Az életpárti és az életellenes erők harcát bemutató tanulmány-sorozatomban már számos területen igyekeztem bizonyítani, hogy a két tábor ádáz harca nem új keletű, és hogy a szakadék, amely a két világnézet között tátong, áthidalhatatlannak tűnik. A sorozat mai részében az életellenesek kereszténységhez fűződő viszonyát, egyházgyűlöletét veszem górcső alá, amelynek révén igazolni igyekszem, hogy immáron több, mint száz éve zajlik a történelmi felekezetek – és különösen a nálunk legelterjedtebb római katolikus egyház – üldözése. Maga az üldözés folyamatos, csak a módszerek változtak az idők folyamán. Évezredes értékei és értékálló tanításai miatt állt és áll ma is az életellenesek célkeresztjében a kereszténység, nekünk pedig éppen ezért kell minden korábbinál nagyobb erővel kiállnunk a keresztény értékek védelmében.
Abban, hogy Európa az egész világ vezető és iránymutató földrészévé tudott válni, döntő szerepe volt a kereszténység felvételének és elterjedésének, abban pedig, hogy kontinensünk ott tart ma, ahol tart, komoly szerepe van a kereszténység megtagadásának. Legjobban talán ezzel a mondattal jellemezhető földrészünk és a világ vezető vallásának kapcsolata.
A kereszténység Jézus Krisztus életének és tevékenységének köszönhetően a Szentföldön jött ugyan létre, ám a vallásnak mindig is Európában volt az egyik központja. Már az első évezredben is így volt ez, jóllehet 330 és 1054 között az Európa és Ázsia határán fekvő Bizánc – a mai Isztambul – volt a központja az akkor még egységes keresztény egyháznak. Az 1054-ben bekövetkező egyházszakadás után, amikor a már addig is sok tekintetben külön utakon járó egyház hivatalosan is szétvált egy keleti és egy nyugati részre, Róma lett a nyugati kereszténység – a későbbi római katolikus egyház – központja. Innentől kezdve Európa tekintélyes része a nyugati egyházhoz tartozott, csak Kelet-, Délkelet-Európa volt részben vagy egészben a keleti egyház fennhatósága alá tartozó része a kontinensnek.
A kultúra és a tudás bölcsője Európában több évszázadon keresztül a keresztény egyház és annak szervezetei, intézményei lettek. Hosszú ideig kizárólag a kolostorokban, rendházakban lehetett írástudó embereket találni, a kezdetleges írásos dokumentumok (pl. oklevelek), majd később a komolyabb terjedelmű munkák (első kódexek, könyvek, stb.) is mind-mind egyházi forrásból származnak.
Szent István országfelajánlása a Ferenciek terén lévő templom freskóján. Fotó: Wikipédia
A magyarság és a kereszténység kapcsolata a kezdetektől különleges
Magyarország helyzete és kereszténységhez fűződő kapcsolata a kezdetektől fogva különleges. Azzal együtt, hogy magyarság sosem volt keresztényellenes, az igazi fordulat Géza fejedelem uralomra jutásával következett be. Géza 973-ban követeket küldött a bajor uralkodóhoz azzal a kéréssel, hogy keresztény hittérítők érkezzenek hazánkba. Dacára annak, hogy a legendáriumok szerint Géza tett egy olyan kijelentést, miszerint elég hatalma van ahhoz, hogy két Istent szolgálhasson – vagyis megkeresztelkedett ugyan maga is, de megtartotta az ősi vallási rítusokat is –, ezzel a lépésével Géza, mint korának éleslátó reálpolitikusa, Magyarországot a keresztény Európa teljes jogú részévé kívánta tenni. A magyarországi kereszténység törvényi és szervezeti alapjait Géza fia, Szent István rakta le, sőt, Istvánhoz köthető a magyarság világviszonylatban is egyedülálló kapcsolata Szűz Máriával.
Miután 1031-ben István fia, Imre herceg egy vadászat során fölöttébb furcsa körülmények között életét vesztette, és így örökös nélkül maradt a királyi cím, szent királyunk nem látta maga körül azt a személyt, akire jó szívvel ráhagyományozhatná a magyar trónt. Ezért végső kétségbeesésében 1038. augusztus 15-én Szűz Máriának ajánlotta fel Magyarországot, amely – az akkori közjogi törvények szerint – hivatalosnak számít.
