Az aláaknázott határ

A vasfüggöny, a szögesdrót, az elektromos zár és a határőröknek engedélyezett tüzelési parancs kismiska volt az aláaknázott nyugati határhoz képest. Aki megpróbált Ausztria felé menekülni, az felrobbant, jobb esetben meghalt vagy kisebbik rosszként nyomorék maradt. Nem beszélve a börtönről. Szinte 1989-ig szigorú börtönbüntetés járt a disszidálási kísérletért. Hány és hány menekülő magyar járt így?

A nyugatra menekült magyarok közül a második világháború után nagyjából 250 ezren nem tértek haza – ők az úgynevezett ’45-ösök.

Kik is azok a „45-ösök”?

Többségük a két világháború közötti Magyarország konzervatív, keresztény nemzeti eszméjét vallotta magáénak: értelmiségiekről, politikusokról, hivatalnokokról, tanárokról, jogászokról, katonatisztekről és hozzátartozóikról van szó, akik a háború előtti világ felső- és középrétegét alkották.

Végül is az alkotó erejének teljében lévő keresztény középosztály megtizedelődött. Ehhez járult még hozzá a B-listázás, az elbocsátott több mint tízezer közigazgatási tisztviselő, valamint az államosítások következtében vagyonukat egyik pillanatról a másikra elvesztett közép- és nagybirtokosok, gyárosok, üzemtulajdonosok, bányák tulajdonosai, majd a sok ezer, élelmiszert, könnyűipari termékeket árusító boltok tulajdonosai. A Magyar Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt erőszakos egyesülésével a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban viharos sebességgel szétverte a két világháború közötti virágzó kapitalizmust és magángazdaságokat.

Emlékszem, nagyapám és a gépészmérnök édesapám egyik napról a másikra földönfutó, vagyontalanná munkanélkülivé váltak, amikor három bőrkabátos „elvtárs” az üzem udvarán a dolgozók nevében államosították az Első Magyar Húsipari Gépgyárat 1949 elején, akkor már csak harminc fő körüli szakmunkással. Akinek nem volt szakmája, csak tulajdonos volt, az elmehetett a bányába, vasgyárba, kohászati üzemekbe segédmunkásnak, avagy kocsikisérőnek. Apám szerencséjére vállalhatott tervezőmérnöki munkát egy mezőgazdasági gyárban, a Rómaifürdőn. Az államosítás, az erőszakos téeszesítés, a parlamentáris demokrácia szétverése drámaian érintett milliókat.

Budapest, 1949. április 25. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) katonái mondják az eskü szövegét. a Magyar Vagon- és Gépgyár (MÁVAG) udvarán rendezett ünnepségen. A gyár dolgozói ünnepélyes keretek között csapatzászlót adományoztak az Államvédelmi Hatóság számára.
MTI Fotó/Magyar Fotó

És ez nem ért véget. Folytatódott az 1947-esek tömeges kényszerű emigrációjával. Menekültek a Rákosi-féle kommunista terror elől, a Katonapolitikai Osztály, az ÁVO önkényes kegyetlenkedései miatt az országgyűlési képviselők, az értelmiség színe-java, a keresztény papság, a zsidó felekezetek vezető tisztségviselői, de menekültek a szociáldemokrata érzelmű szakmunkások, a kisgazda és parasztpárti politikusok, és a szimpatizánsaik tömegei is. Szüleim és még nagyon sokan azért maradtak itthon, mert hittek az amerikai ígéretekben, hogy megmarad a demokrácia Magyarországon és rövid határidőn belül kivonulnak a szovjet csapatok. Apám mindig mondogatta: már csak két hét. A két hétből negyvenöt év megszállás maradt, a szuverenitás elvesztése. Mi tartoztunk tehát az itthon maradó többséghez és az iskolákban váltunk X-esekké, akiket nem javasoltak továbbtanulásra, sem egyetemre, sem jó állásra. Ez a világ eltartott az 1970-es évek közepéig. Valamennyire működött a kádári mondás: „aki nincs ellenünk, az velünk van!”

