A nyilasoktól a liberálisokon át a posztkommunistákig ívelő ellenzéki összefogás létrejöttével és Dobrev Klára miniszterelnök-jelöltségével reális veszéllyé vált, hogy a magyar szuverenitás ellenségei visszaszerzik a főhatalmat Magyarországon. Most, hogy összefogtak azok, akik az elmúlt bő száz évben mindig az oroszoknak és/vagy a németeknek akarták eladni Magyarországot, érdemes emlékeztetnünk magunkat és mindenki mást arra, hogy mi történt az elmúlt három alkalommal, amikor ezek az erők, vagyis tulajdonképpen a külföldi gazdáik nyerték meg a magyar országgyűlési választásokat.
1994-ben, a rendszerváltás utáni második választáson a kommunisták, gyakorlatilag a pártállam második, harmadik vonalába tartozó káderek nyerték meg az országgyűlési választásokat. Nem mellesleg abszolút többséget szerezve egy 34 százalék alatti első fordulós, listás eredménnyel. De ez nem volt elég sem a posztkommunistáknak, sem a liberálisoknak, akik 20 százalék alatt szerepelve a parlamenti helyek kevesebb, mint húsz százalékát szerezték meg. Koalícióra lépett az SZDSZ az MSZP-vel, és a kommunistáknak és állítólagos halálos ellenségüknek egyszerre kétharmaduk lett az országgyűlésben. Értelemszerűen nem a szavazók közvetlen akaratából. Teljes harmóniában kormányoztak 4 évig, csak azon vesztek össze – igaz, ezen általában nagyon gyakran és nagyon csúnyán –, hogy ki mit lophat el az állami vagyonból. A kormányzásuk első 8 hónapjában csak a belső harcaikkal voltak elfoglalva, az örökölt gazdasági problémákat addig tudták fokozni, hogy gyakorlatilag a csőd szélére került az ország. A liberális sajtó által azóta legendává nemesített Bokros-csomag pedig még nagyobb katasztrófába taszította az országot, mint maga az eredeti válság.
Bokros a semmiből lett pénzügyminiszter, annak következményeként, hogy Horn Gyula ki akarta nyírni párton belüli ellenfelét, Békesi Lászlót. Bokros Lajos, aki saját bevallása szerint mindig is rendkívül okos volt és kitűnt kortársai közül, nyilván tehetségének köszönhette, hogy református családi háttere ellenére a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre járhatott a hetvenes években népgazdaság-tervezési szakra és Panamába mehetett ösztöndíjjal tanulni. Aljas rágalom, hogy a magyar társadalom és gazdaság legnagyobb kártevője (pedig van Fekete Jánosunk is) bármilyen hálózatba be lett volna kötve, magától volt ilyen sikeres. Szanyi Tibor mondta állítólag erről a kiváló emberről 2009-ben, amikor Gyurcsány bukása után a miniszterelnöki castingon felmerült a neve, hogy olyan, mint a neutronbomba: megöli az embereket, csak az infrastruktúrát hagyja épen. A stratégiai ágazatok áron aluli, garantált nyereséggel megspékelt külföldi kézbe juttatása háborús méretű károkat okozott a következő 20 évben. De háborús nagyságrendű emberveszteséget okozott a csomag alsóközép- és középosztály-ellenes része is, ami drasztikusan elmélyítette a demográfiai katasztrófát.
Annyira loptak, hogy még az önkormányzatoknak a törvény erejénél fogva is járó belterületi földek átadási folyamatába is beerőszakolták a bűntársaik cégeit, akik a törvényt hatalmas jutalékért “hajtották” végre. Az egyik ilyen elképesztő méretű rablás még a kézivezérelt igazságszolgáltatásnál és a baloldali értelmiség egy részénél is kiverte a biztosítékot. Pillanatokon belül kiderült, hogy a hatalmas pénzek közvetlenül az MSZP és SZDSZ környezetébe kerülnek. Jellemző, hogy a bíróság természetesen igazán senkit nem ítélt el a valódi tettesek közül, csak az eset névadójának, Tocsik Mártának ment rá az élete, hogy annak idején a “mozgalomban” olyan remek kapcsolatrendszert épített ki. Utólag leginkább úgy látszik, hogy az egész valamilyen bűnszervezeten belüli leszámolás része lehetett: valaki feltehetőleg ugyanazt az állami vagyont akarta ellopni és az egyik csapat így mutatta meg a másiknak, hogy ki az úr a háznál.