Vagyis minden talpalatnyi magyar föld, a rajta élőkkel együtt Szűz Mária tulajdona lett, s mivel Szent Istvánnak ezt a rendelkezését azóta sem vonta vissza senki, ez a mai napig érvényben is van. Így az a megnevezés, miszerint Magyarország Mária Királysága (Regnum Marianum), Szűz Mária pedig Magyarország Nagyasszonya, Pátrónája, az nem csupán egy Mária-tiszteletből fakadó vallásos tézis, hanem közjogi értelemben is helytálló tény.
Ilyen alapokon nyugodva már talán nem is kell meglepődni azon, hogy az első magyar nyelvű írásos emlék az egyházhoz kötődik (a tihanyi apátság alapítólevele 1055-ből), az első magyar nyelvű, latin betűkkel írt alkotás (Halotti beszéd és könyörgés – a XII. század végéről, III. Béla korából) temetési beszédként szintén Istenhez kapcsolódik, az első magyar nyelvű vers (Ómagyar Mária Siralom – keletkezése a XIII. századra tehető) pedig Szűz Máriához íródott. A magyarság keresztény elkötelezettségét, valamint mélyen megélt istenhitét helytállások, bizonyságtételek és történelmi tények tömkelege mutatja. Az Árpád-ház máig a legtöbb szentet adó királyi dinasztia. Fel sem lehet sorolni, hogy a kereszténység védelmében hányszor vállalta a magyarság a fegyveres harcot is, kezdve II. Andrástól, aki a keresztes hadjáratba küldött magyar katonákat, egészen a Hunyadiakig, akik pedig életük árán is óvták az iszlámtól a hazát, és ezzel a kereszténységet is.
A tihanyi apátság alapítója, I. András Árpád-házi király és felesége, Anasztázia kijevi hercegnő szobra Tihanyban. A szerző felvétele
A szabadkőművesek kezdték a katolikus egyház elleni harcot
Kissé talán hosszúra nyúlt a fenti történelmi áttekintés, de mégis szükséges volt azért, hogy érthető legyen az a kijelentés, miszerint Magyarország keresztény ország, amelyben a keresztény erkölcsiség rendkívül mélyen beépült a néplélekbe.
Alighanem éppen ez a mélyen beágyazódott kereszténység, és a vallásnak az ebből fakadó általános társadalmi elismertsége váltotta ki a XIX–XX. század fordulóján megerősödő és hatalmi ambíciókat is dédelgető, idegen lelkületű magyarországi szabadkőművességből azt a törekvést, hogy megpróbálják hiteltelenné tenni az egyházat, és tudatosan aláásni annak tekintélyét. Ez a törekvés a „boldog békeidők” utolsó másfél-két évtizedében erősödött meg, és vált a szabadkőművesség egyik legfontosabb céljává.
A rendelkezésükre álló felületeken, például az általuk kiadott Világ című napilapban, vagy a szintén hozzájuk kötődő, de kisebb jelentőségű Kelet című folyóiratban állandó volt a történelmi felekezeteket – és kiváltképp a katolikus egyházat – lejárató, ellenük uszító cikkek megjelentetése. De emellett is minden tőlük telhetőt megtettek a katolikus egyház lejáratásáért. Vándorgyűléseket szerveztek, uszítottak a „klerikálisok” ellen (már ekkor megjelent ez a dehonesztáló jelző, ami aztán Rákosiék rémuralma idején vált általánosan használatossá), és ahol lehetett, igyekeztek megtépázni az egyház igen jelentős tekintélyét. [Ennek a tudatosan szervezett, államellenes folyamatnak a részletei megismerhetők Raffay Ernő szabadkőművesekről írt, dokumentumokkal is gazdagon alátámasztott köteteiből.]
