Szánthó Miklós szerint a legnagyobb környezetszennyező a globális liberalizmus (PS-interjú!)

Nem titok, hogy egy, a PestiSrácok.hu-n megjelent, a klímatüntetésen készült videó miatt beszélgetünk. Azt írta nekem észrevételként, hogy nem megfelelő irány az, ha belehelyezkedünk a baloldal környezetvédelmi narratívájába, miközben sokan azt mondják, hogy számunkra is fontos, hogy jelen legyünk a klímaplatformon.

Engedje meg, hogy az elején valamit világossá tegyek: nem az ügyben folyó, valóban tudományos vitát szeretnénk itt most feloldani. Az bizonyos, hogy a földi környezet válságtüneteket produkál: hogy ebben az emberi behatásnak van nagyobb szerepe, vagy pusztán a glóbusz „életciklikusságából” fakadó változásokról van szó, laikus szempontból nehéz eldönteni. Én a magam részéről, mondjuk úgy, „klímarealista” vagyok, amiben bizonyára szerepe van annak, hogy taszítónak és álságosnak tartom, amikor a globális média által megfuttatott, neurobiológiai pervazív fejlődési zavarokkal terhelt kislányok magyarázzák el, hogy az egészről a „kolonialista, rasszista és patriarchális rendszerek” tehetnek. Ennek ellenére meggyőzőnek tartom Ferencz Orsolya érveléseit, hogy az ipari forradalom óta az emberi és az ember által létrehozott technikai faktor a korábbiakhoz képest jelentékenyebb mértékben járult hozzá az üvegházhatású gázok kibocsájtásához, ezen keresztül a Föld túlmelegedéséhez.

Tehát akkor az ítéletnap-retorikát hirdetőknek a „nap végén” végül igazuk van?

Nem, mert itt egyáltalán nem „tudományos” vitáról van szó, hanem politikáról, pontosabban a klímaapokalipszis koszlidérceinek álságos hiszterizálásáról. Mesterségesen, de mesterien megteremtett tömegpszichózis révén „ökostresszt” meg „klímaszorongást” generálnak, „megoldásként” pedig tartalmatlan motivációs bullshitelést ajánlanak. És a jobboldal szempontjából itt két veszélyt is látok. Az egyik, hogy kritikátlanul átveszi a liberális testtartást és szókészletet a témában – egyesek már a jobboldalon is teljesen komolyan értekeznek a klímaváltozás pszichológiai hatásairól –, a másik, ami talán még rosszabb, hogy zöldebb akar lenni a zöldeknél. Ez azonban egyenes út a politikai önmegsemmisítés felé, mert a globalista oldal „klímanarratívája” már készen van, és az ő játékszabályaik szerint, az őáltaluk megformált szótárral identitásvesztésre lesz kényszerítve a jobboldal.

Ahogy ez Nyugat-Európában is történt, illetve történik?

Igen, persze a „klímasztori” csak egy szem a láncban. Tagadhatatlan, hogy a tömegkultúra felületein keresztül számos olyan „haladó” témát vitt be a balliberális oldal a társadalmi és politikai közbeszédbe, mely a nyugati jobboldalt reakciókényszerbe hozta. De egy rosszul értelmezett „történelmi bűntudattól” vagy megfelelési kényszertől vezérelve nem vallották meg saját igazukat vagy dolgoztak ki önálló koncepciót, hanem igyekeztek „centristák” lenni – csakhogy a centrum közben eltolódott balra, így a „jobbos” pártok társadalompolitikája mára alig különböztethető meg kulturális kérdésekben egy szociáldemokrata vagy liberális erőétől. Gondoljunk csak a „szexuális forradalomra”, a bevándorlásra, a multikultira, vagy legújabban a genderőrületre. Mindegyik témában a Lajtán túli jobboldal először átvette az emberi jogi fundamentalista-politikailag korrekt megközelítést, mára pedig az említett „társadalmi ügyek” élharcosa lett. Nézzék meg Németországot: egy formálisan „konzervatív” kancellár vezetése alatt vált törvényessé a homoszexuális-házasság, vezették be a „harmadik nemet”, illetve a Schröderék által előkészített atomerőmű-bezárási programot is Merkel valósította meg. Utóbbi ára konkrétan persze az volt, hogy újra kellett nyitni a szénalapú erőműveket, de az egész trend hatása, hogy Nyugat-Európában a hagyományos jobboldal megszűnt létezni, mert lépésről lépésre adták fel saját identitásukat. Azt hitték, hogy ha egy témában „kicsit” engednek, attól még nem történik semmi nagy baj: csakhogy ez egy csúszós lejtő. Ezért veszélyes, ha a magyar jobboldal is manuálisan elkezdi hajtogatni, hogy ő is „ökobarát”, „klímaérzékeny” és figyelmet fordít az „állati méltóságra” – szavazót ez nem fog hozni, ahogy a nyugati konzervatívoknak sem hozott, identitásvesztést annál inkább.

