Bajzáth Sándor: Az érzelmileg elhanyagolt gyerekkor is megalapozhatja a függőség kialakulását

Nemrég jelent meg egy könyv a függőségből való felépülésről. A „Pörögnek a fejemben a filmkockák” nemcsak egy egyszerű addiktológiai szakkönyv és nem is csak szakembereknek szól: mindenki meríthet erőt a kötetben megszólaló, felépülő szenvedélybetegek történeteiből a hétköznapok kihívásainak rengetegében. Emellett viszont rámutat arra: a sztereotípiákkal szemben a függők sem csak velejéig romlott, sokszor a börtönt is megjárt emberek. Ők is ártatlan gyermekként lettek a maguk diszfunkcionális családjuk áldozatai. Bajzáth Sándor, Tóth Eszter Zsófia és Rácz József közös könyve rámutat arra is, hogy indulhat el a lejtőn egy függő, hogyan érheti el a „mélypontját”, hogy aztán emberfeletti erővel és kitartó belső, lelki munkával végre boldog, a társadalom részére is „hasznos” emberré fejlődhessen. A felépülési utak megmutatják, miként találják meg a függők azt a valamit, ami betöltheti az űrt, amire korábban drogot, alkoholt, nikotint, szexet, videojátékot, mértéktelen zabálást stb. használtak. A szombaton megrendezésre kerülő Felépülők éjszakája előtt beszélgettünk a könyvről, a felépülés nehézségeiről és szépségeiről Bajzáth Sándorral, a könyv egyik szerzőjével.

A saját tapasztalatod – egyrészt, mint felépülő függő, másrészt, mint mára már addiktológiában jártas szakember – szerint mi változott az első könyvetek, a Repülök a gyógyszerrel óta? Miért tartottátok fontosnak, hogy ilyen, interjúszerű élménybeszámoló készüljön arról, mit adhat a felépülés, és milyen utat kell bejárjon egy függő ahhoz, hogy elinduljon a felépülés rögös, egyesek szerint „gyötrelmes” útján?

Azt hiszem, azért, mert erről nem esik elég szó. Minden egyes interjú, újságcikk a függőségnek mindig azzal a részével foglalkozik, hogy használsz: az a szexi, az az izgalmas. De onnan tovább ritkán tekintenek. A bulvárlapoknak legtöbbször már nem izgalmas, hogy Kovács 2 Géza, aki korábban drogozott, ma is elvitte a gyerekét az iskolába. Csak az az eladható történet, ha a szenvedélybeteg elhanyagolja a gyerekét, volt öt abortusza, netán még hajléktalan is lett. Én meg azt gondolom, a saját életemben kifejezetten nagy dolog, hogy már tudok apaként is funkcionálni. Azok a hétköznapi dolgok, amik a felépülés sava-borsát adják, megmutatkoznak a könyvben szereplő interjúkban is.

Aktív koromban féltem tőle, hogy az én életem is szürke, unalmas lesz cucc nélkül. Nem akartam bénára szabott öltönyben, műbőr aktatáskával munkába menni. Nem is volt vonzó, féltem a józanságtól. Féltem, hogy képtelen leszek majd szórakozni, nem tudok majd felszabadult lenni, ismerkedni, sőt, szexelni.

Ezeket a tévhiteket (is) szerettük volna megcáfolni, egyben megerősíteni: lehet józanul jól élni, fel lehet épülni ebből a krónikus, progresszív, halálos betegségből. Szerettük volna eloszlatni azt a tévhitet, hogy egy aktív szerhasználó mindig aktív marad. Hiszen nemcsak arról szól a történet, hogy drogoznak, meg piálnak a függők, aztán egyszercsak abbahagyják. Arról is kell szerintem beszélni, hogy tíz év után milyen nehézségeken megy keresztül a felépülő, és a felépülés igazából miből áll. Fontosnak tartottam arról is szólni, hogy folyamatosan fejlődnöm kell, sportolni járok, munkát és felelősséget vállalok már nemcsak magamért, hanem a gyerekemért is, felveszem a kapcsolatot a szüleimmel, rendezem a kapcsolataimat, vagy éppen elengedek számomra már destruktív kapcsolatokat. Része a felépülésemnek, hogy felkeresem azokat az embereket, akiknek ártottam, és jóvátételt nyújtok nekik. Nos, erről nem látunk történeteket a tévében, újságban; az egész addig érdekes, hogy mekkora görény egy függő, mennyi kárt okozott.

Képünk illusztráció – Fotó: Bajzáth Sándor

A könyv interjúkat tartalmazó részéből is látható, hogy a felépülésben lévő függőt a hétköznapi apróságok mennyire meg tudják borítani. Tud a könyv arra vonatkozóan segítséget nyújtani, hogy aki az önismereti munka elején tart és elmegy mondjuk egy új munkahelyre, hogyan kezelje az ismeretlen szituációkat, hogyan maradjon ki bizonyos helyzetekből, hogyan tudja nap, mint nap a szerhasználathoz vezető utat elkerülni?

Attól, hogy nem használok, még nincs minden rendben. Egy csomó szar napom van nekem is, egy csomó szívás (nem az anyaghasználatra gondolva – a szerk.) van a hétköznapokban, rengeteg a rossz munkahely, sokan elbaltázott párkapcsolatokban élnek, ahol a háttérben rosszul működő család áll. A könyvben megjelenő életutak rávilágítanak, hogy egy felépülőnek tulajdonképpen azon kívül, hogy meg kell ismernie magát és az érzéseit, meg kell tanulnia élni is. És ez nagyon fontos tapasztalat.

Nemcsak óriási pusztítást csináltunk, hanem egy csomó minden kimaradt, amit nem tanultunk meg vagy rosszul tanultuk meg, rosszul égett belénk. Legtöbbször több évtizedes rossz működéseket kell a függőnek felülírnia. Azokból finoman szólva sem könnyű kijönni.

Nagyon nehéz kikerülni a család bűvköréből, egzisztenciálisan leválni róluk, időnként szembemenni a család akaratával. Egészen más dolgokba fogunk, mint amit aktív szerhasználó korunkban csináltunk. Ezek mind-mind benne vannak az interjúkban. A könyv fő érdeme szerintem az, hogy folyamatként mutatja be a felépülést, azaz nem elégszik meg a leállás tényével, hanem bemutatja azt is, hogyan alakulnak a sorsok évekkel a leállás után, milyen örömök, nehézségek vannak sok évvel a kijózanodás után.

Tulajdonképpen kinek szántátok ezt a könyvet?

Nyilvánvalóan volt benne egy oktatási célzat, hiszen ez a L’Harmattan Kiadó és az ELTE közös kiadványa. Azt gondolom, hogy nagyon hasznos lehet, ha a Pörögnek a fejemben a filmkockák felkerül a szociális munkás, a szociálpedagógia és a pszichológia szakok ajánlott irodalomlistájára, forgatják az addiktológiai konzulens hallgatók. Rajtuk kívül szerintem még a szenvedélybetegekkel foglalkozó szakembereknek is hasznos információkat hordozhat a kiadvány, vagy olyanoknak, akiknek a munkájukban bármilyen formában megjelenik a függőség, esetleg a függő beteggel együtt élő hozzátartozó. Mindenképpen szeretném, hogyha az újonnan munkába álló szakemberek már úgy kerülnének ki a felsőoktatásból, hogy legalább hallottak, olvastak az önsegítő csoportok működéséről és azok jótékony hatásáról. Sokkal közelebb kerülhetnek a függőség megértéséhez az egyetemi hallgatók, ha hús-vér függőkkel készült interjúkat olvashatnak.

Azt tapasztaltad már, hogy még akik sűrűbben találkoznak is függőkkel, ők sincsenek teljesen tisztában a betegség természetével?

