Az utolsó töltényig – Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán címmel megjelent Szabó Péter és Szebenyi István új könyve, amelyet csütörtökön mutattak be Nyíregyházán a Szülőföld Könyvkiadó, a Jósa András Múzeum és a Magyar Huszár Alapítvány szervezésében. A kötetet Bene János címzetes múzeumigazgató mutatta be, majd Ruszin-Szendi Romulusz vezérőrnagy, a Magyar Honvédség parancsnoka méltatta azt. A könyv elsősorban az 1. huszárhadosztályt, mint az utolsó magyar huszárseregtestet, annak 1943 és 1945 közötti lengyel, fehérorosz és magyarországi végső küzdelmeit mutatja be, emellett ismerteti a haderőnem magyarországi történetét is. A Magyar Honvédség parancsnoka a PestiSrácok.hu-nak elmondta, hogy a könyv bemutatja azt a virtust, amelyet a huszárság képviselt, és ami olyan fontos a mai magyar katonáknak is.
A hazáért mindhalálig! – ezzel a jelmondattal – amely egykor a ludovikás tisztek eskütételében is szerepelt – kezdte az új könyvet méltató beszédét a csütörtöki eseményen a Magyar Honvédség parancsnoka. A vezérőrnagy szerint aki elolvassa a kötetet, az megérti szavainak súlyát. Egy profi hadtörténész és egy hadszíntérkutató közös munkája ez, egy olyan alkotás, amit olvashat tudós, katona, civil – mindenki találhat benne érdekességet, értéket.
Nekünk, katonáknak ez a kötet azért is fontos, mert bemutatja az olvasónak a mi zárt, de őszinte és értékekkel teli világunkat. A huszárság mentalitása minden magyar katonának a sajátja, és a hamarosan Nyíregyházán megnyíló Honvéd Kollégiumban is megpróbáljuk ezt a szellemiséget átadni fiatalságnak
– hangsúlyozta Ruszin-Szendi Romulusz.
A Magyar Honvédség parancsnoka a PestiSrácok.hu-nak elmondta, hogy a könyv bemutatja azt a virtust, amelyet a huszárság képviselt, és ami olyan fontos a mai magyar katonáknak is. A huszárokat a vezérőrnagy úgy jellemezte, hogy fegyelmezettek, céltudatosak, lojálisak, a hazájukat szeretők, ugyanakkor egy kicsit csibészek, de csak annyira, hogy a feladataik ellátásában ne akadályozza őket. A magyar huszárok szerte a világban komoly tisztelet vívtak ki; a haderőnem a modern korban ugyan már idejétmúlt, de az alapvető jellemzői, a gyorsaság, a mozgékonyság, a meglepetésszerű támadás, a csapásmérő képesség manapság is a sikeres katonai alakulatok sajátjai. Ruszin-Szendi Romulusz kérdésünkre elmondta, hogy a magyar katonák tanulmányaiban, kiképzésében jelenleg is szerepelnek a huszárságról szóló ismeretek. A Magyar Honvédség parancsnoka reményét fejezte ki, hogy a díszelgő huszárság hamarosan újra megjelenik a Budai Várban.
Reménytelen, de hősies küzdelem
A napokban megjelent kötet az 1. huszárhadosztályt, mint az utolsó magyar huszár seregtestet, annak 1943 és 1945 közötti lengyel, fehérorosz és magyarországi végső küzdelmeit mutatja be. A súlyos és veszteségekkel járó harcok közül elsősorban a „Margit” állás, a Velencei-tó és a Duna közötti hadszínterén vívott harcait ismerteti, amelyekből az 1. huszárhadosztály is kivette a részét. A könyv a legapróbb részletekbe menően mutatja be az alakulatok hősi küzdelmeit, mindennapjait, miközben a minden tekintetben fölényben lévő szovjet csapatokkal küzdöttek.
A szerzők jelentős szerepet szántak a hadszíntér-kutatásnak, rekonstruálták az egykori harckocsi- és futóárkokat, illetve az egyéb terepi adottságokat is. A mű ugyanakkor a vértesi és a mezőföldi emberek tragédiájáról, a szovjet és a német katonák által elkövetett szörnyűségekről is szól, amelyek az ártatlan civileket is sújtották. A leszármazottak beszámolói, illetve a korabeli feljegyzések alapján összegyűjtött történetek drámai, megható módon idézik fel az egyéni, családi tragédiákat.
A kötet név szerint említi meg az 1. huszárhadosztály 1944 novembere és 1945 márciusa között elesett, eltűnt, vagy hadifogságba esett katonáit, illetve az abban az időszakban életüket vesztett helyieket. A kutatómunkát nehezítette, hogy a háború utolsó hónapjaiban a személyi veszteségek hivatalos nyilvántartása már alig működött. A könyv a fentiek mellett bemutatja a magyar huszárság tágabb történetét is, és cáfolja azokat a vélekedéseket, hogy a haderőnemmel a II. világháborúban már nem számoltak komolyan a katonai vezetők. A huszárság a vidéki környezetben, terepen, erdőkben komoly veszélyt jelentett az ellenség szempontjából. A történetek között olyan is akad, amikor a magyar huszárparancsnok a szovjet harckocsira felmászva egyszerűen megpofozta a tankból kibúvó katonát, megfutamítva ezzel az ellenséges egységet.
A szerzőpáros tagjai közül Szebenyi István neve már ismerős lehet a PestiSrácok.hu olvasóinak: ő volt az, aki amatőr hadtörténészként az egyik Tatabánya melletti erdőben fémkeresőzés közben megtalálta azokat a fegyvereket és egyéb eszközöket, amelyek révén tisztázódhatott a 2002 májusában elkövetett, nyolc halálos áldozatot követelő móri bankrablás korábban félresiklott vizsgálata. Szebenyinek köszönhetően szabadulhatott a börtönből tavaly az ügyben korábban ártatlanul elítélt Kaiser Ede, aki az eredeti ítélet szerint soha nem lehetett volna szabad ember. Kaiser és Szebenyi portálunk Polbeat Extra című műsorában találkoztak először. Szebenyi István sokáig küzdött a móri vérengzés vizsgálatában kiírt nyomravezetői díjért, de egy kisebb részsikert leszámítva a magyarországi döntéshozók úgy ítélték meg, hogy az ügyet vakvágányra terelő hamis tanúnak jogosan fizettek ki egy vagyont, a megoldóembernek azonban nem jár semmi. A több mint tizenöt évnyi pereskedés után hasonló következtetésre jutott az Európai Emberi Jogok Bírósága is.
Vezető kép: PS
Hesslervezérezredes
2021-08-10 at 14:42
Kedves Cassandro!
Colonel-general, ha kérhetem.
Időközben előléptettem saját magam az évek alatt itt végzett teljesen eredménytelen és hatástalan munkám elismeréseképpen!! :)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))
Egyébként azt kevesen tudják, hogy a II.vh-ban is többségében lovakat használtak a szállítmányozáshoz, vontatáshoz.
Egyáltalán nem volt az annyira gépesített háború, mint amilyennek ma láttatják nekünk.
Megkockáztatom, hogy a III. vh. kezdete és az első néhány atomsapás után – képzavarral élve – úgy rá fog az emberiség szorulni megint a lovacskákra, mint tót a hugyos körtére!!!
Mutant Pig
2021-08-09 at 21:34
@Révay
Mihajlovka, 1941. augusztus 15. 4/4. huszárszázad, Kenéz Géza huszárszázados.
„A parancs értelmében szalontai Kenéz Géza százados, két géppuskával és egy páncéltörő ágyúval megerősített századával, mint felderítő osztag rendeltetett előre… A Kenéz század állandó ellenséges tűzben folytatta előnyomulását…a kapott feladat szerint, széles alakzatban, két lépcsőben nyomult előre Mihajlovka felé. Alig 7 km-es menet után a második lépcső jobboldali, Keresztszeghy zászlós szakasza, egy a völgyben álló ellenséges ütegre bukkant. Ezt azonnal megtámadta és kézigránátharc után elfogta… A heves harc közben Dr. Keresztszeghy Sándor zászlós a balkarján súlyosan megsebesült.
Ebben a nehéz helyzetben, észak-nyugatra a peremvonaltól kb. egy szovjet zászlóalj tűnt elő. A kifejlődő súlyos küzdelem során, az ellenség túlereje mindjobban érezhetővé vált. A század tűzcsapásai az ellenséget feltartóztatni nem tudták. Közben az a jelentés érkezett, hogy a század balszárnyával szemben lévő erdőben szovjet harckocsik és gépkocsik gyülekeznek. Ekkor már az ellenség kb, 200 m-re közelítette meg a századot. Nemsokára előretörtek a szovjet harckocsik is és ezzel a támadással egyidejűleg, az orosz erős aknavető és tüzérségi tűzzel árasztották el a századot.
A véres küzdelem már teljesen kilátástalan volt. Tekintettel az ellenség nagy túlerejére, Kenéz Géza százados elrendelte a visszavonulást a vasútvonalhoz. A lóraszállás teljesen áttekinthető terepen ment vége. Ezután az egyes részek, hogy magukat kivonják az ellenség hatásos tüzérségi és aknavető tüzéből, vágtában gyülekeztek. A vasútvonal elérésekor a század v. Mikecz őrnagy harccsoportjával találkozott. Közben a vitéz századparancsnok, Kenéz Géza százados nyaklövést kapott és súlyos sebesülése következtében, a helyszínen , rövid idő után hősi halált halt.” (Idézi:Bene János: A nyíregyházi huszárok.82-83.o.)
Révay
2021-08-09 at 20:29
Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:
„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal?
Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen.”
cassandro
2021-08-09 at 14:06
Mon Colonel!
valóban így volt. Néha kúszva vittek a frontvonalra csokoládét az Isonsonál. Na nem azért, mert desszerttel akartak kedveskedni, hanem azért mert némi kalóriát akartak vinni az éhező bakáknak. De a legdurvább az volt, amikor a Dolomitokban egy barlangban lévő állás alá ástak az olaszok, de az ottlévők nem tudták, hogy melyik váltást robbantják fel, ha adáig jutnak az olaszok.
Hesslervezérezredes
2021-08-08 at 10:43
Nagyapámat huszárnak hívták be a ‘Nagy Háborúba’.
Kemény kiképzés után az olasz frontra vezényelték őket, ahol mindjárt le is szállították őket lóról, mivel lövészárok harc volt ott a háború végéig.
Nemsokára szegély lovak is a gulyáságyúban végezték.
Aztán már a derékszíjukat is meg kellett enniük (megfőzték), mert annyira éheztek.
Csak háború ne legyen.
Így hát: “si vis pacem para bellum”.