A baloldali klímapolitika viszont nagyon is látványos, vannak szép zászlók, üzenetek, halott fókatetemek rollerekkel húzott utánfutókon. Az egy dolog, hogy nem kínálnak megoldást, nincs mögötte valós gondolat, a vizualitás miatt azonban mégis vonzó lesz, főleg a fiatalok számára. Úgy tűnik, hogy lenyúlták ezt a témát.

A témát magát azért talán nem, de az igaz, hogy a környezeti kérdésekre, problémákra adható lehetséges válaszokat egydimenziósnak állítják be. Ahogy „demokrácia-ügyben” is, azt mondják, hogy vagy a mi, liberális „klímainterpretációnkat” vallod, vagy álnok klímaváltozás-tagadó környezetszennyező vagy, akire Captain Planet majd jól lesújt. Tény: a globális zöldmozgalom, az atomenergia-ellenesség, a „környezetvédő” NGO-k, az állatok jogaiért teljesen sekélyesen küzdő mentőcsoportok mind a nyílt társadalom eszmerendszere gravitációs körének részei. Az tagadhatatlan viszont, hogy irtó profi munkát végeztek itt is. Ezernyi aknát helyeztek el, és amikor eljött a pillanat, és valóban tudományos kérdések a politika horizontjára emelkedtek, akkor távvezérlővel élesítették a robbanószerkezeteket. Mondok egy példát: amikor ’19 februárjában Orbán Viktor bejelentette a családvédelmi akciótervet, akkor az egyik, modern vulgármarxista kritika úgy szólt Nyugatról, hogy ez egy elhibázott bejelentés. Azért, mert a „nyugati fehér embernek” a legnagyobb az ökológiai lábnyoma, tehát arra ösztökélni állami eszközökkel az ezen kultúrkörhöz tartozó nőket, hogy szüljenek több gyermeket, egyenlő a tervezett környezetszennyezéssel. Annak pedig, hogy a kevesebb gyermek vállalása – illetve ennek egyik „módja”, az abortusz – a környezettudatos magatartás, a ’60-as évek vége óta kimunkált „szakirodalma” van, csak vissza kellett most hozzá nyúlni.

Ez világos, de ettől még a jobboldal kimarad korunk egyik legtrendibb és legfontosabb kérdéséből, amit kisajátítanak a globalisták, miközben pártpolitikától független ügynek mondják. Nyilván ezért fotózkodik Gyurcsány gyerekekkel a klímatüntetésen, és menetel ugyanott peckesen, bár vállak nélkül Fekete-Győr András.

Igen, tehát két feladat is áll a jobboldal előtt, már azt követően, hogy nem sétál bele a nemzetközi progresszió erői által ácsolt „klímacsapdába”. Egyfelől kíméletlenül rá kell mutatni, hogy a jelenkori környezeti problémák eredője az a túlfogyasztói „életmódkultúra”, amit a globális értékláncokban összeérő trendek propagálnak. Másfelől fel kell tudni mutatni a saját paradigmát, ami az igazság: hogy a teremtett természet védelme és óvása konzervatív erény, keresztyén parancs. Hogy aki igazán szereti, félti lakóhelyének környezetét, a tájat, ahol él, az nem lehet más, csak jobboldali.

Éppen ezért nem tagadhatjuk le, hogy valóban vannak változások a környezetünkben.

Tagadásról szó sincs, erről beszéltem az előbb, illetve arról, hogy ami a társadalmi vita fókuszában áll, az nem tudományos, hanem politikai jellegű. Szerintem nagyon beszédes az a nyári Economist-cikk, ami lényegében arról szól, hogy a globális progresszió erői a migrációs harcot kommunikációs szinten elvesztették, ezért „találni kell” egy új kultúrharcos frontot, ahol sokkal jobb esélyekkel indulnak, és ez a klímaváltozás. Ez minden szinten érzékelhető, az európai elit igyekszik maga mögött tudni a bevándorlási problematikát, és a „klímaérzékenyítéssel” igyekeznek átszőni az uniós szakpolitikákat. De a kommunikációs trükköktől függetlenül a valóságot nyilvánvalóan nem szabad letagadni – a migráció kapcsán pont ebbe bukott bele a balliberális oldal –, csak a jobboldalnak jól kell tudnia elmesélnie a saját igazságát a témában.

Igen, de a nagy kérdés, hogy mit és hogyan?

Amire az előbb utaltam, először le kell leplezni a globális liberalizmus világméretű ármánykodását. Tegyünk egy lépést hátra és nézzük végig a dolgokat! A progresszió alapvetően ateista, nem hisz a Teremtésben, így nem a Teremtés ajándékaként tekint a Földre sem. Elnézést, ha most egy kicsit filozofisztikus leszek, de szerintem látni kell a fától az erdőt, a „big picture”-t. A liberálisok a természeti igazság helyett a materiális igazságot hirdetik: tehát kizárólag az ember az úr, aki szabad, nincs alárendelve semminek – sem természetnek, sem a természet Teremtőjének –, így szabadon alakíthatja a környezetet és meg is haladhatja a természeti törvényeket. A természet uralásának „igéje” azt is jelenti, hogy az ember korlátok nélkül, akár a természettel szemben is megvalósíthatja önmagát, hiszen a sokat hallott világnézeti semlegesség és toleranciakultusz alapján nincs olyan fő morális parancs, ami ebben akadályozhatná. Ebből fakad az a számtalan ún. „életmódszabadság”, melyek reklámozásával minden nap találkozunk a különböző felületeken: individualizmus, egyéni önállóság, szabadosság, gyógyíthatatlan feltűnési viszketegség, technicizált kényelemközpontúság vagy előregyártott élvezetek konzumálása...

Igen, de akár akarjuk, akár nem, fogyasztói társadalomban élünk.

Igen, de ne azok beszéljenek már szemérmetlenül és álságosan „klímavédelemről”, akik lényegében „elvezették” a nyugati társadalmakat a „fogyasztói kánaánba”, ne ők nagyképűsködjenek velünk szemben! Másról sem szól a kozmopolita világéletérzés, a populáris kultúra, a jog, hogy „valósítsd meg önmagad”, „bontakozz ki”, „váltsd valóra a vágyaidat”, „te vagy a középpontban”, „mindenhez jogod van”. És igen, ha az ember korlátok nélkül „kreatív” önkiteljesítésbe fog, az túlfogyasztáshoz vezet, a művi módon felpörgetett keresleti oldal pedig értelemszerűen magával hozza a kínálati oldal bővülését, azaz a nagyvállalati kapitalizmus túltermelését. A fogyasztói kultúra, a konzumidiotizmus, hogy mindig mindenből vegyél újat, hogy utazz jó sokat – lehetőleg olcsó fapados repülővel –, igyál a másik öt kontinensről beszállított összetevőkből készült avokádós lattét, mind erről szól. Mi állhat jobban szembe a természeti környezet tiszteletével, mint az urbanizáció kritikátlan dicsőítése? Mégis minden arról szól a haladáspártiaknál, hogy az anyagiakra épülő városi életforma a menő, a vidékiek, pláne a falusiak suttyók, lábszagúak, ott dögunalmas az élet – és egyébként is sok arrafelé a fideszes. És ezt az egész posztmodern liberális tartalomipart a fogyasztói igények kiszolgálásában 100%-ig partner multinacionális cégek segítik – hiszen végül is az ő termékeiket, szolgáltatásaikat vesszük meg újra és újra. Miközben gyomorforgató módon jóemberkednek és a felszínen mindenféle érzékenyítő- meg CSR-kampányokkal igyekeznek elhitetni, hogy számukra fontosak az ún. társadalmi ügyek. Erre és az uniós klímatervekre is mondta szerintem nagyon helyesen a miniszterelnök, hogy „a klímavédelem árát a klímarombolóknak kell megfizetniük. A klímaválság fő felelősei a legnagyobb, leggazdagabb országok és a világ legnagyobb multinacionális vállalatai”.

