Az Überwirtschaft-elmélet

Ahogy egykoron egy ideológiailag szélsőséges, az önnön ideológiáját kizárólagosnak, bizonyos társadalmi csoportokat pedig felsőbbrendűnek tekintő német vezetés szilárdan hitt abban, hogy a német lakosságra nem vonatkoznak az emberiség többi részére általánosan kötelező fizikai törvényszerűségek, úgy gondolta azt Németország a ’10-es évek derekán, hogy gazdaságára nem vonatkoznak a közgazdaságtank alaptételei. Ez a gondolat olyan szinten csontosodott mára az európai vezetők fejébe, hogy azóta is a legképtelenebb ötletekkel állnak elő: miután az energiaszektort sikerült 14 szankciós csomaggal a padlóra küldeni, az új befektetési és vámpolitikával most beviszi Európa a kegyelemdöfést. Saját magának.

Persze hiba lenne, legalábbis naivitás úgy tenni, mintha Európa nagyhatalmainak vezetői szuverén döntéshozók lennének, akik minden körülmények között saját belátásuk szerint cselekszenek. De mindenképpen látványos, hogy ezen vezetők személyes belátása valahogy mindig az amerikai gazdasági érdekkel találkozik egy ponton. És bár ez a befolyás legalábbis a koronavírus-járvány óta nyilvánvaló, az is látható, hogy elmebajért nem kell a tengerentúlra menniük azoknak, akik szerint 360 fokos fordulatokra van szükség a nagypolitikában.

Angela Merkel utolsó ciklusa alatt egy egészen új politikai generáció termelődött ki: Ursula von der Leyen bizottsági elnökké nőtte ki magát, míg a szatellit világban olyan üstökösök törtek fel, mint Annalena Baerbock, vagy Robert Habeck, a Zöldek két politikusa. A német zöldpárti mozgalmakhoz képest idehaza már-már tetszhalottnak tekinthető a hazai sötétzöld kommandó, a német Die Grüne ugyanis magyarra fordítva inkább a Szikra és a Párbeszéd szerelmegyermekeként értelmezhető (mondjuk ilyen parlamenti frakciónk pont van, igaz, lassan párbeszédes politikus nem lesz benne), egyfajta szecesszionista kommunista gyülekezet, s mint ilyen, két fontos minisztériumot kaptak a német kormányban: a gazdaságit, valamint a külügyet.

A sötétzöld politikát azt hiszem, nem kell senkinek bemutatni, hiszen “áldásos tevékenységüknek” köszönhetően az év hatalmas gazdatüntetésekkel kezdődött, amelyre megoldást nem találtak– nem is akartak–, csak hát a gazda nem olyan, mint a belpesti, neki dolgoznia is kell a földeken, márpedig most épp szezon van. A tüntetések egyúttal arra is rámutattak, hogy vannak olyan tárcák, ahol hatalmas károkat tud okozni, ha a racionalitás és a pragmatizmus helyett ideológiailag akarjuk menedzselni. A gazdaság különösen olyan terület, amit nem lehet pusztán akaratból üzemeltetni. Ha Németország bezárja az atomerőműveket, nem importál energiahordozókat, akkor az autógyárban a sormunkás nem fogja akarattal, és a zöld átállásba vetett hittel meghegeszteni a karosszéria elemeket. Ahogy télen fűteni sem fog tudni morállal. Németország egyszer már próbált úgy csinálni, mintha a lakosságára nem lennének érvényesek a fizikai realitások, amikor az ország működéséhez szükséges eszközöket a győzelembe vetett vakhittel próbálták meg helyettesíteni egy kicsavart ideológia mentén. Annak szörnyű vége lett. És most sem túl jó a helyzet.

Ha a külügyi tárcára tekintünk, amelyet ugyanez az ideológia hajt, 360 fokos fordulatot láthatunk az irányvonalakban. Baerbock külügyminisztersége alatt Németország a nemzetközi piacokon középkori Japánt kezd játszani: folyamatosan építi le a külkapcsolatait, a külkereskedelmi cserearány pedig csak tavaly mintegy 12 százalékot esett. S minthogy ipar termelésben, valamint ebből következően exportban Németország a legerősebb ország az EU-ban, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mutatókkal húzza a közösség világpiaci helyzetét.

Mindeközben az Unió gazdasága visszagyarmatosítja magát: míg az európai gyártók évtizedekig gyártották márkáik silány másolatait a kínai piacra– különösen igaz ez az autóipari szektorban–, addig mára olyan szinten lassult az európai innováció, hogy a kínai villanyautók mellett csak védővámmal lehet versenyképesen tartani az európai gyártókat (akik egyébként az eltérő adópolitika miatt Kínában jóval olcsóbban értékesítik ugyanazt a járművet, mint idehaza).

Azonban a gondolatnak, miszerint a német gazdaság mindent elbír, még azt is, amit nem, Angela Merkel volt a gazdája. Wir schaffen das!– mondta a Közel-Keletről Európába induló milliókra a német kancellár, majd úgy megoldották a kérdést, hogy szűk 10 év alatt sem állt le a tömeges, illegális migráció, Európa megtelt, az érkezőket eddig sem sikerült integrálni, de legalább az ideológiai gazdálkodásnak köszönhetően a gazdasági mozgástér is szűkült.

Adódik tehát a kérdés, hogyan akar Németország– és az EU– egyszerre mindent: migránsok millióit eltartani, de közben zöld átállást és Putyin-verést intézni? Merthogy szép gondolat az európai gazdaság felsőrendűségébe vetett hit, csak azzal nem lehet gyárakat működtetni. És amikor az EU szelete a világgazdaság tortájából egyre zsugorodik, nem lesz elég olajfestményeket rongálni, meg az aszfalthoz ragasztózni magunkat. Hol van a híres szakértői kormányzás?