Álmodj, királylány
A hétvégén visszarepültem harminc évet, abba az időbe, amikor ez a dal született. Akkor is, most is Homonyik Sándor énekelte Molnár Csilla, az első magyarországi szépségkirálynő tragikus halálának emlékére. Fülöp István, volt országgyűlési képviselő és felesége születésnapjának 60. évfordulóját ünnepeltük baráti körben, Mátészalkán. Akkor, az 1980-as évek közepe táján még nem tudtuk, hogy hatalmas változás előtt áll Magyarország és Európa, de a keleti, nyers vadkapitalizmus már itt kopogtatott, melynek első áldozata éppen az a tizenhét éves lány volt, akit a pénz világának, a kegyetlen mammon uralmának dobtak oda.
Furcsa, szorongó kor volt. A magyar társadalomban tapintható volt feszültség, a kommunista diktatúra közelgő végét éreztük minden levegővételben. A peresztrojka, a glasznoszty, a monori találkozó, a lakiteleki sátor alatti tanácskozás, az erdélyi falurombolás elleni tiltakozások, 1956 helyretétele, a szovjet katonai megszállás megkérdőjelezése – mind erre utalt.
És most, a választások után ismét a várakozás, a megnyugvás helyetti idegeskedés lengi be az étert.
Mert hiába győzött újra a nemzeti oldal kétharmaddal, árnyékot vet rá a közben kifelé dolgozó quislingek tevékenysége, amely előrevetíti – az itthoni labancok segítségével – akár egy külföldi beavatkozás rémképét is. Ezt éreztem a hétvégén Szatmárban, amint hallgattam-e dalt. A sikert és a kudarcot: „Annyi mindent elvesztettél már,/ míg rád virradt a nap, amikor győzni tudtál./ Úgy indultál, őszintén, tisztán,/ de hosszú volt az út, s talán túl sok a sár.../, Játszottál és játszottak veled...”
S pillanatra felsejlett e küzdelem hiábavalósága. De ilyet nem lehet mondani, hiszen feladni semmit sem szabad. Mindig fel kell állni a földről.
Úgy látszik a sárdobálás világát éljük. Az országot lebontani és kiárusitani készülők ellen ezt a kesztyűt fel kell vennünk, ezt a küzdelmet meg kell nyernünk. Lehet, hogy hosszú ideig fog tartani, de nem engedhetünk az álmainkból. Nem engedhetünk abból sem, hogy egy független, demokratikus választás végeredményét, az új országgyűlés alakuló ülését erőszakos tüntetésekkel megakadályozzák. Tudomásul kell vennie a liberálisoknak, a balosoknak és az összes hőzöngőnek, fizetett tüntetőknek, hogy ők a kisebbség és a többség akaratát nekik is tiszteletbe kell tartaniuk. A magyarság új korszakát éli, az újjászületése korszakát. Ismét magukra találtak az emberek, kezdik megtalálni nemzeti identitásukat, ami talán a legfontosabb. Jó magyarnak lenni. Egyre többen látják, tapasztalják, hogy szép ez a Magyarország. Jó itt élni, csodálatosak a tájai, folyói, gyógyvizei, az Alföld megművelt földjei, a puszták látványa, az őshonos állatok ugyanazt az érzést adják, mint egykor vándorló nagy költőnknek, Petőfi Sándornak. Hegyeink, völgyeink, erdeink, a szőlőtőkékkel teli domboldalak és a hozzáköthető ezer évesnél régebbi múlt – a templomok, a várak, a kastélyok, a régi utcák, terek – mind, mind részei életünknek.
Amit most nem szabad elveszítenünk.
Nem kell elfogadnunk azt a hazugságot, hogy csak az idegen szép. Szép a magyar is. Miért ne? Látnunk kell, most építkezés folyik. Az előző nyolc év munkája folytatódik, a gyarapodás, a fejlődés van napirenden. A többség így akarta, így akarja. Néhánynak rémisztő hír, hogy Schilling Árpád és családja emigrál, nem bírja elviselni, hogy itthon rendeződnek a dolgaink. Fejében zűrzavar van és gyűlölet. Menjen és menjenek el az ilyen szellemiségűek minél távolabbra. Gazdagítsák az internacionális kozmopoliták, a neoliberális hazátlanok táborát. Hál'Isten kevesen vannak.
De mi törődjünk a magunk dolgaival. Újra van jövőképünk. Ezt akarják tőlünk elvenni. Álmainkat akarják elrabolni. Nem fog sikerülni.
Álmodj, Magyarország! És cselekedj!