Budapest, 1948. szeptember 14. Dr. Perneczky Béla (k) osztályfőnök és Solthy Ernő (j) tanácsos a Népbíróságon a Földmûvelési Minisztérium (FM) ellen államellenes összeesküvés szervezése koholt vádjával lefolytatott tárgyaláson. Perneczkyt életfogytiglani, Solthyt 15 év fegyházra ítélték. Magyar Fotó: Bartal Ferenc

Emberveszteség

Magyarország milliónyi emberveszteséget szenvedett a II. világháborúban A hősi halált halt katonák, a holokauszt több százezer áldozata, Budapest ostromának civil áldozatai, a Szovjetunióba, a GULAG zárt halál- és munkatáboraiba elhurcolt politikai foglyok, a málenkij robot, a hadifogságba esett honvédek… 800 ezer magyarból csak 500 ezren tértek vissza hazájukba. Ehhez járult az első menekülési hullám az 1945 és 1947 közötti időszakban, az a bizonyos 250 ezer emigráns – komcsi elnevezéssel: a disszidensek.

Ez nem volt ok nélküli, ugyanis a kommunista párt az első percektől kezdve magához ragadta 1945-ben a belügyi és a honvédelmi tárcát. Egymás után születtek a halálos ítéletek a népbírósági, majd koncepciós perekben, amelyekben nem minden elítélt volt háborús bűnös. A szovjet világ – Fehérváry István volt politikai rabtól kölcsönözve – eljött Magyarországra. A kutatások szerint 1945-től 1962-ig (dr. Susa Éva–Molnos Mária: Kegyelet és végtisztesség) 1106 embert végeztek ki, ugyanakkor a kommunizmus áldozatai közül több tízezren kerültek börtönbe vagy internáló táborokba.

Budapest, 1948. szeptember 28. Ordass Lajos evangélikus püspök a Budapesti Népbíróság előtt, devizagazdálkodást sértő bûncselekmény koholt vádjával. Magyar Fotó: Szécsényi József

Innen érthető, hogy miért menekültek el ennyien az otthonukból, Magyarországról. Tehát ismétlem: sokan leegyszerűsítik ezt és a stigmatizáció jegyében megpróbálják a ’45-ösöket összemosni a nyilasokkal, miközben a háborús bűnösökön túl épp a csúcsértelmiség színe-java kényszerült elhagyni a szülőföldet. Az emigránsok között ott találjuk a koncentrációs táborok túlélőit ugyanúgy, mint az arisztokráciát, a magyar földbirtokos réteg és a gyáripar jelentős képviselőit. Az elcsatolt területekről menekülők aránya is jelentős – Erdély, Felvidék vagy a Délvidék a mai napig sem tudta ezt az emberveszteséget kiheverni.

Az ’56-osok

A második nagy menekülési hullám az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésével, a szovjet hadsereg újbóli bevonulásával, a kádári megtorlással folytatódott. Olykor felnézek a szobám falán függő Makovecz Imre-grafikára – és visszatérnek a gyerekkori emlékek, a szögesdróttal körbevett ország és a menekülő emberek gyerekekkel át a határon –, amelyre a művész ezt írta fekete puha ceruzával: „1956. – 60 ezer ember menekült át a határon. Magyarországról földút vezet mocsáron át Andau felé.” Makovecz szoborcsoportot tervezett Osli községben egy, a több méter magas szögesdrótot tartó oszlopokkal és menekülő emberekkel, a hátukon célkereszttel. Ez a látvány, ez az üzenet mindent elmond. Ha emlékezni akarok „a Vasfüggöny országára” és véletlenül elgyengülök, hogy néha emberarcú is volt a „gulyáskommunizmus”, akkor erre a Makovecz-képre nézek. Sajnos a szoborcsoport terve nem valósult meg, talán a nagy magyar építész idő előtti halála miatt.

Visszatérve a második menekülthullámra. Ekkor, 1956 után több mint 200 ezer magyar állampolgárral lettünk kevesebben. Nagyon sok egyetemista, fiatal hagyta el az országot a forradalomban való részvételük miatt.

Sopron, 1956. december 12. Menekülés közben elfogott családanya a hátibatyujába kötött gyermekével, a magyar-osztrák “zöldhatáron”. MTI Fotó

Sopronból szinte az egész erdészeti–bányaipari egyetem tanárai és hallgatói menekültek el Nyugatra: később a szakmájukban telepedtek le Kanadában, ahol megalapították a British Columbia Egyetem Erdészeti Karának Soproni Osztályát. Ebből a példából is látszik, hogy mennyi értékes ember hagyta el a hazáját.