Mégis az látszik, hogy főleg a fiatalok nem igyekeznek ezt megérteni. Nyilván sokkal egyszerűbb kimenni egy dobozos sörrel egy klímafelvonulásra, mint szelektíven gyűjteni a hulladékot, fákat ültetni, visszafogni az áramfogyasztást, lemenni piacra szombat reggel...

Az igaz, hogy a kreált zöld hitrendszert, mint egyféle valláspótlékot és a komfortos életérzést egyszerre hirdetők „marketingszempontból” előnyösebb helyzetből indulnak. Ugyanakkor szerintem éppen a fiatalabb generációk számára lehet „mellbevágó” élmény, ha a szemük előtt lepleződnének le a planetáris gonosztevők trükkjei. Ugyanakkor be is kell mutatnia a jobboldalnak, hogy mi is az igazság.

És mi lenne az?

Az, hogy az egész világot és benne a Földet az Úr teremtette, azzal, hogy az ember uralkodjon rajta, de művelje és őrizze is azt. A környezet védelme tehát bibliai parancs, a természet védelme keresztyén kötelezettség, attól függetlenül, hogy mi okozza a globális felmelegedést. A „teremtésvédelem” tehát kifejezett konzervatív erény – gondoljunk csak jobban bele! A liberálisok fejlődéscentrikus, urbanizált, kényelemközpontú gondolkodásmódjával szemben a helyi környezet tisztelete, a rurális-agrárius életforma, a földművelés, a paraszti kultúra, a vidéki lét, ahol nyugi van, nincs felgyorsultság, van időnk elmélyedni, mind jobboldali érték. A XIX. századi Angliában az első természetjáró körök kifejezetten konzervatív irányultságúak voltak, ami nyilván nem meglepő: a minket körülölelő flóra és fauna ismerete, a teremtett tájban való gyönyörködés, az élet- és természetközelség, a hely iránti alázat mind a keresztyén-konzervatív habitus sajátja. A kulcs tehát itt is a lokalitás, „az otthon iránt érzett közös szeretet”, ahogy Scruton mondja. Ebből a narratívából kiindulva kell szerintem felvenni az utazási sebességet, nem karakteridegen szlogenek és fordulatok átvételével.

Egy ilyen hosszú beszélgetés után is nehéz eldönteni, hogy akkor most valós problémáról van-e szó, vagy politikai szabadcsapatok kommunikációs és PR-háborújáról?

Van egy valóban létező, de okait tekintve vitatott jelenség és annak verbális ábrázolására adott eltérő megközelítések. Csakhogy ahogy minden politikai ellentét, úgy e mögött is fajsúlyos filozófiai-teológiai, világnézeti különbségek vannak. A balliberális oldal szemében a környezetvédelem pusztán egy politikai termék, mellyel most a munkásosztály helyett a „bolygó kizsákmányolására” hivatkozva megint át akarja venni a felelősséget az egész világért. Az egyébként általuk létrehozott problémahalmazra azért kínálnak globális recepteket, hogy megpróbálják kiragadni az államok kezéből itt is a politikai kezdeményezést. Miközben a valóság az, hogy a környezeti problémák eltérő módon, eltérő mértékben és eltérő erővel jelentkeznek Dél-Amerikában, Afrikában vagy Közép-Európában – tehát helyi szinten adhatóak megfelelő reakciók is. Ráadásul az a morális dilemma, miszerint az élet deszakralizálásával az élőhely szentségét is megszüntették, előbb-utóbb le fogja buktatni az Istenre féltékeny globális emberi önimádat zászlóvivőt.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS