Egy minden gyanú alatt álló férfiú
Tanár úrnak szólíttatja magát mindenhol, minden esetben. Igaz, nagyon nehezen jutott a diplomájához. Sokszori nekirugaszkodás, bukdácsolás után sikerült. Műsoraiban azzal kérkedik, hogy ez is, meg az is a tanítványa volt. Ez is, meg az is gyakornokoskodott nála. Most legutóbb Ómolnár Miklóssal és Huth Gergellyel példálózott. Csak ugye hálátlanok-szerinte. Most is, amikor megvádolta egy – azóta kettő – nő szexuális zaklatással, többen ellene fordultak. Ómolnár és Huth lapja, portálja is írt a vádakról, pedig mennyi mindent tett értük!
Szegény „tanár úr”. Nagyzol, ahogyan szokott. Ómolnár a Magyar Rádióban, a Napközben című műsorban kezdte pályafutását. Ott lett igazi újságíró. Petress István és én voltam a főnöke. A „tanár” úr ott nem dolgozott, mert alkalmatlan volt az élőzésre. Ő azokban az években hírszerkesztősködött, bár próbált megkörnyékezni, hogy ő is beférne a Napközben csapatába. De akkor ott már telt ház volt. Olyanok vezették akkor a kétórás műsort a Kossuth Rádión, mint Rózsa Péter, Pásztor Magdolna, Ómolnár Miklós, Szitnyai Jenő, Petress István és jómagam.
Akkor még szóba sem kerültek a világnézeti különbségek.
De az ilyen „tanárurak” nem fértek bele a műsorba. A nyolcvanas években mondjuk egy Rapcsányi László, Juhász Judit, Győri Béla vagy Bakonyi Péter eldobta volna magát, ha „tanár urazni” kellett volna. Kisinast a Mester... A rendszerváltás óta azt akarja elhitetni, hogy ő az ország „tanár ura”, az ország újságírója. A rendszerváltás előtt és utána csak ő találkozott egyes egyedül és készített interjút minden jelentős politikussal. Antall József miniszterelnök csak vele szeretett beszélgetni. Horn Gyula szintén és még sokan mások. Egyik legnagyobb hazugsága, hogy mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy Forró Tamással együtt a lakiteleki találkozóról (1987. szeptember 27.) tudósítson. Ugyan már! Aki ismerte a Magyar Rádiót annak tudnia kellett, hogy ilyen súlyú politikai tudósítást a 168 óra műsorban csak a pártközpont engedélyével, vagy egyenesen a pártközpont egyes karrierkommunistáinak utasításra lehetett készíteni. És kizárólag kiválasztott, kipróbált, megbízható hálózati személyek végezhették el a feladatot.
A „tanár úr” és a társa – később kiderült – III/3-as riporter „kolléga” megbízásra cselekedtek. Így kerülhettek a sátorba.
Ahogyan Huth Gergely, a Pesti Srácok főszerkesztője fogalmazott a minap az Origóban: „Ő az állambiztonsági iratokban módszeresen modellváltásnak nevezett, irányított rendszerváltásnak volt az egyik vezéralakja. Akkor volt nagyszájú, amikor ezt felülről megengedték és megparancsolták neki.” Szögezzük le! A volt újságíró kolléga – nekem huszonhét éve nem kollégám! – mindig a legszélsőségesebb nemzetellenes, balliberális aknamunkát folytatatta minden jobboldali, keresztény, konzervatív politikus vagy nemzeti ügy ellen. Sőt, lejáratta azokat a kollégáit, akik nem vele egy nézeten voltak. A lakiteleki sátorban tett villámlátogatása után azt füllentette, hogy a szíve MDF-es, de ezt senki nem hitte el. Ő a pénz és a hatalom embere volt. A Reggeli Krónikában, a Napkeltében, a 168 órában vagy a TV2-ben mindent elkövetett, hogy lejárassa, nevetségessé tegye az Antall-Boross kormányt, később a Fideszt és személyesen Orbán Viktort. De a későbbiekben is bizonyította, hogy ő a pénzhatalom embere, gátlástalanul hazudozott, ártott Magyarországnak a Heti Hetesben és az ATV különböző műsoraiban.
A szolidaritás cseppnyi érzése sem szorult bele.
Ezerrel dolgozott hasonszőrű kollégáival együtt, hogy megbuktassa azokat az újságírókat is, akik a valódi rendszerváltásért, a valódi fordulatért dolgoztak. Nevetve nyilatkozott 1994 nyarán, amikor az MSZP-SZDSZ, a Horn-Kuncze kormány megkezdte tisztogatási hadműveletét a Magyar Televízióban és Magyar Rádióban. Ezt mondta: „Miért kellett meztelenül golyózáporba állni? Megérdemelték!” Százával kerültek újságírók az utcára, hallgatásra kötelezték őket, családjaik nehéz körülmények közé kerültek. Százával nyugdíjazták a nagyhírű rádiós-televíziós szakembereket.
Nos, így mutatkoztak be a neoliberálisok és a volt kommunista nomenklatúra leszármazottai a demokráciának. A szólásszabadság, a sajtószabadság csak rájuk vonatkozott.
A „tanár úr” a visszarendeződés után persze szokás szerint azonnal szolgálatra jelentkezett. A szocialista Horn-kormány államtitkára, kormányszóvivője lett, de mindössze hat napig tartott a mennybemenetel. Kiderült, hogy a stábjában egy bűnöző is helyett kapott. Megbukott, de nem számított. Karrierje hasított tovább. Ez a kistudású, félművelt, de magát remekül öntömjénező alak taníthatott a saját maga által gründolt egyetemen, amit a még megvezetett jobboldal egyes politikusai is támogattak. Szerencse, hogy keze alól rendes emberek is kerültek az újságíró szakmába.
Műsoraiban rendre az egyik blődséget a másikkal fokozta.
Felsorolni is nehéz lenni hatalmas bakitömeget. Például a Tabu című történelmi beszélgetéseiből hamar kiderült, hogy fogalma sincs az adott korról, az adott történelmi személyiségekről: Rudolf főherceget magyarbarátként emlegette, holott tudjuk, hogy a szlávokhoz állt közel. Apponyi Albert grófról azt állította, hogy bezáratta az iskolákat, holott csupán néhány nemzetiségi iskoláról volt csak szó. Ekkora badarságot szenvtelenül hallgatta Ormos Mária történész és Csernok Attila közgazdász. De hát számukra az volt a fontos, hogy le legyen járatva a magyar arisztokrácia, az első világháborút megelőző magyar uralkodó osztály, kivéve Károlyi Mihályt. Szakács Árpád nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy a „Tanár úrnak” meg kellett volna maradnia témaválasztásában a prostiknál. De ebből lett a baj. Aki valaha is készített mélyinterjúkat prostikkal, annak tudnia kellett, hogy a kurváknak is van lelkük, van büszkeségük. Azt is tudni kellett, hogy bár kényszerből vagy pénzért adják oda magukat, de az nem jelenti azt, hogy emberi méltóságukban megsérthetik őket. „Tanár úr” felsőbbrendűsége tudatában nemes egyszerűséggel lekurváz embereket, mint például K. Annát, V. Timeát vagy M. Anikót. S lám a fagyi visszanyalt. Nem lehet mindenkit bedöngölni a földbe.
Ennek a szegény embernek az önértékelésével van a baj.
Még mindig azt hiszi, hogy ő valaki. Már nem is tudja, mikor hazudik. Legutóbb azt állította, hogy a Fidesz 2011-ben felkérte kommunikációs tanácsadónak, de ő ezt nem vállalta. Ezért bántják, ezért üldözik. Sőt, a Jobbik televíziójában már odáig vetemedett, hogy kimondta: „nem lehetnek akkora tetűk, hogy Orbán utasítására történik mindez. Ezt nem hiszem el, nem kapok levegőt...” Ez az ember valóban azt hiszi, hogy egy magyar miniszterelnök foglalkozik vele? A Heti Hetes és a Napkelte volt kommandósával? Az viszont elgondolkodtató, hogy amíg két, valóban jelentős művészt, Marton Lászlót és Kerényi Miklós Gábort szájkaratéval ki lehet nyírni, a balliberális média tombolt az elégtételért, addig a libsik, a komcsik megmondóembere érinthetetlen. Még a múlt hét szombaton is a Havas a pályán című saját műsorában foglalkozik a szegény, kiszolgáltatott prostikkal. Talán mosakodott, menekült előre. Nem tudom, de úgy látszik, erről a témáról már nem tud leszokni. Nem egy méltóan komoly ügy, hanem pechére, éppen ezek a falmelléki sztorik vitték a „tanár urat” a jégre. A balliberálisok golyózápora végül őt is elérte. Baráti tűz, meztelenül...
