Deme Dániel még a 90-es évek elején Prágában csatlakozott az akkoriban Mianmarral foglalkozó szervezethez, ami elmondása szerint “mára vakvágányon van, az Amnesty mára már teljesen átpolitizálódott”. Véleménycikkében azt írta, hogy az ezer szálon Soros Györgyhöz köthető egylet a koronavírus okozta krízist is öncélú, kis politikai agitációkra cinikusan felhasználó, furcsa kis csoporttá változott.
A szervezet belső szabályai szerint csak menekültjoggal foglalkozhattunk, ha annak az országnak a dolgait akartuk befolyásolni, ahol éppen éltünk”
– kezdte a Magyar Hírlapba írt véleménycikkét Deme Dániel, az Amnesty volt munkatársa, aki szerint a szervezet sikerének titka mindig is annak pártatlanságában rejlett. Úgy fogalmazott, hogy a szervezet alapítója, Peter Benenson azon célja, hogy ne valakik ellen, hanem valakikért álljunk ki, egyfajta univerzális kulcsként szolgált az emberi szívek és elmék megnyitásához. Akkoriban még a politikától függetlenül harcoltak azokért, akik nem engedték magukat megfélemlíteni, és aki “megszólalt ott, ahol mások csak cinkosan hallgattak”. Deme pár éve felkereste az Amnesty londoni irodájában dolgozó ismerőseit, azonban a velük folytatott beszélgetés során kiderült számára, hogy súlyos identitáskrízisen mennek keresztül a korábbi harcostársai, a tagok és a pártfogók közül egyre többen hagyták el a szervezetet.
Akkori főtitkáruk, Salil Shetty irányítása alatt a szervezet elkezdett egy konfrontatív ideológiai profilt felvenni, és a világ minden kontinensén megtalálható irodák a londoni központból az anyagi támogatást ugyan elfogadták, a kompromisszumok nélküli politikai vagy ideológiai érdekcsoportoktól való függetlenségre vonatkozó standardokat viszont egyre kevésbé. A szervezet lelkéért folytatott harc annyira kiéleződött, hogy ezt már az olyan megrögzötten baloldali lapok is sérelmezni kezdték, mint a Guardian vagy az Observer”
– közölte a szélsőliberális szervezet korábbi munkatársa.
Nyolc évvel ezelőtt Nick Cohen, a baloldali Observer újságírója azt írta a szervezetről, hogy az egy roncs lett. Ezt azzal indokolta, hogy a nyugati liberálisok támadásnak vannak kitéve, és “nem csak az ismert autoritárius jobboldaltól. A szélsőbaloldal a szabadságot, mint burzsoá illúziót utasítja el. A szegény világ demagógjai, a gazdag fehér világ posztkoloniális lelkiismeret-furdalását játsszák ki. Az Amnesty International vezetői kapituláltak a mindkét oldalról érkező támadás előtt, sőt, néha úgy tetszik, mintha átmentek volna az ellenséges oldalra”. Az újságíró pontosan felismerte, mikor hajolt meg a Soros-szervezet annak az alapelvnek, miszerint a fejletlenebb régiók lakóit fel kell menteni bizonyos erkölcsi normák alól, hiszen a lelkiismeret olyan luxuscikk, amelyet a szegények nem engedhetnek meg maguknak. Ezzel magyarázható az is, hogy az Amnesty miért vált meg Gita Sahgal nőjogi aktivistájuktól, amiért az kritizálni merészelte a szervezet női jogokat két lábbal tipró iszlamistáknak való behódolását.
Ma a női jogok beteljesülését az abortuszhoz való jogban vélik fellelni, amit ugyan emberi jogi fátyolba tekerve, de honlapjukon is hirdetnek. Így történhetett meg, hogy a 2015-ös európai invázió idejére az Amnesty már nem emberi jogi kampányokat folytatott, hanem lejárató kampányokat, és ennek fő alanyát a demokratikusan megválasztott magyar kormányban találta meg. Salil Shetty titkáruk nevéhez kötődik az a fatális fogalomzavar, amely kedve szerint cserélte fel a gazdasági bevándorlót a politikai menekülttel: „ma sokkal többen raboskodnak szegénységben, mint amennyi a lelkiismeretük miatt fogva tartott, a régi felfogás szerint”, hangoztatta egy interjúban. És ekképpen a gazdasági bevándorlás jogát a politikai menedékjog fölé helyezésével, végképp szakított Benenson hagyatékával, az Amnestyt pedig beállította a sok más kétes származású globalista portékát áruló civil szervezet közé”
– írja Deme Dániel, aki úgy folytatja, hogy a silány világnézeti fundamentalizmus megakadályozza az Amnestyt abban, hogy észrevegyék, nemcsak az általuk kilátástalan helyzetbe szorított valódi politikai menekültek sorsát, hanem a befogadó társadalmakra helyezett elviselhetetlen anyagi, társadalmi és közbiztonsági terhet is. Úgy fogalmaz, hogy
a globális címlapjukon még mindig ott díszeleg Tirana Hassan szinte komikusan groteszk kis videója, amely a magyar határt védő rendőröket pellengérezi ki egy olcsó hollywoodi forgatókönyv és drámai háttérzene beiktatásával.
A csecsemőket szorongató bevándorlók számos felvétele mellett, nyilván nem maradt hely Salah Abdeslam számára, aki Magyarországon keresztül csempészett Európába több terroristát, hogy azokkal később emberek tucatjait mészárolja le. Az Amnesty honlapján megpróbálta megtalálni- nem sok sikerrel- azon Ahmed H. Röszkénél előadott kőhajigáló performance-át, aki ma az Amnesty globális kampányának és petíciójának kiváltságos élvezője. Nem igazán látni ott azokat sem, akik majd a győzedelmes 2015 végét csoportos szexuális erőszakkal és rablással ünnepelték meg Kölnben.
Hosszú út áll az Amnesty előtt, hogy újra visszanyerjék azt a bizalmat, amit ilyen könnyelműen, olcsón elherdáltak. A világ valódi menekültjei, hősei, a lelkiismeret partravetettjei nevében reménykedem, hogy újra visszatérnek eredeti missziójukhoz, amelyet egykor sokadmagammal olyan mélyen csodáltam és támogattam”
– mondta Deme.
Forrás: Magyar Hírlap, fotó: illusztráció
Facebook
Twitter
YouTube
RSS