Az utóbbi hetekben belobbant kultúrharcos hisztériáról (amihez a közvetlen közegemben L. Simon László a Figyelőben megjelent cikke szolgáltatta a gyújtóst) be kell vallanom, hogy már az okait sem igazán értem. Ennek oka lehet kulturálatlanság, általános közöny az ún. magaskultúrával szemben vagy egyszerűen az, hogy nem vagyok beavatott, a magyar kultúra vágóhídján nem lettem megbillogozva. Ezért nem lehetek egyik oldalnak sem a szigorú, esztétikai-társadalmi kontraszelekcióval kimért kulturális gettójának rabja, ezért nem ismerhetem a teljes egészében érdektelen szakmai hálót, a függési viszonyokat, egyes szereplők túlélésének feltételeit. Jobb is ez így. De olykor-olykor ez a közeg, mint egy öreg, sokszor megpróbált, útszéli kurva a magányosan utazó, éjszakai autósoknak mutogatja magát (egyes neves szerzők, a rendszer gátlástalan stricijei egész életműveket építenek fel erre). És az, ami a vita alól kilátszik, abban van valami tisztátalan, valami bűnös, ami mellett nem léphetünk el szó nélkül.
Kezdjük ott, hogy a jobboldali kultúrfront húsz-harminc éve nem tud felmutatni egyetlen csúcsteljesítményt sem. Ha egyéni munka árán mégis létrejön bármi, ami túlmutat a “kultúrán”, az szinte azonnal a tagadás legkülönbözőbb barbár és okkult rítusainak esik véráldozatául. Vagy egyszerűen menekülnek, szétszóródnak előle, mint a villámcsapás után fellángoló erdőtűztől a tudatlan vadak. De létezik egy tragikomikusabb szcenárió is: egyszerűen agyonverik egymást azzal, amit végre megtaláltak, mint a 2001: Űrodüsszeia váratlanul megvilágosodó emberszabásúi a kőkeményre kiszáradt, de gyilkolásra tökéletesen alkalmas lábszárcsonttal. Ha egyik oldal sem azzal foglalkozna, hogy éppen kinek jutott a nagyobb húskonc és ki érdemelne még sokkal többet, hanem mindenki a munkára, az alkotásra adná a fejét, lehet, hogy még valami ki is jönne belőle.
Mert az író attól író, hogy ír. Ilyen egyszerű. Ez nem önmenedzsment kérdése, nem társasági státusz kérdése, hanem a cselekvésé.
A zsírosbödön körüli tolongás mára úri passzióvá vált (mint a vadászat), és a liberális kultúr-megmondóemberek csak annyiban különböznek a jobboldali kultúr-megmondóemberektől, hogy az előbbiek hosszú évek alatt már rentábilissé tették a saját buborékjukon belül folyamatos állami dotációból összemekkmesterkedett garázsművészetüket (beleértve a senkit sem érdeklő felolvasóesteket, a százötven példányban eladott versesköteteiket, a válltöméslapogató kritikai beltenyészetet), míg a jobboldaliak még csak most ébrednek, és szintén központi támogatásból próbálják újratermelni saját maguknak a függés legújabb struktúráit. Amiből mű aligha fog születni, de legalább minden jóságos, főállású íróbácsi és -néni be tudja fizetni hó végén a főtáv-rezsit, el tud menni kényelmesen az írótáborba és polgáriként megnevezhető, kellemesen félburzsoá életet tud élni, bármely tetszőlegesen kiválasztott belváros kávézójában. Mindezt a közönség számára fellelhető munka és teljesítmény nélkül, akár a magyarfociban.
Az íráshoz nem kellenek a birodalom farkascsecsén kitartott megaintézmények, nem kellenek a senkit se érdeklő írótalálkozók, feleslegesen, kurva sok forintból megdizájnolt irodalmi folyóiratok, lényegében még pénz sem kell, csak kettőhúsz szükséges a falba, amivel be lehet fogni, meg lehet ülni a gépet, ezt az átkozott fekete vadlovat, vagy szépen lassan megszelídíteni, mint egy őrült és karcsú derekú lányt.
Sőt laptopból sem kell almácskás, a célra bőven megfelel a legolcsóbb kínai vas, amin elfut a jegyzettömb vagy valami régi wörd. Külön csak erre a célra, a mindenféle állami ösztöndíjakkal felszentelt idő sem kell, mert lehet éjszaka, a fárasztó munka után, a bennünk növekvő sötétségben és annak ellenére is írni. Aztán majd alakítjuk a körülményeket, ahogyan tudjuk, ahogyan akarjuk.
A legfontosabb, hogy legyünk őszinték magunkkal, mert sok emberrel hitetik el az ilyen kulturális felépítmények, hogy szükségünk van rájuk, hogy ők kivételezettek, létezésük állandó szükségszerűség.
Amikor pedig az illető kipislant a mátrixból és meztelenségét látva ráébred, hogy mindaz, amit kvázi kikapart magából, lényegében értéktelen, akkor célszerűen lesz alkoholista, szépen-lassan belefullad a piába, esetleg mások életét szarja szét, mondván neki lehet, mert művészet van.
Akkor inkább, azt mondom: semmi művészet.
Az írók kinevelése nem állami feladat. Az állam feladata, hogy megtanítsa a betűvetést mindenkinek. A többire, a másra ott van a rögös út, a tiszta bizonytalanság, ami még egy írónak sem ártott, főleg harminc-negyven alatt. Tapasztalatot nem lehet az akolmelegben megszerezni, a fentebb említett irodalmi gittegyletekben legfeljebb azt lehet elsajátítani, hogyan fogja az egyik megborult fiatalíró a másik ájult fejét okádás közben, a vécécsésze fölött.
Közösségi élménynek elmegy, de nem közfeladat és nem lehet közteher ezeknek az improduktív kultúrgettóknak az életben tartása. Az írás magányos műfaj, részeg verekedés a fenyegetően üres papírral, az ember egzisztenciája szempontjából pedig egyértelmű döntés, olyan, mint hadba vonulni, egy háborúba, aminek csak a magunkra vállalt sorsszerűség és véletlen jelöli ki a végét, pontosan és ösztönösen, akár a mesterlövész az utolsó töltényt.
Ez pedig az ember elidegeníthetetlen sajátja, a leglényege, ezt nem adhatja oda semmiért, senkinek, mert ha ezt feladja (akár önként, akár kényszerből), akkor nem író már, csak egy politikai tiszt, egy komisszár, akit majd felzabál és kiokád magából a következő, éppen arra vánszorgó kiéhezett, zsugorodott gyomrát gyűlölettel betöltő, mindent végigkoplaló, mindent elviselő kurzuszombi.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS