A hamarosan véget érő év egyik sokat hallott kifejezése volt az Isztambuli Egyezmény. A magyar kormány ugyan aláírta 2014-ben (feltehetően senkinek sem hiányzott, hogy a haladó Nyugat még emiatt is beleszálljon hazánkba), viszont a ratifikálására nem nagyon mutat hajlandóságot, amióta férfijogi szervezetek is felszólaltak ellene. Ez érthető is, hiszen amellett, hogy a magyar jogrend jelenleg is biztosítja a családon belüli erőszak elleni fellépést, az Isztambuli Egyezmény igencsak széles jogköröket adna egyszerű önkéntes civil szervezetek kezébe. És ez még csak egy a vele kapcsolatos aggályok közül, hiszen a nyelvezetében is nyíltan feminista szöveg számos további, a férfiakkal szemben durván diszkriminatív rendelkezést tartalmaz. Egyes baloldali képviselők azonban feltűnően szeretnék a női szavazók felizzítására használni, nem törődve azzal, hogy a nők és férfiak összeugrasztása milyen következményekkel jár.
Nőjoginak mondott feminista szervezetek egy február 1-jei minitüntetéssel indították a 2017-es évet, amelyre rácsatlakozott Szél Bernadett LMP-s és Szelényi Zsuzsa akkor még Együtt-képviselő is. Hamar kiderült, hogy az egész egy előre kitervelt műbalhé volt. A tüntetést az Országgyűlés igazságügyi bizottságának aznapi ülésére időzítették, amelyen tárgyalták a két képviselőnő határozati javaslatát, miszerint az igazságügyi bizottság hívja fel a kormányt a ratifikálással kapcsolatos intézkedésre. A kérés azonban jogi szempontból értelmezhetetlen volt, hiszen a kért intézkedések zajlottak (ezt nyilván a beterjesztő Szél–Szelényi kettős is tudta), viszont a feminista és baloldali sajtóban megjelenhetett aznap a feszültségszítás, hogy a kormány megint elkaszálta az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, pedig még tüntettek is érte a nőjogi szervezetek. Ez pedig így felveti a kérdést, hogy valóban a nők segítése-e az említett képviselők célja, avagy a rövid távú politikai haszonszerzés. Arra ugyanis alkalmas lehet a téma, hogy kiélezze a férfi–női ellentéteket, nőgyűlölőként állítsa be a kormányt egyesek szemében, és ezzel a felhergelt nők egy részét a hangos aktivistává átvedlett női politikusok mellé állítsa. Érdekes adalék, hogy a feminista megmozdulásoknak rendre természetes velejárójuk a baloldali politikai szövetség és a konzervatív kormány elleni támadás.
Arra mégis jó volt a ratifikáció fokozott erőltetése a feminista mozgalmak és politikusok részéről, hogy észbe kapott a másik érintett fél, meglévő férfi- és apajogi szervezetek felszólaltak a szerződés ratifikálása ellen, továbbá ugyanezt tette az újonnan megalakult Férfihang Civil Társaság is. Okuk márpedig bőven van rá, mert a férfiakat durván diszkrimináló egyezmény a hatályos magyar jogrendnél sem nagyon tehet többet a bántalmazott nők jogi védelméért, hacsak a férfiak ellehetetlenítését nem tekintjük annak. Az utóbbi években ráadásul BTK-módosítás is történt, és új fogalomként bevezették a magyar jogrendbe a kapcsolati erőszakot.
Szél Bernadett és Szelényi Zsuzsa az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért és a „hófehér, nagymagyar férfiak” ellen tüntet Antoni Ritával, a Nőkért Egyesület nevű feminista szervezet elnökével 2017 februárjában. (fotó: PS)
Megelőzés és békítés helyett férfiak elleni hatósági fellépés
A fentebb már említett Szél Bernadett májusban ismét ratifikálására szólította fel a kormányzatot, kijelentve, hogy a növekvő számú kapcsolati erőszak megelőzéséhez prevenciós programokra, krízisközpontokra és a családon belüli erőszak eseteivel találkozó rendőrök képzésére van szükség, amit szerinte elősegíthetne az Isztambuli Egyezmény jogszabályba illesztése. Ezek a megelőzési módok már közelebb állnak ahhoz, amire tényleg szükség lenne, ám az Echo TV Informátor című műsorának közlése szerint éppen csökken a kapcsolati erőszakos esetek száma, az LMP miniszterelnök-jelöltjének szándékait pedig árnyalja, hogy mindezt az egyezmény nem segítené elő, ugyanis az nem erről szól. Sőt, kimondottan megtiltja a kötelező alternatív vitarendezési eljárásokat, azaz a békítést, és azokban az esetekben, ahol működésbe lép, már szó sincs megelőzésről vagy megegyezésről, hanem ragaszkodik a hatósági fellépéshez.
Noha minden statisztika azt támasztja alá, hogy a harmonikus családi élet az erőszak leghatékonyabb megelőzése (lásd ITT), valódi megelőzés, azaz a konfliktushelyzetben lévő családok megsegítése nem merül fel komolyan az Isztambuli Egyezmény hangos híveiben. Sokkal inkább a hatósági megoldásokat részesítenék előnyben, mégpedig a férfiak kárára. A megállapodás terjedelmes szövegében csak röviden, kelletlenül említik, hogy egyébként férfi is válhat családon belüli erőszak áldozatává, és nő is lehet agresszor, az összes többi részéből azonban süt a férfiellenes feminizmus és a genderideológia. Talán a legdurvább jellemzője, hogy a nők elleni családon belüli erőszakot sokkal szigorúbb megítélés és súlyosabb büntetési tétel alá sorolja, mint a férfiak ellenit. Mindezt szemforgató módon az egyenlőségre hivatkozva.