Abszolút. Éppen ezért is tartom fontosnak, hogy a szenvedélybeteg ellátásban dolgozók is megismerjék az önsegítő csoportokba járás előnyeit, hogy el tudják irányítani a függőket még időben a megoldás felé.

Olvasva a könyvet, nagy előnye, hogy reményt adhat az ezen az úton járóknak, főleg amikor sok éves józan emberek beszélnek nyíltan a megélt szenvedéseikről és a felépülési tapasztalataikról. Rajtuk kívül „hétköznapi halandónak” is ajánlanád a könyvet? Inspirációnak például kiváló.

Alapvetően izgalmas élettörténetek vannak a könyvben, amikből lehet tanulni, úgyhogy igen. Tényleg nem sablonos. Finoman fogalmazva: elég életszagú. Szerintem, aki ezeket a sztorikat elolvassa, azt gondolhatja: van értelme az életnek, van fejlődés és valahonnan valahova el lehet jutni. Bárhonnan, akárhonnan. Bárki erőt tud meríteni a teljesen lecsúszott, majd normálishoz közelítő életet élő felépülők történeteiből. Pont azért íródott meg ez a könyv az elődje, a „Repülők a gyógyszerrel” után, mert az még a nyolcvanas évek kábítószeres szcénáját ölelte fel, de csak a rehabilitációig. Maximum pár oldal erejéig tért ki arra, hogy mi történik a felépülővel a rehab után. Főleg a használatról szólt. Utána fogalmazódott meg bennem, hogy a rehabilitáció utáni felépüléstörténetek legalább annyira izgalmasak, mint az aktív korszakok leírásai.

A könyv boritója – Fotó: PS

Nevezhetjük hiány- vagyis inkább hézagpótló könyvnek? Hiszen tudjuk rólad, hogy használtál, azt is, hova jutottál, most hol tartasz, de nem ismerjük a közte bejárt „gyötrelmes”, buktatókkal, fekvőrendőrökkel tűzdelt utat.

Igen, mert sosem szabad elfelejteni, hogy a rehab után kezdődik még csak a felépülés neheze.

Pedig sokan úgy gondolják, hogy a gyereket bedugtam rehabra, megszerelték, kijön, minden jó. Aztán jön a pofáraesés, ha kimarad a további felépülési út és a gyerek megint szanaszét csúszva jön haza három nap után. Ha hazajön, és nem a detoxban köt ki…

Az még semmire nem biztosíték, ha valaki végig tud csinálni egy rehabot és nem hagyja ott. Az csak egy erős kezdet, de utána indul igazából a java. A felépülés élethosszig tartó folyamatos önmunka, és ezt nagyon szépen megmutatják az interjúk is. Nincs megállás, mert nagyon gyorsan vissza tud mászni a szerhasználat. Igazából ez egy adomány is, mert tök jó dolog, hogy végre foglalkozom magammal, végiggondolom a dolgaimat, hogy minél előbb reagáljak a körülöttem lévő dolgokra, kimondjam, amik zavarnak, vagy ami fáj.

Hogy érzed: a függőségednek köszönhetően, illetve a felépülésbe fektetett munkád eredményeként sok dologban előrébb tartasz, mint a betegséged nélkül?

Csak azt gondolom, kaptam egy lehetőséget. A felépülési munkámban rá tudok tekinteni magamra és önmagamhoz képest nagy valószínűséggel előrébb tartok, mint hogyha sosem drogoztam volna. Igaz, ezt nehéz biztosan kijelenteni, csak érzem, mert ténylegesen nem tudhatom, mi lett volna, ha nem is drogozok egyáltalán.

Adományként kaptam ezt a dolgot, hogy foglalkozzam azzal, mit és hogyan teszek. Meg kell látnom, mit cseszek el. Mert egy „átlag” ember nem feltétlenül kap erre vonatkozó visszajelzést, de én olyan közegben mozgok, ahol ez természetes.

Hallgatom az embereket a munkám során, és így én is tanulok a kliensektől, meg a csoportokon. Például ha a kliensemmel arról beszélgetünk, hogy valamit halogat, az elgondolkodtat: beugrik valami, amit én is halogatok, és nekiállok, megcsinálom aznap, amiről elfelejtkeztem. Szóval ez ilyen tök jól, oda-vissza működő dolog az életemben. És nekem ez egy adomány. Nagyon örülök, hogy a munkám olyan, amit még akkor is csinálnék, ha megnyerném a lottóötöst. Nem úgy megyek dolgozni, mintha a gyárban ládát kellene szögelnem – tudod, kényszerből -, hanem alapvetően jól érzem magam benne, mert dolgozok közben magamon is, és mondhatom, sokat kapok a klienseimtől. Az a munkám, azért kapok pénzt, amit imádok csinálni, és talán jól is csinálom, sok a sikerélményem. Hihetetlenül jó érzés, amikor találkozom olyan korábbi klienseimmel, akik már jó ideje tiszták, vagy akik józansági évfordulójuk során írnak nekem.

Bajzáth Sándor – Forrás: Facebook.com

Általában a drogosokat és az alkoholistákat külön állatfajként bélyegzik. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a családban is van egy alkoholista férj, vagy amikor a gyerek kezd tudatmódosítókat használni. A betegség elfogadásában szerinted segíthet-e a könyv? Magának a függőségnek a megértésében? Van-e esély arra, hogy tipikus mintákat felismerjen egy szülő a könyvben megjelenő életutak alapján?

Nagyon nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy ha ezt elolvassa bárki, akkor biztosan segít. Inkább azt gondolom:

ha lát benne olyan mintákat, amik felismerhetők – mondhatni, tipikusak -, akkor rádöbbenhet, hogy segítséget kell kérni, még mielőtt nagyobb baj történne, és hogy van is segítség.

Ha mondjuk én egy tanár lennék, és leendő szocmunkásokat vagy családokkal foglalkozó szakembereket készítenék fel, annak azt mondanám, hogy olvasd el ezeket a sztorikat és húzd alá, vagy vedd ki belőle magadnak azokat a mondatokat, amikről azt gondolod, hogy a család diszfunkcionális jellegére vagy a függőségre hajlamosító tényezőkre utalnak. Benne vannak azok a gyönyörű mondatok, hogy „ott volt a folyton részeg apám, akit nem lehetett elérni, megközelíthetetlen volt” mondjuk, vagy „szinte minden esténk attól függött, hogy apu éppen milyen hangulatban és állapotban ért haza”.

De pontosan látható az egyik női felépülővel készült interjúban az is, hogy nem volt egyetlen szülő sem szerhasználó, viszont elérhetetlenek voltak, és pontosan megmutatja, hogy az érzelmileg elhanyagolt gyerekkor is megalapozhatja a függőség kialakulását.

Tehét biztos receptet tuti nem kap senki, viszont alapvetően magára ismerhet egy olyan család, amely diszfunkcionálisan működik annak ellenére, hogy nincsen jelen kifejezett szerfüggőség. A könyv véleményem szerint reményt adhat, hogy van lehetőség a felépülésre, ne menjen el az illető a csoda előtt röviddel.

Ajánljuk – természetesen a könyv elolvasása mellett – a május 11-ei Felépülők éjszakáját azoknak, akiket – akár érintettség, akár érdeklődés szintjén – foglalkoztat a függőség. A szombati eseményt a Kék Pont Alapítvány szervezi, amely évek óta igyekszik felhívni a figyelmet a rideg valóságra. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az alapítvány „Száraz november” elnevezésű akciója nyomán kezdett előtérbe kerülni a mai magyar társadalomat érintő egyik legsúlyosabb betegség, amely egész családokat fertőz és tesz tönkre, a függőségek legális formája: az alkoholizmus.