokhoz a borzalmakhoz képest, amelyeket a nagy Szovjetunió építése közben, idegen földön átélni kényszerültek. A munkatábor lakói ugyanakkor megtapasztalták azt is, mit jelent a „létező, férfias hit”, amelyben nő és férfi egyaránt osztozott, különösen, ha a mínusz ötven fokos Szibériai éjszakákon olyan közel jöttek a csillagok, hogy akár hazáig repíthették volna a szenvedőket. A Gulág-táborok magyar áldozatainak emléket állító honlapról, a visszaemlékezéseket összegyűjtő Stefka István, a PestiSrácok.hu lapigazgatója nyilatkozott portálunknak.
Ezen az anyagon is látszik, milyen sok hiányt kell betöltenie a történetírásnak - mondta Stefka István, a PestiSrácok.hu lapigazgatója a nemrégiben elkészült, Magyarokagulagon.hu című honlapról. Mint kifejtette, munkatársaival - Mező Gáborral, Csurka Dórával, Bori Zsuzsannával - arra törekedtek, hogy ezt a Gulág-táborok túlélőinek visszaemlékezéseit összefogó unikális anyagot mindenki számára elérhetővé tegyék, hiszen a megszólalók közül egyedül a száz éves Placid atya él már. Hozzátette, a riportok bepillantást engednek abba, nem csak holokauszt volt, hanem volt egy iszonyú szovjet elnyomás is, amely sokezer agyonhallgatott áldozattal járt.
Miért kezdtél a Gulággal foglalkozni? A Gulággal kapcsolatban több személyes érintettségem is van. 1953 nyarán a Gellért hegyi házunk ajtaján bekopogott egy nagyon magas úr, kezében egy nagy barna bőrönd. Anyám a konyhából rohant ki, és azt kiabálta: Bandi! Bandikám! Ő volt a nagybátyám, aki tíz évet töltött Szibériában Gulág-táborokban, mivel katonatiszt volt és harcolt a szovjetek ellen. Csontsovány, megtört emberként tért haza. Nem beszélt a Gulág világáról. Olyan félelem uralkodott 53’-ban , és aztán 56’ után az emberekben, hogy nem mertek erről beszélni.
Másik nagybátyám, János, útban a Gulág táborai felé vesztette életét, 22 éves korában. Katonaként gyűjtötték be a szovjetek Budapest utcáin. Az első nagy gyűjtőpontnál Temerinben – innen indultak a vonatok a Szovjetunió különböző lágereibe - pusztított a flektifusz. Több mint tízezer ember pusztult el a járványban. Jancsi bácsi is egy nagy meszes tömegsírban végezte. Apámat is majdnem elvitték, ő végül leugrott a szovjet teherautóból menet közben, és eltűnt a kapualjakban, így úszta meg.
Írni igazán csak a rendszerváltás után lehetett erről, az akkori Magyar Nemzetben kezdtem megjelentetni a még élő gulágosokkal készült riportokat, visszaemlékezéseket. Akkor ismertem meg Placid atyát, aki az egyik leghíresebb gulágos volt, 11 évet töltött Szibéria különböző táboraiban. Sikerült megszólaltatni Menczer Gusztávot, aki a Kaukázusban raboskodott tíz évet. Ő alakította meg később a SZÓRAKESZ-t, a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét.
Ő kutatta ki, hogy tulajdonképpen mennyi ember került Magyarországról a Gulágra…Nyolcszázezer magyar raboskodott a négyezer fogolytábor valamelyikében az egész Szovjetunió területén. Építő munkatáborok voltak, mínusz 45-50 fokban dolgoztatták az embereket, fakivágás, bányászat, építkezések, vasútépítés. Összesen körülbelül 20 millió embert tartotta fogva, abból két millió halt éhen, fagyott meg, vagy vitte el valamilyen betegség. Ebből a 20 millióból volt 800 ezer magyar. Voltak köztük hadifoglyok, és akiket már direkt málenkij robotra vittek.
A honlapon van egy harmadik csoport is, akiket szovjet bíróságok ítéltek el koholt vádakkal, hogy aztán deportálhassák őket. Erről sem igen hallani.Ez egy nagyon érdekes csoport, és ide tartozik Placid atya, Menczer Gusztáv, Marczin Borbála és Rohr Magdolna esete is. Az akkori hatalom ugyanis eltűrte, hogy Magyarországon a szovjetek tartsanak koncepciós pereket, és hurcoljanak el embereket koholt vádakkal. Már 1945 után sem lehet beszélni szabad választásokról, bár a polgári erők győztek 1947-ig, ez mégiscsak egy megszállt ország volt. Hazánk első szabad alkotmánya ki is jelenti, hogy Magyarország 1944. március 19-étől kezdve egészen 1990-ig gyarmat volt. Először a németeké, utána a szovjeteké, több mint negyven évig. Nem volt önálló jogunk, hogy a saját ügyeink felett dönthessünk.
