A hóhér árnyéka

45 éve, a Szovjetunióbeli Gorkij városában 1971. február 5-én halt meg Rákosi Mátyás, a magyar történelem egyik legsötétebb figurája. Hamvait Magyarországra hozták és itt temették el. Az a hír járta akkoriban Pesten, hogy Rákosi síremlékét feltörték, hamvait szétszórták és – nemigen találok irodalmibb kifejezést – beleszartak az urnájába. Mindez természetesen nem történt meg, de – mint Kéthly Anna írja: „der wunsch ist der Fater des Gedankens” (az óhaj a gondolat atyja). És valóban lett volna igény egy efféle performance-ra, hogy kifejezze a nép forró – és szagos – háláját szeretett vezetője iránt. Az izraeliek például – akiknek úgy látszik van stílusérzéke – miután felakasztották Eichmannt, a hamvait az izraeli felségvizeken kívül, a tengerbe szórták, hogy még azok sem szennyezzék Izrael földjét. Rákosi is maradhatott volna a Szovjetunióban, elvégre főleg nekik köszönhettük. A magyar szabadságharc leverője Haynau tábornagy élete vége felé – állítólag – magyar hazafi lett. Rákosival ez nem fordulhatott elő.

Írtam én már a szembenézésről és furcsa, hogy pont ezzel a csirkefogóval és a többiekkel nem igényel senki újra és újra szembenézést. Furcsa nép a magyar.

Van amivel szembe tud nézni, van amivel meg nem.

Rákosival és a többiekkel például frappánsan sikerült szembenézni, úgyhogy a továbbiakban már nem is igényli senki. Pedig a heti 2-3 Horthy-korszak-visszarendeződéstől való félelem között akár erre is szakíthatnánk időt. Az újra tomboló Kulturkampf csatazajában megint hallgathatjuk Horthy, Hóman, sőt, már Klebelsberg és a „

keresztény úri Magyarország

” rút antiszemitizmusáról és „

történelmi

” bűneiről szóló lappáliákat, ám

a kommunisták bűnei mintha sokkal kisebb érdeklődésre tartanának igényt a haladó értelmiség körében.

Szisztematikusan „

kommunisták

” bűneiről kell beszélnünk és nem az elidegenítő „

kommunizmus

”-ról. A kommunizmus egy ideológia, és mint ilyen, nem követ el semmit, csak hülyeség. A kommunisták azok a valóságos gazemberek, akik elkövették/elkövetik ezeket. Persze értem én: a kommunizmus bűneit elítélni néhány teoretikus cikk keretében, nem nagy és főleg nem veszélyes dolog.

A kommunisták elítélése viszont akár családi viszály forrása is lehet haladó körökben, az meg kinek hiányzik.

Hogy a „

kommunizmus

” – ami rossz – mennyire különbözik a „

kommunistáktól

” – akik jók – arra példaként szokták felhozni, hogy '56 előkészítésében és az azt követő megtorlások áldozatai között mekkora szerepet játszottak a megtért kommunisták. Nos, a helyzet az, hogy a

mi kommunistáink akkor kezdtek „megtérni”, mikor az '50-es évek elején, a belső ellenség ellen folytatott koncepciós perek tanulságaként kiderült: akár őket is felakaszthatják elvtársaik.

Addig, míg az osztályellenséget, a papokat és más fasisztákat akasztgattak semmi kifogásuk nem volt a dolog ellen, mi több, szorgos feljelentésekkel segítették elő a proletár igazságszolgáltatás működését. A Rajk-per mutatta meg számukra, hogy a rablott villákból is kerülhet valaki az akasztófa alá, ha a rablóbanda összevész a zsákmányon.

Innentől kezdve nem tetszett a rendszer.

Természetesen mindenki írt emlékiratokat, ahol a „

ráébredés

” okaként mindannyian a furdaló lelkiismeretet jelölték meg – mintha lett volna nekik. Nem a lelkiismeretük ébredt fel, hanem megijedtek. És mikor Csermanek – aki maga, amúgy kiemelkedő szerepet játszott elvtársai felakasztásában – megmutatta, hogy ő a sajátjait nem bántja már, akkor visszatért a proletariátus iránti égő szeretet és boldogan éltek, míg halálra nem itták és zabálták magukat.

A nevezett Rajk például – akit egyébként a mai napig el akarnak adni, mint „igaz” embert – tökéletesen megérdemelte a kötelet, amit kapott.

Sok ártatlan ember vére tapad a kezéhez. El is követte mindazokat, a bűnöket, amiket terhére róttak, hiszen

nyilvánvalóan hazaáruló volt, csak nem az „imperialistáknak”, hanem az oroszoknak árulta a hazát.

Tekinthetjük ezt egyszerű elírásnak a halálos ítéletben. Ez az ember egyébként szemrebbenés nélkül nézte végig a saját bátyja akasztását, azét a bátyjáét, aki annak idején megmentette őt az akasztófától '44-ben. Nincs is szebb a családi szeretetnél. Nagyapám egyébként úgy foglalta össze véleményét a Rajk-per kapcsán, hogy: „Jó úton járunk. Már gyilkolják egymást.” Rajkot aztán nagy pompával újra temették és többnyire hóhérai állták körül a koporsóját, mert ők így szokták; similis simile gaudet.

És az elbolondított ország ott tolongott könnyes szemmel egy gyilkos koporsója mögött.

Úgy vélem tehát, hogy éppen ideje lenne szembenézni a kommunista múlt árnyoldalaival is, bármennyire nem fűlik ehhez egyesek foga. Ugyanakkor Rákosi halálának évfordulója például egyáltalán nem látszik megérinteni a haladó értelmiséget,

lesütött szemek és elfordított arcok fogadják a hírt.

A legkevésbé azokat látszik érdekelni, akiknek szüleit, nagyszüleit ez a záptojásfejű tette úrrá e nyomorult ország fölött és akik váltig remélik, hogy a gyilkosságokat majd békévé oldja az emlékezés. Rossz hírem van: Rajk, Rákosi és társaik minden esztendőben újra és újra meg fognak halni, hogy mi emlékezhessünk. Bár úgy tűnik, nagy türelemmel a bosszút már végképpen átengedtük az Úrnak, azért még nekünk is van dolgunk: figyelni és számon tartani őket, nehogy még egyszer fölénk kerekedhessenek.