Az MSZP-ről kiderült, hogy kormányzóképessége mítosz csupán, képtelen egy koherens jövőképet felvázolni, valamint olyan, a diktatúrából örökölt hálózatok foglya, amelyek számára az ország érdekei lényegtelenek. Ez a négy év az MSZP-nek kevesebbet ártott, mint az SZDSZ-nek. Az előbbi megőrizte nagypárti státuszát, míg az utóbbi kis párttá vált, viszont károkozási képességét egészen a megszűnéséig megőrizte. Ebben az időszakban az MSZP elképesztő társadalmi támogatottsággal és beágyazottsággal rendelkezett. Egy modern demokratikus társadalomban példátlan hálózattal, sajtótámogatással és “értelmiségi” háttérrel. A magyar diplomások és értelmiségiek örök szégyene, hogy a kutatások szerint ezekben a rétegekben a kormányzás minősége ellenére megmaradt a két kormánypárt támogatottsága. De ezek a rétegek akkor sem voltak képesek semmiféle gyakorlati támogatást nyújtani a teljesen üres hatalomgyakorlással küszködő baloldalnak. Csak az ideológiai harc működött, pont úgy, mint most. Teljes erőbedobással ment a fasizmus elleni harc, minden becsületnapi rendezvényre újraszervezte a titkosszolgálat az állandóan széteső hungarista csoportocskákat.
De ne feledjük el, hogy egy évvel a választási győzelmük után már 30-40 százalékkal rosszabbul élt a magyar átlagember, mint korábban. És 20 évig, tulajdonképpen máig meghatározták a magyarok életszínvonalát azok az elképesztő “gazdasági” döntések, amelyeket a pillanatnyi politikai túlélés és a Nyugat támogatásának megszerzése érdekében hoztak. Tízezermilliárdokat hagytak ellopni a multiknak, a német és francia eliteknek, hogy szalonképesek lehessenek náluk. És kiváló új gazdikat szereztek ezzel maguknak. “Gazdaságpolitikájuk” gyakorlatilag nem volt a “privatizáción” kívül, társadalompolitikájuk pedig kimerült abban, hogy segélyezték azokat, akik amúgy sem akartak dolgozni. Kuncze Gábor, a korszak bizonyosan rosszindulatú “Károlyi Mihálya” megajándékozott bennünket a “megélhetési bűnözés” katergóriájával. Ezzel a két szóval az SZDSZ és a magyarországi liberálisok pontosan megüzenték minden becsületes embernek, hogy hol a munkából élő munkásembernek és alkalmazottnak helye a liberálisok szép új világában. Agyonadóztatták a munkavállalókat és nem védték meg a nehezen megszerzett tulajdonát. Ekkor tanulta meg a magyar emberek tanulékonyabb része – habár nem eléggé –, hogy kit tekint valójában “gazdagnak” a baloldal és a liberálisok. Azokat, akik valódi munkából élnek meg, a középosztályt.
A baloldaliság és a liberalizmus egy lelki alkat, amelynek lényege, hogy képtelen az önálló létre, problémamegoldásra; mindig gazdatestre szorul, amit kiszolgáltat valamilyen külső nagyhatalomnak, hogy az megvédje a kizsigereltek haragjától. A vége mindig ez. A baloldali, a liberális sose akar önálló országot. Ők helytartók akarnak lenni. Mert a helytartónak, ha a birodalomnak megfelelően végzi a munkáját, akkor sokkal biztosabb a pozíciója, mint egy szabadon választott vezetőnek, akinek időről időre választásokon kell megőriznie a posztját.
(Sorozatunkat a 2002-es választási győzelmükkel folytatjuk.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS