Nem, nem az oroszok a jófiúk, mielőtt a független-objektív sajtó (FOS) kiforgatná a szavaimat. Ebben a háborúban nincsenek (sincsenek) jófiúk. A kérdőjelek nem véletlenek: ma sokan hajlamosak Magyarországon inkább az orosz álláspontot elfogadni ebben a konfliktusban. Igyekszem megválaszolni, hogy vajon miért. Figyelem! Realista elemzés következik! (Utána pedig egy optimista okfejtés, amit óvatosan kéretik olvasni, mert sértheti mindenféle hibbant jóemberkedők és áldozati csoportok érzékenységét.) És hogy mi köze a címhez az alcímnek? Minden kiderül, olvass…
1945-ben a szovjet hadsereg elvileg felszabadította Budapestet a fasizmus alól. Ez a narratíva és retorika 45 éven keresztül az uralkodó kánon is maradt a hivatalos közbeszédben. Valójában persze nettó megszállás történt, még ha ennek járulékos eredményeként a német megszállástól tényleg meg is szabadultunk. Serpenyőből a tűzbe…
A szovjet katonák kegyetlenkedéseiről, fosztogatásairól, szexuális és egyéb bűncselekményeiről nagy- és dédszüleinknek közvetlen emlékei vannak. És ha ez a fajta nyílt terror fokozatosan meg is szűnt, a fenyegetettség érzete évtizedekig nem múlt el, a szovjeturalom okozta gazdasági szívásról nem is beszélve. A „fasizmus alól történő felszabadítás” narratíváját a ’70-es évektől kezdve néhány, a ’90-es évekre az SZDSZ-nél otthonra lelő, megélhetési antifasisztán kívül senki sem vette komolyan. Ez a „legenda” a XIII. kerületbe szorult vissza. Ahonnan persze kicsit átcsomagolva, a nemzetközi piacon is jól eladható „termékként” aztán újra hódító útjára indult, és a mai napig komoly hadállásokkal rendelkezve harcol a magyar nemzeti öntudat, és úgy általában Magyarország ellen. A magyar emberek elsöprő többsége számára azonban a szovjetek, és természetesen az egykori Szovjetuniót létrehozó és működtető oroszok a gonosz, elnyomó hatalmat jelentették. Finoman fogalmazva is súlyos ellenérzéseink alakultak ki velük szemben, de egyszerűbben is fogalmazhatunk: utáltuk őket, mint a szart. És joggal.
Fecske (Lévai Oszkár) utca a Déri Miksa utcai kereszteződésnél. Harcképtelenné tett ISZU-152-es szovjet rohamlöveg. Forrás: Fortepan/Zajti Ferenc
Persze, az orosz emberek nem egyenlőek, soha nem is voltak egyenlőek a szovjethatalommal. De az átlag magyar nemigen találkozott átlag orosszal. (Abszurd módon a „baráti” Szovjetunió állampolgárai nem utazhattak csak úgy a „baráti” szocialista országokba, és mi sem mehettünk csak úgy oda.) Számunkra az „orosz” egyet jelentett Hruscsovval, Andropovval, Brezsnyevvel… Aztán persze Gorbacsovval, Jelcinnel egy picit árnyalódott ez a kép. De csak egy picit. Majd amikor megjelentek egyéb hús-vér oroszok is, gengszterként viselkedve az olajbizniszekben, a budapesti éjszakában, majd szép lassan a hévízi fürdőkben is… hát nemigen javult róluk a véleményünk. (Az ukrán maffiózók persze pont ugyanilyenek voltak.) Pedig ők továbbra sem az orosz nép egészét képviselték, még csak reprezentatívnak sem mondhatók. Nekem egyszer volt szerencsém valóban hétköznapi, na jó, középosztálybeli oroszokhoz, amikor egy osztrák sífelvonó kabinjában beszélgettem velük sportról és magfizikáról… Tán a legszimpatikusabb idegenek voltak, akikkel valaha szóba elegyedtem a sípályákon, pedig voltak bőven arcok az évek során: a nyugdíjas éveit egy fürdőnadrágban, Tahitin leélni készülő, előtte még egy utolsó nagy sízést beiktató, Amerikába emigrált román üzletembertől a Salvini-rajongó, fogadásból egész nap öltönyben síző, kissé ittas olaszokig…
Szóval a lényeg, hogy az orosz ember és az orosz politika nem ugyanaz, még ha a kettő között van is korreláció. De mi történt, és mikor, hogy az átlag magyar emberek egy része sokkal megengedőbb, már-már akár oroszbarát is lett az elmúlt évtizedek során a nemzetközi politikát tekintve? A szüleink, ha a korábbi generációkat ért közvetlen fizikai atrocitásokat nem is élték meg, de a lelkiismereti-, szólás- vélemény- és egyéb szabadságjogok korlátozása, a rossz gazdasági körülmények, és a szocializmus általános légköre számukra mindennapi élmény volt. A mai negyvenesektől lefelé viszont ez már mindenki számára – hála Istennek – csak történelem. De furcsa módon az idősebbekben is egyre inkább kialakult valamiféle oroszbarátság. És erről egyértelműen a Nyugat tehet. Az a Nyugat, amelyet 1990 előtt messziről (majd kicsit közelebbről) bálványoztunk, 1990 után pedig messiásként, a „JÓ” megtestesítőjeként vártuk és bíztunk benne. És ez a „Nyugat” Magyarországot, és persze egész Kelet-Európát jól átb@szta. Vannak népek, akik erre talán kicsit kevésbé érzékenyek. Akik maguk is az átb@szás – vagy az átállás – nagy művészei. Vagy akiknek a puszta létezése, államisága is valamilyen nyugati érdek mentén született, ezért aztán sokkal alkalmazkodóbbak. De jobban vagy kevésbé, előbb vagy utóbb, minden kelet- és közép-európai népnek elege lett a Nyugat jobb esetben is atyáskodó, lekezelő, rosszabb esetben gyarmatosító, kifosztó mentalitásából. (Leszámítva persze a haszonélvező politikusokat.)
A kedves arc, amit sohasem felejtünk el
És ez messze nemcsak ideológiai kérdés: az EU-csatlakozás, a nyugati integráció bármennyire is volt összességében hasznos és fontos a posztkommunista időket követően, óriási naivitás, illúzió (azoktól, akik elhiszik) és hazugság (azoktól, akik elhitették), hogy ez puszta emberszeretetből, tisztességből történt. Hogy a „Szent Nyugat” befogadott bennünket, és még anyagilag is segít. Utoljára ilyen az ’50-es években történt, és Marshall-tervnek hívták, de ne legyenek illúzióink: az egyébként valóban jó szándékú amerikaiak között az okosabbak akkor is tudták, hogy hosszú távon ennek óriási haszna lesz számukra. Amivel persze nincs baj, egyrészt mindenki a saját érdekeit tartja fontosnak, így az Egyesült Államok is, másrészt ez tényleg egy win-win volt. Nyugat-Európa katonai biztonságot, technológiai és pénzügyi injekciót kapott, az USA pedig óriási piacot, gazdasági hátországot. Továbbá előretolt helyőrséget a szovjet nyomulás feltartóztatására. Ennek köszönhetően tudta relatíve olcsón, tengerentúli katonasággal garantálni a saját biztonságát. Otthon elég volt a kommunisták levadászására egy McCarthy; nem kellett nagymértékű kommunista beszivárgástól tartani az USA-ba.
A csődben lévő, forráshiányos posztszocialista országok európai integrációja, EU-tagsága is alapvetően egy win-win volt, ezzel sincs baj. Ezért is állunk ki mellette a mai napig. De az, hogy ezt a nyugat, illetve a legnagyobb haszonélvező nyugati cégek és itteni helytartói humanitárius segítségként, kegyes áldozatvállalásként adták el nekünk, ez sokaknál kib@szta a biztosítékot. Egy, a korábbinál jóval nagyobb közös piac keletkezett, olcsó munkaerővel. Ez óriási pluszt jelentett a nyugati cégek számára, az érintett országok lakossága számára pedig a „mesés nyugat” áruinak bőségét. A helyi ipar felvásárlása, majd gyors tönkretétele (annak érdekében, hogy a piacokat saját termékeikkel áraszthassák el), a közműprivatizációk, a bankok nyomulása viszont mind-mind kisebb-nagyobb szálkák lettek a lakosság szemében. Egyre többen rájöttek, hogy miközben kánaánt ígértek nekünk (ami persze eleve illúzió volt, de négy évtizednyi reményvesztettség után érthető az illúziók iránti nagyobb fogékonyság), valójában a szovjet párthatározatoknak és itthoni végrehajtóknak való kiszolgáltatottság után egy szintén nemzeti kereteken kívüli gazdasági-politikai elit és az általuk fenntartott, kétségtelenül emberarcúbb, élhetőbb, de ugyanúgy a saját érdekeit gátlástalanul érvényesítő, az átlagembert ugyanúgy semmibe vevő globalista rendszerben találtuk magunkat.
A Nyugat (és az azt irányító USA) tehát nagyon is a saját érdekei mentén integrálta Kelet-Európát, majd pedig az integrációt követően továbbra is másodrendű, lesajnált kistesóként, sok esetben kifejezetten csatlósként bánt és bánik vele. Aki hálás kellene legyen azért, hogy a nála sokkal-sokkal gazdagabb, okosabb, műveltebb, morálisan felsőbbrendű nyugatiak egyáltalán beengedik a szalonjaikba. Ahol aztán persze megmondják neki, hogyan viselkedjen. Ne csak a gazdasági függést fogadja el, de minden baromságot, olyan baromságot is, amit a nyugaton uralkodó ideológiából rá akarnak erőltetni. A bociszemű menekültek befogadásától a szülni képes férfiakig és más genderőrületekig. Az elmúlt 30 évben – az elmúlt tízben pedig különösen – az ellustuló, a valóságtól egyre jobban elrugaszkodó, egyre deviánsabb nyugat politikai-ideológiai alapon folyamatosan b@sztatta Magyarországot. Akárhogy is nézzük, az oroszok ezzel szemben az elmúlt harminc évben az égvilágon semmit nem akartak ránk erőltetni. A gázukat sem – arra nekünk van szükségünk, hogy ne fagyjunk meg. Az atomenergiára pedig azért, hogy áramunk legyen. Épp a nyugatiak akarják tőlünk elvenni ezt a lehetőséget, az energiafüggetlenséget is, és megint csak ránk erőltetni a saját elmebajukat, a sötétben is áramot termelő napelemektől a szélcsendben is dübörgő szélerőművekig. Az egykori Szovjetunió erőszakos, szuverén országokat gazdaságilag és ideológiailag irányítani akaró politikáját tehát a nyugat viszi ma tovább, nem Oroszország.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kiégett központi irodája, amelyet ismeretlenek felgyújtották Ungvár belvárosában 2018. február 27-én hajnalban. Az elkövetõk betörték a székház egyik ablakát, és robbanószerkezetet vagy gyújtópalackot dobtak az épületbe.
Fotó: MTI/Nemes János
Na, ezért lett sokaknak elege a nyugatból, és szimpatizál Oroszországgal. És akkor erre jön még rá a nemzetiségi kérdés. Az, hogy Ukrajna egyre aljasabb módon bánik a kisebbségeivel. Nemcsak az ott élő több millió orosszal, hanem az ő konfliktusaik miatt ártatlanul szenvedő magyarokkal is. Eszük ágában sem volt ezen változtatni az ukránoknak, sőt, egyre jobban keménykedtek, gondolván, hogy az oroszokkal szembeni harcos kiállás miatt a nyugat bármit elnéz nekik. És sajnos el is nézett. Így aztán mi nemcsak az oroszok felé váltunk elnézőkké, hanem az ukránokkal (és a nyugattal) szemben is ellenségesebbé. És akkor erre jön rá a genderelmebaj… de hopp… a magyarok oroszokkal és ukránokkal kapcsolatos hozzáállásának elemzésével máris elég hosszú lett ez az írás. Az olvasók kifárasztásának elkerülése érdekében itt most be kell fejeznem. Az optimista okfejtés, a tisztítótüzes rész jövő hétre marad. Olvasd majd el következő kedden is a vezércikkemet ugyanitt…
Addig is, az elmúlt napokban nagyon sokat foglalkoztunk az ukrán kérdéssel; a Pesti TV weboldalán, vagy a Politikai Hobbista YouTube-csatornáján megnézheted ezeket az adásokat. Utóbbira azért is érdemes feliratkoznod, mert egy hosszabb, az ukrán háború okait és felelőseit alaposan feltáró videó is felkerül hamarosan…
Facebook
Twitter
YouTube
RSS