Fásult beletörődés és menekülés

Az tény, hogy az 1956. november 4-e utáni véres leszámolás nemcsak hónapokig, de évekig fásultságba taszította az országot. Aki maradt, az bezárkózott vagy alámerült; mások csaholtak az újjá öltözött kommunista hatalomnak. Az osztályunk fele – Köbölkút utcai Általános Iskola – szüleivel együtt nyugatra menekült. Novembertől 1957. március végéig menekülési, disszidálási lázban égett szinte mindenki. Mi ’56. december 6-án, Mikulás napján indultunk el négyen gyerekek, édesapámmal. A terv az volt, hogy átvisz bennünket Ausztriába a rokonokhoz, ő visszajön és hozza utánunk édesanyámat a húgommal. Hajnalban indultunk a Gellért-hegyről. Ropogott cipőnk alatt a hó. Kegyetlen hideg volt, fáztunk. A Móricz Zsigmond körtéren még mindig kilőtt szovjet tankok, harckocsik, lövegek, a Ketter vendéglő és más házak romjai a Bartók Béla utat teljesen beterítették. Akkor még se villamos, se busz nem járt. A Petőfi hídon pislákolt néhány lámpa, a hó világított. A Ferenc körúttól a Kilián laktanyán, a Corvin közön át a József körútig szétbombázott épületek végig, lógtak a semmibe az emeletek, a lépcsőházak, az utakon végig házak törmelékei, felborított villamosok, teherautók. A sötét utakon botorkáltunk keresztül. A Rákóczi úton sem volt jobb a helyzet: végig betört ablakkal az üzletek, az úttestre kidőlt kapuk, tetőcserepek, vasbetonok.

Budapest, 1957. április 3. Újra felavatják az 1956-os forradalom során összetört szovjet hősi emléktáblát az István kórház falán. MTI Fotó: Gere László

Ezen az útvonalon nemcsak mi meneteltünk. Sok család gyerekekkel, fiatalok, párok, egyedül bandukoló emberek igyekeztek sietve a Keleti pályaudvarhoz. Csak néhány hete csendesedtek el a harcok, egy-egy utcasarkon szovjet harckocsik, pufajkás géppisztolyosok figyelték a főutak közepén gyalogló, hátizsákos embereket. Alig vártam, hogy elérjünk a Keleti pályaudvarig, ahonnan indult a vonat Mosonmagyaróvárig. Hajnali fél öttől három órát gyalogoltunk, lefagyott a talpam, megdermedt a kezem. Leheletünk a pirkadatban is jól látszott. Az utolsó percben érkeztünk, mert reggel nyolckor indult a vonat. Mire megérkeztünk a hosszú, egymásba kapcsolódó kocsisor zsúfolásig megtelt izgatott emberekkel. A lehúzott vonat ablakok előtt hozzátartozók búcsúztak, integettek szeretteiknek. Apám közben a magas lépcsőkön feltuszkolta először a lányokat, majd engem. De csak a peronig jutottunk, szinte egymásnak préselve szorongtunk, amikor elhangzott a sípszó a vasutas szájából: indulás! A gőzmozdony füstölve, kerekei szuszogva megmozdultak a remélt szabadság irányába.

Végig szorosan álltunk, egészen Győrig. Cigarettafüstben, gőzös leheletben valamennyire átmelegedtem, de tizenhárom évesen nem bírtam a dunsztos, büdös levegőt. De bírni kellett. Győrig öt órát utaztunk, minden állomáson megálltunk, mire begurultunk a győri pályaudvarra. Sokan leszálltak, félig kiürült a vonat. Végre kaptunk helyet az egyik utasfülkében, a jó öreg fapadokon. Összehúzódtunk, a fűtetlen kocsiban kicsit melegünk is lett. Mohón ettük a hazulról hozott hagymás-zsíros kenyeret. Kinéztem a koszos vonatablakon, egy nagy órára emlékszem, amely 13 órát mutatott. A peronon rendőrök és pufajkába öltözött, piros-fehér-zöld karszalagos emberek igazoltattak. A vonat csak nem akart elindulni, apám nem látszott idegesnek, de közben mondta nekünk, hogy ha bárki kérdezi, a rokonokhoz megyünk Mosonmagyaróvárra.

„Gyerekkel vagyok”

Jegyeket kérem – riadtam fel a jegyszedő hangjára –, és elindult a vonat, 14 órát mutatott. Kiderült: két vasúti kocsit lekapcsoltak, ezért álltunk. A harminc kilométert csaknem egy órán át döcögtük végig, mire beértünk Mosonmagyaróvárra. Kinéztünk az ablakon és megdermedtünk. Öt szovjet tank irányította ágyúcsöveit az érkező vonatra. Mindenki leszállt, még mindig voltunk vagy kétszázan. Arra gondoltunk, hogy itt ért véget az utunk. Nem így történt. Apámat egy viharkabátban öltözött férfi várta – később tudtam meg, egy mérnökkollégája –, aki bevitt minket egy parasztházba a Lajta folyó partján. A konyhában egy kisebb csoport, nők és férfiak a konyhaasztalra kiterített térképet elemezték, hol lehet átmenni a nyugati határon. Egy idősebb, viharkabátos, bajszos parasztember magyarázta, hogy mit kell tenni, ha feltűnnek a szovjet katonák vagy a pufajkás határőrök. Mindjárt apámnak szegezték a kérdést: jönnek az első csoporttal? Este nyolckor indulunk. Rövid volt a válasz: nem. Inkább reggel körbenézek a határhoz tartozó gyárunknál. Gyerekekkel vagyok – mondta édesapám –, a holnap esti második csoporttal mennénk.

Győr, 1956. december 23. Menekültcsoport indul vissza Budapestre. A győri Vöröskereszt épületében elhelyezett hazatelepítő bizottság naponta általában 200-250 embert juttat vissza otthonába. Ezek legnagyobb részét tiltott határátlépés közben fogták el és hozták vissza Győrbe, vannak köztük azonban önként hazatértek is. Győrben a Vöröskereszt étkezést és elhelyezést biztosít számukra, majd vonaton és autóbuszokon szállítják őket lakóhelyükre. (Az eredeti MTI képszöveg értelemszerűen az akkori hivatalos álláspontot tükrözi.) MTI Fotó: –

Azt az éjszakát sohasem felejtem el. Az alagsorban, a gabonatárolóban kaptunk helyet. Ágynemű nem volt, takarónk sem. A metsző hideget csak a vastag szövetkabátom és a meleg gojzerem fogta fel. Tutyi, a nővérem a lányokkal egy lovaskocsiban feküdtek le, némi lópokróccal közösen összebújva. Apám a felhalmozott kukoricákra feküdt, nekem a korpa jutott egy elkerített sarokban. Legalább az melegített alulról. Óránként felriadtam a közvetlen mellettünk folyó Lajta csobogására és a deszkák résein beszűrődő holdfényre. Alig vártam a reggelt. Apám biciklire pattant és elkerekezett abba a határmenti gyárba, amely a rómaifürdői Mezőgazdasági és Szállítóberendezések Gyárának melléküzemága volt. Ott már szovjet katonák állomásoztak. Beengedték, mert a személyi igazolványában ott szerepelt a munkahelye. Egy másik mérnök kollégája beszámolt, hogy a ruszkik most már lőnek arra, akit meglátnak a zöld határon átszökni. Amikor visszajött, csak annyit mondott nekünk: nem megyünk, mert veszélyes, mindenkire lőnek. Nem kockáztathatom az életeteket. Hát ez volt a mi nagy disszidálási kísérletünk! Hányan és hányan vallottak így kudarcot.

Aknazár

Hogy ez mennyire komoly volt, igazolta az a hír is, hogy nővérem gordonkaművész barátját, U. Tamást két héttel később az osztrák–magyar határon combon lőtték. Elfogták és kórházba szállították. Később éveket kapott. A megtorlástól való félelem átjárta az országot. Két hét szabadság után ismét rabnemzet lettünk. A vasfüggöny, a Nyugattól való elzárkózás ismét fontos szerepet kapott az ötvenhatos forradalom leverése után. A tömeges kivándorlás megakadályozására a Kádár-kormány elrendelte a nyugati aknamező újratelepítését. A határzárat kétsoros, betonoszlopokra szerelt tüskés drótkerítéssel, háromsoros dróthengerrel, teljes hosszában gyalogsági aknazárral kezdték kiépíteni, amelyet 1957. június végéig be is fejeztek. Újjászervezték a fegyveres erőket, a határőrség a Belügyminisztériumhoz került, a belügyminiszter a hírhedt, keményvonalas Biszku Béla lett. Az aknamezőt 1965-től fokozatosan felváltotta az elektromos jelzőrendszer. De a gyilkos lőparancs, az elektromos szögesdrót 1989-ig érvényben maradt.

Magyarország, 1989. május 2. Bontják a műszaki zárat.  MTI Fotó: E. Várkonyi Péter

A kommunista diktatúrák természete mindenhol a világon a demokratikus államoktól való elzártság, bármi áron. A magyar példa is igazolja, hogy a bolsevista, kommunista diktatúrát nem lehet megreformálni. Nagy Imrének sem sikerült. A reformkommunista törekvés csak álca, mert egy idő után mindig visszakerülnek az eredeti célhoz, az erőszakhoz.

Vezető kép: Vas megye, 1956. Határőrök az osztrák határ mentén. MTI Fotó: Komlós Tibor