Miután a szabadkőművesség volt a politikai színtéren megerősödő idegen lelkületű, bolsevik/kommunista erők kiindulási eredője is – gondoljunk csak a Jászi (Jakubovics) Oszkár nevével fémjelzett Galilei Körre, amelynek számos tagja később a Károlyi-kormányban, majd a véres 133 napot hozó Tanácsköztársaság idején is vezető tisztségeket töltött be –, egyértelműen kijelenthető, hogy személyükben és törekvéseikben jórészt azonos kör állt az egyházellenesség és az első bolsevik hatalomátvétel – és az ezzel együtt megjelenő féktelen terror – hátterében.
Ez teljes egészében ugyanaz az erőtér, amelyről sorozatom korábbi részeiben – különösen a kultúráról szóló részben – már említést tettem és ennek igazolására igyekeztem alaposabban bemutatni a kultúra általuk történő eluralását. És ahogyan a kultúrában, úgy az egyház megítélése kérdésében is a saját értékrendjüket igyekeztek uralkodóvá tenni. Amikor lehetőségük nyílt rá, akkor nyílt terrorral, amikor erre nem volt lehetőségük, akkor lejáratással, nevetségessé tétellel, uszítással, becstelen hátterű akciókkal igyekeztek ellehetetleníteni az egyházakat és a hívő embereket. Ez a folyamat a mai napig is zajlik.
Nem válogattak a módszerekben
Könnyű ráeszmélni, hogy vajon mi állt – és áll a mai napig – ennek a hátterében. Az életellenes erőtér által terjesztett szemléletrendszer – amely szinte mindenben a devianciát helyezte és helyezi előtérbe az évezredes hagyományokkal szemben – szükségszerűen és magától értetődően szembekerült a kereszténységgel, hiszen a vallásosság, valamint a keresztény élettel együtt járó értékrend, világlátás veszélyes rá nézve. Veszélyes, mert a Jézus által felmutatott, újszövetségi törvények életképessége két évezred óta bizonyított tény, ezzel szemben a devianciát, valamint az abnormalitás és életellenesség elfogadását erőltetők tanainak sosem lehetett igazi jövőképe. És éppen az istenhit gyújthat szellemileg és lelkileg is világosságot a tömegek lelkében, márpedig ha ez megtörténik, akkor a bolsevizmus/kommunizmus/liberalizmus szélsőséges és életellenes téveszméire már nem lesz többé igény. Ezért kell – immáron több mint száz éve – minden létező módon lejáratniuk, sőt, ha a kezükben lévő eszközök lehetővé tették, akkor terrorisztikus módszerekkel is ellehetetleníteniük a történelmi felekezeteket, azon belül is leginkább a katolikus egyházat.
A második világháború után kiépülő kommunista diktatúra idején történő egyházüldözés nagysága és sokszínűsége olyan mértékű volt, amelynek akár csak felületes bemutatása is sokszorosan szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, tanulmánysorozatom oktatásról szóló részében azonban részletesen is szólok majd az egyházi oktatás kommunisták általi szétveréséről és annak jóvátehetetlen kárairól.
A címszavaknál maradva: papok bebörtönzése, megkínzása, kivégzése, egyházi személyek ellen indított koncepciós perek, a szerzetesrendek működésének beszüntetése, az egyházi iskolák felszámolása és eleve a hitüket gyakorló, templomba járó, gyermekeiket hittanra járató emberek folyamatos vegzálása, üldözése, ellehetetlenítése jellemezte az 1945 és 1956 közötti időszakot.
A Regnum Marianum (Mária Királysága) templom a Városligetben 1930 körül. A templomot Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta, majd ezzel egyidejűleg a közelében felépíttette a tömeggyilkos Sztálin gigantikus szobrát. Fotó: Wikipédia
A Kádár-korszak is csak némi enyhülést hozott ebben a helyzetben, mert bár olyan nyíltsággal már nem támadta az állam és annak az erőszakszervei az egyházat, mint Rákosi idejében, de a „békepapok” és a beépített ügynökök kellően megtették a maguk hatását…
A rendszerváltozás után átvedlettek az egyházellenes erők liberálissá
A hitélet terén ráadásul mi, magyarok a rendszerváltozás után sem jártunk jól, mert a kommunizmus után a liberalizmus egyházellenes és vallásgyalázó világába csöppentünk bele.
