Pozsgay

Pozsgay Imre - legalább is így ismertem meg - még a legnehezebb helyzetekben is bátor ember volt, aki kockáztatott. Szerettem, mint embert és szerettem, mint politikust. Egy kis parasztházból indult és bármilyen magasra vitte a sorsa, soha nem felejtette el, hogy mit jelent a magyarság, a nép, a nemzet. És ez tette őt, mint politikust és mint embert számomra különlegessé.

Mikor elvtársai irtóztak a másként gondolkodóktól, akkor Pozsgay részt vett az 1987. szeptemberi lakiteleki találkozón, a legnagyobb ellenzéki megmozduláson, sőt fel is szólalt. A Magyar Nemzetben is megjelentette a népnemzeti, plebejus, értelmiségi találkozó legfontosabb gondolatait. Magáévá tette a nyilatkozatot:

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.”

Először a lakiteleki sátorban hangzott el a többpártrendszer követelése Magyarországon.

Aki akkor élt, az ma is tudja, hogy a részt vevők, a szervezők (Lezsák Sándor, Csurka István, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba) és maga Pozsgay Imre mit kockáztatott. Szovjetunió erősebbnek tűnt, mint bármikor, a szocialista tábor megbonthatatlannak látszott és maga a Kádár-rendszer is lubickolt hatalma biztos tudatában, a diktatúrában.

Pozsgay elütött sztahanovista párt társaitól, mert soha nem tudott elszakadni a gyökereitől. Ezért kimondta 1989 januárjában: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Ez elindított egy lavinát a köztudatban, ami a napjainkig felszabadító erővel hat. Nem lett volna határnyitás, ha előzőleg 1989 augusztusában, Sopronban, a páneurópai pikniken Habsburg Ottóval együtt - több száz keletnémet jutott Nyugatra - nem adott volna súlyos politikai rangot az eseménynek.

Mindezeket tudva és értékelve, nem ezek az érdemek miatt tisztelem és szeretem Pozsgay Imrét. Azért, mert mértéktartó, értéktartó, bölcs ember volt. A békés átmenettel végződött rendszerváltás egyik kulcsfigurája volt a baloldalon. Politikai életének csúcspontjához érkezett, amikor a négyigenes népszavazással kiütötték a várva-várt köztársasági elnöki székből.

Történelmietlen, de meg kell jegyeznem, hogy sok minden másként történt volna Magyarország életében, ha nem Göncz Árpád, hanem Pozsgay Imre lett volna a köztársasági elnök. Mint meghatározó ember a Magyar Szocialista Pártban, a nemzeti érzelmű, a nemzeti minimumot elfogadó baloldaliakat átvezethette volna a magyarságot, a konzervatív és keresztény értékeket megbecsülő oldalra. Nem ez történt.

Göncz Árpád köztársasági elnök mindvégig egy nemzetidegen ideológiát képviselő párt érdekeit képviselte – nem az összmagyarságét. Azt is tudjuk, hogy a baloldalt vezető MSZP a multinacionális, nemzetközi bankvilág és azok háttérerői érdekében, teljes kiszolgálásában ténykedett és a mai napig nemzetellenes politikát folytat itthon és külföldön is. Pozsgay Imre jelenthette volna a megbékélést, az összefogást, az összekötő kapcsot a két ellentétes nézetrendszerű erők között.

Félre tudta tenni a pártpolitikát, ha a magyarság sorsáról volt szó.

Ő is részt vett Magyarország alaptörvényének kidolgozásában. Mértéktartására jellemző, hogy a számára sikertelen népszavazás után valóban félreállt 1990-ben, a politika élvonalától visszahúzódott és kilépett a szocialista pártból is. A baloldal demokratikus esélyei ezzel gyakorlatilag szertefoszlottak. Pozsgay visszavonulásával és Szűrösék kiszorításával az MSZP maradék szociális érzékenységének vége lett, a régi-új nomenklatúra tört előre, a rablóprivatizáció élharcosai lettek, megszűntek baloldal lenni.

Szerencsém volt, hogy számtalan interjút készíthettem vele. Amikor 1989 nyarán megkerestem Arácson, Balaton-parti nádfedeles házában és a könyvespolcára kalandozott a szemem, akkor tudtam, hogy Pozsgay nem csak egyszerűen egy tehetséges pártfunkcionárius a többi közül. Ott sorakoztak egymás mellett Hóman-Szekfű: Magyar Történet öt kötete, a Révai Nagy Lexikon, a Millenniumra kiadott Magyar Nemzet Története, Németh László, Féja Géza, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Veress Péter - sorolhatnám tovább - kötetei.

Éreztem, hogy ennek a politikusnak számít a magyarság jövője és cselekvően tesz is a magyarság esélyeinek javításáért, a felemelkedéséért.

Egyszer elmondta nekem, hogy 1986-ban Bonnban, ahová a Zöldek, Joschka Fischerék hívták meg, nyugati újságírók kérdéseket tettek fel neki. Az egyik tudósító azt kérdezte: ha az ön népe nemet mondana a szocializmusra, mit tenne? Erre így válaszolt: „Ha az én népem hátat fordítana a szocializmusnak, akkor a népemet követném.” Ezekért a szavakért nagy botrány keletkezett itthon, ezt már Kádár sem tudta lenyelni és az MSZMP Központi Bizottság ülésén keményen megdorgálta. Pozsgay szerint lényegében azt mondta Kádár: tartsam a számat.

Tudjuk, nem tartotta. A magyar történelem válságos szakaszában, a döntő pillanatban, a magyarság sorsfordulója idején, mint reformpolitikusnak döntő szava volt, de később a történelem és azoknak a szereplői átléptek rajta. Pozsgay Imre moralista volt. Akár Fabian, Erich Kastner német író moralista regényében. A folyóban fuldoklott egy ember és Fabian a hídról a folyóba ugrott, hogy megmentse a fuldoklót. Fabian azonban nem tudott úszni, végül a fuldokló a partra vergődött.