Ezért fordulhatott elő ez a példátlan, de gondosan el is titkolt gyakorlat, hogy szovjet bíróságok magyar földön ítéltek el koncepciós perekkel, mondvacsinált történetekkel embereket.
Marczin Borbála, és Rohr Magdolna is tizenhét éves volt, amikor elvitték őket azzal a címszóval, hogy szervezkedtek a szovjet katonák ellen. Ez egy gyarmati ország volt, mert akár ezt is megtehették.
Említetted, hogy látszott az embereken az a hiányzó tíz, Gulágban kegyetlen körülmények között töltött év. A szovjetek tíz évre kényszermunkára vittek 800 ezer dolgos magyar kezet. Ez az országon is meglátszott?Nemcsak a tíz évnyi hiány. Elsősorban a Rákosi-, majd a Kádár-kormány volt az, amelyik eladta, feladta magyar testvéreinket. Nyolcszázezer ember elment, és csak 500 ezer tért haza. 300 ezer meghalt, nem harcokban, hanem a táborokban, máig sem lehet tudni, milyen körülménynek között. Ugyanakkor élesen fogalmazva kijelenthető, hogy az akkori teljes uralkodó politikai osztálynak a bűne volt ez, ebbe 1948-ig a polgári kormányok is beletartoztak, Tildyék, Nagy Ferencék, mindenki. Hagyták, hogy magyar embereket elhurcoljanak, elraboljanak a szovjetek.
És emellett hagyták, kirabolni az országot, elvinni a bányakincseinket, gyárainkat. Miközben 800 ezer emberrel kevesebben voltunk, 200 ezer szovjet katonát is etetni-itatni kellett. A jóvátétel amelyet 1955-ig vagonszámra hordtak ki az országból, az mind meglátszik ezen az országon. 1956-ban legalább úgy szétrombolták Budapestet, mint a világháború alatt. A fővárost is újjá kellett építeni. Nekünk mindig mindent elölről kellett kezdeni, a Nyugat szemében viszont még mindig nem vagyunk elég szabadságszerető nép. Pedig ha valaki megszenvedte a megszállást, akkor az Magyarország volt.
Nemcsak a Nyugat, de az oroszok sem mutatnak túl sok megbánást a történtek miatt… Jelcin bocsánatot kért a Parlamentben, meg is nyíltak bizonyos szinten a levéltárak, lehet kutatni. Sajnos néhány komolyabb történésztől eltekintve olyanok kutatják ezt az időszakot, akik inkább azt bányásszák ki, hogy a magyar katonák Szovjetunióban bűncselekményeket követtek el, és gyilkolták az ártatlan orosz embereket. Ez tételes hazugság, hiszen mi harcolni mentünk a Szovjetunióba, de csak azután, hogy elkezdték Kassát bombázni a szovjetek. Mi üzentünk legkésőbb hadat a környező országok közül a szovjeteknek.
Bethlen István miniszterelnök is áldozata volt a Gulágnak, ezt sem kutatják. Bethlen a kiegyezést kereste az oroszokkal, ezért először a németek üldözték. Miközben Herencsényben bujdokolt, tárgyalásokat kezdeményezett a szovjetekkel. Sztálin parancsára vitték ki Moszkvába, ahol börtönbe zárták.
Az anyagok feltöltésével befejeztétek a munkát, vagy lesz még folytatás? Szeretnénk még mélyebbre ásni, hiszen teljesen föltáratlan a Molotov-Ribbentrop paktum hatása, amely 1939. augusztus 23-án köttetett. A munkatáborok a paktum megkötése után szaporodtak el, már Lenin idejében is voltak, de közel sem ekkora számban. A paktumot követően tízezrével vitték a letteket, lengyeleket, litvánokat. A Molotov-Ribbentrop paktum, amely fölött még Franciaország, Anglia és Amerika is szemet hunyt, már megelőlegezte Európa felosztását, a Jaltai Egyezmény csak a pecsét volt, de rég eldöntötték, hogy Kelet-Közép-Európa a szovjeteké lesz, akár győz Hitler, akár nem.
Melyik a legkifejezőbb történet, amellyel találkoztál? Marczin Borbála mesélte, hogy Szibériában, este, a munka végeztével, a mínusz ötven fokban felnézett a fantasztikus, csillagos égre, körülötte méteres hó, és keresett egy csillagot, amit láthatnak az otthoniak Magyarországon is. Placid atya pedig az egyik riportban arról beszélt, bencés szerzetesként nem ismerték el a papságát, így titokban kellett megrendezni a szentestét. Napokig gyűjtötték a kenyeret, a bort valami őrtől tudtak szerezni, így mutatta be a szentmisét egy botcsinálta jászolféleség előtt. Az atya erről is azt mondta, nem volt olyan helyzet, hogy ne lehetett volna valami megoldást találni. Minden rab azon gondolkozott, hogy el kell szabadulni, nem szabad feladni. Úgy fogalmazta ezt meg, hogy igenis van férfias hit, és férfias hit volt az ott raboskodó nőkben is, akik túlélték ezeket a szörnyűségeket.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
