Az Orbán-korszak lenyomata, hogy a trianoni nemzethaláltól eljutottunk a megmaradás és az összetartozás büszkeségéig

A békediktátum egy mély, nehezen gyógyuló seb – máig élő fájdalom. Egy olyan évszázados heg, amely kínzó erővel mar bele a magyarság testébe. A közönytől a gyűlölködésig, az irigységtől a harcias csatakiáltásig, a hamisan csengő pátosztól a valódi hazaszeretetig – sokféle érzelem fogta kézen Trianon emlékét. Búslakodás, harag, gyámolító szeretet, s lett mindez egyben viszonyulás is az elszakított országrészekhez, az ott élő magyarokhoz. Ha létezik az Orbán-korszaknak valós lenyomata, akkor a Trianonhoz és ezen keresztül a határon túli magyarokhoz való viszonyban az megragadható. Mert eljutottunk az évszázados traumától, a nemzethaláltól a megmaradás büszke érzéséig. Ma már kitapintható az összetartozás élménye és kézzel fogható sikerei vannak a „csak azért is!” építkezésnek.

Trianon. Kapiskáljuk, hogy mi dolgunk van mindezzel. Az emléket ápolni, a bűnre emlékeztetni, az összetartozásért mindent megtenni. Csakis szellemében, kultúrájában és gazdasági céljaiban is együttműködő magyar közösség lehet sikeres Európában.

Filozofálni, ideákat gyártani könnyű foglalatosság; Trianonról keseregni szokványos alapállás, de felállni a kényelmes karosszékünkből és építeni valami hasznosat igen fáradságos, mindamellett nemes feladat. Ha pedig kapcsolatot szeretnénk számos egymástól földrajzilag távol eső közösség közt teremteni; ha valóban tettre kész embereket szeretnék egy közös cél érdekében megszólítani, akkor a személyes jelenlétet semmi sem pótolhatja.

Nemzeti JELEN-LÉT – azaz magyarság időben és a térben való metafizikai kiteljesedése. Emanáció a Kárpát-medencében.

Nemzet, nyelv és mese

Nemzetfogalmunk nyelvközpontú. A trianoni diktátum után pedig még fontosabbá vált a nyelv összetartó ereje, ami az elszakított országrészeken élő magyarság számára létkérdés. Ma is. Gondoljunk csak a szlovák nyelvtörvényre, vagy az ukrán állam – háború előtti – szégyenletes és aljas jogfosztásra. Nyirő József halhatatlan alakja Uz Bence esete szépen példázza a szerző szellemi örökségét: a magyar nyelv jelenlétét és erejét az elszakított területeken. Szimbolikus módon Uz Bencét azért rúgják ki a regény elején a román hivatalból, mert „Kisült, hogy egy szót sem tud románul.” hiába próbálkozott ravaszul a némettel, hiába füllentette a román nyelvi tudását firtató kérdésre: „értőgetök” – nem tudta becsapni az „elnöklő inspektort”.

Nyelvében él a nemzet

– mondja Széchenyi. Nemzeti karakterünk megrajzolásához e gondolatot ma is szem előtt kell tartanunk. Ennek ellenére – a nyelvész szakma és néhány népnemzeti író kivételével – nem sokat teszünk a magyar nyelv védelmében.

Hagyjuk elkopni, eligénytelenedni és manapság „elangolosodni” is. Ez pedig minden nyelvhasználó felelőssége. Mondhatni: minden magyaré.

Volt idő mikor mindent magyarosítottunk. Ma nosztalgikusnak tűnhet ugyan, de maradandó eredményekkel járt. Így lettek például a francia királyok Lajosok, a felfedezők Kristófok (Kolumbusz), vagy az írók Gyulák (Verne). De még a 20. század elején is történtek a mai fülünknek vicces kísérletek, például Immanuel helyett Manó lett a német filozófus Kant keresztneve. Ilyen példákkal megtölthetnénk eme újság összes lapját, de jól látható, hogy a mai tendenciák ezzel ellentétesek. Nemcsak leírásukban, hanem sokszor kiejtésükben is igyekszünk utánozni, mondhatni majmolni egy-egy külföldi nevet. Birkózunk az idegen szavakkal, aki elvéti kinevetjük, de közben nem számolunk együgyűségünk súlyos felelősségével.

Jól illusztrálja e jelenséget a gyermekirodalom is. A külföldi mesék főszereplői és annak szolgalelkű, magyartól idegen lefordításai, vagy „nem lefordításai” rombolják a nyelvünket. Húsz éve Roald Dahl klasszikus meséje még „Karcsi és a csokoládégyár” címmel jelent meg Borbás Mária fordításában, de néhány éve, a mai generáció számára leginkább filmként ismert történet már „Charlie” nevével fémjelzett. De tanúságos a rendszerváltozás környékén már olvasható, nézhető amerikai „Szezám utca” is. Az akkori fordítók még odafigyeltek a gyermekek tudására, de a tavalyi évben megjelentetett részekben már nem. Így a húsz évvel ezelőtti főszereplők Bertalan, Ernő és Fa Janika, mára Bert, Ernie és Glover lettek. Pontosabban az eredeti, angol megnevezéssel szerepelnek. Mert ma nem sikk magyarosítani. Sőt: talán ciki is Karcsi néven mesét kiadni.

A magyar nyelv védelemének, az esetleges újításoknak, a jövevény szavak magyarosításának ma is kiemelt feladatnak kell lennie. Mert lehetséges.

A nyelv több mint kommunikációs eszköz, sokkal inkább világmegértés, világlátás, a kultúra átadásának terepe – állítja Balázs Géza nyelvész, egyetemi tanár (PKE, SZFE) a Kommentár folyóirat idei első számában. A szerző rámutat arra, hogy a magyar anyanyelvet (mint minden nemzet saját nyelvét) pusztán racionális eszközökkel nem tudjuk megragadni. Ezzel szemben, pontosabban ezen túl egy újszerű, ám nem példanélküli, leginkább Karácsony Sándort megidéző „metafizikus, avagy organikus megközelítést” ajánl az olvasó figyelmébe. A beszélőnek ugyanis metafizikai kapcsolata van a szöveggel – hívja fel a figyelmünket a szerző, így létezik egyfajta szellemi grammatika, amelynek feltárásával a kortárs nyelvtudomány alig foglalkozik, noha a nemzeti karakter is ebből a kapcsolatból rajzolható meg. Balázs Géza szerint

„a nyelv és a művészet egy ősi spirituális tett: utánozni, megjeleníteni, játszani, közölni valamit”.

Így a nyelv, a folklór, az irodalom és általában a művészet is egy meghatározatlan „spirituális térben, dimenzióban létezik.”

A magyar anyanyelv végsősoron a magyar identitás korok feletti őrzője.

Mikor Trianonra emlékezünk, vagy emlékeztetünk, akkor az identitásunkat őrizzük, ezzel együtt nyelvünket is műveljük. Utóbbi nélkül már emlékezni sem tudnánk.

Tézisek Trianonról

Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettese a Kommentár 2020/2. számában Tíz tézis Trianonról című írásában rávilágít a békediktátum korokon átívelő, egzisztenciális jelentőségére és fogódzót is ad a történelmi katasztrófa meghaladásához. Véleménye szerint Trianon volt a történelem legnagyobb vereségének megpecsételése: Muhi a magyar etnikai terjeszkedésnek vetett végett, Mohács az állami függetlenségnek, Trianon viszont a magyar életteret szabta olyan szűkre, ami az államként való nemlétre kárhoztatott volna bennünket.

Trianon a magyarság egészének létezését vonta kétségbe, hiszen a békekonferencián előkerült olyan érv is, hogy magyar mint olyan, nem is létezik.

Sátoraljaújhely, 2020. június 6.
A Nemzeti Színház művészei Wass Albert- Üzenet Haza című versét adják elő a Centenáriumi Turulszobor avatásán Sátoraljaújhelyen, a Trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen 2020. június 6-án. Mellettük Orbán Viktor miniszterelnök (b2) és Matl Péter szobrászművész, a szobor alkotója (b).
MTI/Czeglédi Zsolt

Trianon elfogadása azt jelentené, hogy a magyar, mint minőség megkérdőjelezését is elfogadjuk. A békediktátum a magyar létbizonytalanság forrása, legnagyobb botránya az igazságtételként való értelmezés.

Máthé Áron szerint Trianon legsúlyosabb öröksége, hogy nem tudunk azonosulni saját magunkkal, mert még a magyar köznyelvet is átjárja a győztesek narratívája, és hajlamosak vagyunk kész tényként kezelni, hogy a Trianon előtti állapotok eleve igazságtalanok voltak.

A magyar nemzeti konzervatív gondolat képviselőinek tehát nemcsak a magyar önértékelés helyreállítását kell véghez vinniük, hanem egész Közép- Európa emancipációjában is kezdeményező szerepet kell vállalniuk!

Történelmi károk

(Alábbi részt az egy éve elhunyt Ludwig Emillel közösen állítottuk össze és publikáltuk évekkel ezelőtt a Magyar Hírlap oldalain. Az ő emlékére álljon itt az összefoglaló.)

Magyarországnak az 1910. évi – a háború előtti utolsó – népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt 7 481 954 főből – az 1920. december 31-én tartott népszavazás adataival kompenzálva – 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került.

Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 937 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának. 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert.

A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként (általam kerekített számokban): 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Oda-lett a 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, összesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termőterületeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termelő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több, mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.

A fontosabb termékek után és a magyar ipar legjellemzőbb veszteségeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos összekötő vasutak – mint a Szatmár–Nagyvárad–Arad vonal – megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták a magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kövesútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke „csak” a felére csökkent – a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt –, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 – ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék).

A nemzeti összetartozás

Június 4. a nemzeti összetartozás napja. Emlékezés és emlékeztetés is egyben. Múltunk gyötrelmeinek feloldása és nemzetünk közös jövőjének megálmodása.

A nemzeti összetartozás napja, amelynek törvénybe foglalása az első kétharmados Fidesz–KDNP-parlament, illetve az Orbán-kormány döntése volt, s amelyet mindjárt a hatalomra kerülés utáni napokban döntöttek el – az emlékezetpolitika szilánkjait igyekszik újra összeilleszteni.

Az emléknaphoz való közös hozzáállásunkat, a jövőbe mutató szándékainknak és cselekedeteinknek fundamentumát fekteti le, és meghatározza morális kötelességeinket, tesz a „kicsinyeskedésen” felülemelkedő nemzeti nagyságunkért.

De összeragasztja a magyarságot abban az értelemben is, mintha ezek a szilánkok maguk a határon túl élő magyar közösségek lennének. Mert ez a közösség összetartozásának és jövőjének üzenete.

A 2010. évi XLV. törvény indoklása (A Nemzeti Összetartozás Napja). Az 1920. június 4-én kényszerűen aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.

És folyik a valódi „érzékenyítés”! Mert szükség van rá.

Szükség van a minden évben megrendezett Nemzeti Összetartozás Napjára, az iskolai programokra, a városi megemlékezésekre, vagy a középiskolai osztálykirándulásokra, ahogy a 2020-ban útjára indult (a pandémia miatt elhúzódott) Nemzeti Összetartozás Emlékév megtartására is.

A kormány a trianoni békediktátum centenáriuma alkalmából a 2020-as esztendőt a Nemzeti Összetartozás Évének nyilvánította, melyhez kapcsolódóan a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány számos programot, eseményt szervezett.

A Trianon 100 Összetartoztunk  címet viselő vándorkiállítás Schmidt Máriának köszönhetően végig járta azó országot, tucatnyi településen mutatta be Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb traumáját, nemzetünk túlélési képességét, azt a példaértékű erőfeszítést, aminek eredményeképpen 1920 után elődeink szilárd alapokon újra szervezték a magyar államot.

És megépült az Összetartozás Emlékhelye.

Tanulunk büszkék lenni.

Valami nagyszerű épül köröttünk!

Aljasság magyart magyarral szembe fordítani, gonosztett az elszakított országrészeken élő magyarok ellen szólni, halálos bűn a határon túli testvéreink ellenébe cselekedni. A kommunista diktatúra elkövette az összes gazságot s mikor a rendszerváltoztatás után azt hittük, hogy lehet végre szabadon emlékezni és emlékeztetni, akkor megint előbújtak az internacionalisták és mindenkit lefasisztáztak.

Ám Gyurcsányék dicstelen bukása óta már eltelt tizenkét év, a társadalom „jobbra” tolódott, a balliberálisok megszűntek igazodási pontok lenni; új, nemzeti korszak épül, melynek szerves része a magyarok összetartozásának erősítése.

Egymillió magyar honosítása, a kettősállampolgárság, az elszakított országrészekre szervezett osztálykirándulások, a szavazati jog, a templomok és az iskolák építése, az autonómiatörekvések támogatása – egyre inkább nemzeti konszenzus van kialakulóban.

Diákok éneklik a Kézfogás című dalt, a magyar összetartozás himnuszát a nemzeti összetartozás napján rendezett ünnepségen a Parlament előtt 2019. június 4-én. Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította a nemzeti összetartozás napjává az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Fotó: orváth Péter Gyula

Más világ van már, hiába próbálkoznak a baloldalon, hiába ömlik a moslék a szájukból, hasztalan az erőlködésük. Már nem lehet politikai sikert elérni a határon túli magyarokkal szembeni politikával. Sokan vagyunk, egy vérből valók vagyunk…

Vezető kép: Diákok éneklik a Kézfogás című dalt, a magyar összetartozás himnuszát a nemzeti összetartozás napján rendezett ünnepségen a Parlament előtt 2019. június 4-én. Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította a nemzeti összetartozás napjává az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Fotó: Horváth Péter Gyula