Amit a szabadkőművesek elkezdtek bő száz évvel ezelőtt, azt a kommunisták folytatták 1945 után, és amit még esetleg a kommunizmus évtizedei sem voltak képesek lerombolni, azt más szavakkal, más eszközökkel igyekezett megtenni a liberalizmus. Mára pedig világossá vált, hogy az egykori szabadkőművesek, a Tanácsköztársaság bolsevik hóhérai, a kommunizmus becstelen pribékjei és a rendszerváltozás utáni úgynevezett liberálisok (akik újabban nem átallják magukat demokrataként aposztrofálni) egy vonulatot alkotnak.
Nem egy esetben egyenes ági leszármazás terén is, de az eszmeiség terén mindenképpen. Közös vonásuk a nemzetellenesség, a keresztényellenesség, és minden valódi érték relativizálása, devalválása, rombolása. Az is megmaradt a régmúltból, hogy elképesztő nemzetközi hálózattal rendelkeznek, amelynek sok helyütt megvannak a helytartói, s amely segítségével – mintegy varázsütésre – a fél világot fel tudják lármázni egy pillanat alatt.
A szabadkőműves kapcsolatokon túl egykor működött a Vörös Segély, később a Komintern, manapság pedig az úgynevezett „civil” és „zöld” szervezetek, a rendkívüli pénzek felett diszponáló agytrösztök, valamint a Bilderberg-csoport és a hozzájuk hasonló egyéb szerveződések alkotják az úgynevezett háttérhatalmat, vagy más néven mélyállamot, amely éppen ugyanazon törekvések szolgálatában áll, mint száz éve a szabadkőműves mozgalmak. Ez persze számos más területre is érvényes, nemcsak a keresztényellenességre, de a kereszténység elleni megnyilvánulások mindenképpen a leginkább látványosak közé sorolhatók.
Így aztán nincs mit csodálkozni, hogy a kereszténység bizonyos tekintetben nálunk is válságát éli. Annak ellenére, hogy a késő Kádár-korszakban már nem jelentett közvetlen veszélyt templomba járni, a rendszerváltozás után pedig lezajlott a hit gyakorlásának egyfajta reneszánsza is, a magyarság korábbi, istenfélő életszemléletét sajnos sikerült kiirtani. Ez a hitélet minden megnyilvánulási formáján tetten érhető. Manapság a szentmiséken, istentiszteleteken nagy általánosságban lényeges többen vannak az idősebb korosztályhoz tartozók, mint a fiatalok. A gyermekek jelentős része pedig az iskolai hitoktatás bevezetése ellenére sem tartozik a hittanra járók közé. Sok fiatal meg sem tudja mondani biztosan, hogy melyik felekezethez tartozik. Amíg korábban egy esküvő alapvetően templomhoz kötődő szertartás volt – az ifjú pár Isten színe előtt fogadott örök hűséget egymásnak –, a manapság egybekelők közül nagyon sokan megelégszenek a polgári esküvővel, és nem éreznek késztetést arra, hogy az Isten házában is megesküdjenek.
2010 óta nyíltan keresztény értékrendű kormányunk van
Ebben a helyzetben különösen nagy dolog, hogy 2010 után az Orbán-kormány nyíltan és egyértelműen felvállalta: keresztény értékrendű társadalmat kíván építeni, pontosabban a magyar hagyományok felélesztésével újraépíteni. Jellemző úgy a hazai, mint az európai helyzetre, hogy Orbán Viktort és kormányát talán emiatt érték a legnemtelenebb támadások. Először itthon támadták, amikor 2011 tavaszán, az új alkotmány preambulumában megjelent az alábbi két mondat:
„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.”
Mivel az itthoni liberális értelmiség – hasonlóan az egykorvolt kommunista mozgalom tagjaihoz – szoros kapcsolatot ápol a nemzetközi liberalizmus nyugat-európai képviselőivel, hamarosan külföldről is össztűz zúdult Orbánra és az új alkotmányra. 2012. január 18-án Orbán Viktor Strasbourgban, az Európai Parlament előtt tett hitet a kereszténység mellett, amikor is a nagy formátumú kereszténydemokrata politikust, Robert Schumannt idézte: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.
Elmondta továbbá azt is, hogy Magyarországnak joga van keresztényi úton elindulnia még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az Európai Unióban ez sajnos kisebbségi álláspont. Azóta számos alkalommal újra és újra felvállalja a keresztényi értékrendet. Néhány éve, egy Bajorországban elmondott beszédében hangzott el az alábbi néhány mondat:
„Mi, magyarok nem akarunk egy posztkeresztény és posztnemzeti világban élni. Mi azt tanultuk meg a történelem során, hogy bennünket, magyarokat, de más közép-európai népeket is a keresztény hitből kinőtt keresztény kultúránk, meg a nemzeti identitásunk tartott meg. Ha erről lemondunk, akkor például a magyarok közössége el fog tűnni a világból, nem lesz, ami összetartson bennünket. Ezért mi ragaszkodunk a keresztény kulturális gyökereinkhez és a nemzeti identitásunkhoz.”
A Hunyadiak korához hasonlóan hazánk jelenleg a kereszténység egyik első számú védőbástyája Európában. Az elméleti kiálláson túl olyan érdemi lépések is igazolják ezt, mint a keresztény egyházak maximális állami elismerése, az egyházi iskolák támogatása, Nagypéntek munkaszüneti nappá nyilvánítása. Úgyszintén kiemelendő, hogy a magyar kormányzat a világ más részén élő keresztényekre is tekintettel van. Magyarország segítő kezet nyújtott például az Egyiptomban, Irakban vagy Szíriában üldözött keresztényeknek, és pár éve jeleztük: amennyiben szükséges, befogadunk egy kőkeresztet, amelyet lebontásra ítéltek (!) Franciaországban.
Magyarország joggal lehet büszke a kereszténység nyílt vállalására, a keresztény értékek védelmére. Mindaz, ami még értékként jelen van Európában, keresztény gyökerű. Ennek képviselete, pláne támadásokkal szembeni, kisebbségben történő képviselete a jellemes kiállás miatt akkor is elismerést érdemel, ha valaki nem tartozik a hívő emberek táborába. Aki viszont oda tartozik, azokat bizalommal töltheti el Jézus Krisztus szava: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Mennyei Atyám előtt.”
Mi, magyarok nyíltan és egyértelműen keresztényi útra tértünk, és olyan kormánynak adtunk immáron háromszor egymás után elsöprő többségű felhatalmazást a képviseletünkre, amely ezt az értékrendet kívánja erősíteni. Ez alapján reménykedhetünk abban, hogy a kereszténység ismét komolyabb szerepet tölthet majd be nemzetünk életében, ez esetben pedig valósággá nemesedhet Francesco Forgione, ismertebb nevén Pio atya ránk vonatkozó jövendölése.
„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”
Francesco Forgione, azaz Pio atya portréja. Alkotó: Roberto Dughetti. Forrás: Wikipédia
Magyarország vagy keresztény lesz, vagy nem lesz…
Pio atya magyarokra vonatkozó jövendölése joggal tölthet el bennünket nagy büszkeséggel, már csak azért is, mert az immár szentté avatott olasz kapucinus szerzetes istenkapcsolata páratlan volt. Az első lépéseket megtettük azért, hogy megkapjuk égi őrangyalunk, Szűz Mária hathatós oltalmát. Ha ezen az úton megyünk tovább, akkor eljöhet a páratlan dicsőség is, amelyről Pio atya jövendölt. De csak akkor, ha ezen az úton megyünk tovább.
Robert Schumann szavai ugyanis némi átalakítással nemzetünkre is igazak: a magyarság vagy újra keresztény lesz, vagy nem lesz. Hogy Orbán Viktor és kormánya ezt felismerte, az valószínűleg a magyar politikum egyik legnagyobb felfedezéseként vonul majd be a történelembe, és nekünk, az élet és a normalitás pártján állóknak kell mindezt életre váltani, nemzetünk megmaradása érdekében.
Vezető kép: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
Facebook
Twitter
YouTube
RSS