Szél Bernadett más esetekben is előszeretettel veti be a parlamentben a civil szabadcsapatait. (fotó: nepszava.hu)
Az a nők elleni erőszak, ami a feministák szerint az
Már a dokumentum preambuluma is a nők és lányok erőszakkal szembeni védelmét, továbbá a nők és lányok elleni erőszak megelőzését tűzi ki célul: csupa – szintén férfiellenes – korábbi „nővédelmi” ajánlást említ, a férfiak és fiúk védelméről egy szót sem ejt. Tehát már a gyerekekre is kiterjeszti a nemi diszkriminációt, miközben a fiúk nagyjából kétszer gyakrabban esnek családon belüli erőszak áldozatává, mint a lányok. A nemeket a szélsőséges feminista ideológiát követve, társadalmilag kialakult szerepeknek minősíti az Isztambuli Egyezmény, amely erre épülve, kész tényként átveszi a genderideológia elméletét a nők társadalmi elnyomottságáról és a társadalmi nemen alapuló erőszaktípusokról. A férfiakkal szembeni családon belüli erőszakkal kapcsolatban ugyanakkor csupán megemlíti, hogy ilyen is létezik, de az okait nem firtatja. Mintha a férfiak nem is lennének részei a családnak – és a szöveg további részei sem enyhítik a gyanút, hogy a feminista szellemi szerzői valóban így gondolják.
És, hogy mi számít nők elleni erőszaknak? Ezt nagyjából olyan „szakmai” magaslaton állapítja meg az egyezmény, ahogy a nácik annak idején megállapították, ki zsidó: aki szerintük az. A nők elleni erőszakot nemi alapú erőszaknak nyilvánítja, ha abban az erőszaktípusban felülreprezentáltak a nők. Igen, mindössze azért, mert velük fordul elő gyakrabban. Tehát ha például egy bolti eladónőt ér inzultus mondjuk egy rablás során, akár arra is ráfoghatják az Isztambuli Egyezmény széles látókörű szerzői a nemi alapú erőszakot, hiszen a bolti eladók nagy többsége nő, így nyilván nagy többségében őket éri ilyen erőszak. És akkor jaj szegény rablónak, hiszen nemcsak rablásért és fegyverrel kényszerítésért fog ülni, de még emberi jogok megsértéséért is. Ha viszont egy férfi bolti eladót éri ugyanez, őt nem védi így a megállapodás, mert ez a fajta eset nem jellemző a férfiak elleni erőszakra, sőt a férfiakat úgy általában nem védi semmi a „nemi alapú” erőszaktól. Ilyen tehát az egyenlőség feminista módra.
Minisztériumban dolgoznának, döntéshozói pozíciókat követelnek a feministák. (fotó: nokert.hu)
Szinte bármelyik férfit ki lehetne kiáltani nőbántalmazó bűnözőnek
Az Isztambuli Egyezmény szerint nemcsak a szexuális és a testi bántalmazás számít erőszaknak, hanem a lelki bántalmazás, a kényszerítés, a fogva tartás is, továbbá bármi, ami gazdasági ártalmat okoz a nőnek, illetve a felsoroltakkal fenyegeti. Mindezt súlyosbítja, hogy – miként fentebb említettük – a nők elleni erőszakot az emberi jogok megsértésének tekinti az egyezmény és az azt aláíró és ratifikáló államok jogrendje, az ehhez mérten súlyos büntetést kiszabva érte. A férfiakat érő, elsősorban lelki és gazdasági bántalmazásról azonban szintén nincs külön szó benne.
Az egyezmény a korábbi partnerrel szemben elkövetett erőszakot is minősített esetté teszi, így a jogi kapu akár az előtt is kinyílna, hogy például a tartásdíj elmaradását a nő gazdasági bántalmazásaként, azaz nemi alapú erőszakként értelmezzék, és az emberi jogok megsértéséért marasztalják el a férfit. Ez persze szélsőséges lehetőség, de a feminista mozgalmárok nem arról ismertek, hogy ilyen téren ne lenne határtalan a fantáziájuk, főleg ha a jogi keretek már adottak
– villantotta fel a PestiSrácoknak a jogszabályok tágításának veszélyeit Törcsi Péter, az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.
Különösen álságos, hogy az egyezmény önfelmentően kijelenti: az áldozatok védelme kapcsán senkit sem lehet biológiai vagy társadalmi nem, bőrszín, nyelv, származás, stb. szerint hátrányosan megkülönböztetni. Ez viszont aligha fogja vigasztalni azokat a férfiakat, akiket hivatalosan nem a férfi mivoltukért, hanem mondvacsinált erőszakért ítélnek majd el.
Senki által nem választott és nem ellenőrzött feministáknak ad hatalmat
Bizonyára hihetetlen, de még ezt a leplezetlen férfigyűlöletet is lehet fokozni. Az Isztambuli Egyezmény kötelezi ugyanis a csatlakozó államokat a nőjogi civil szervezetek bevonására a nővédelembe. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azok a feminista aktivisták, akikre eddig is inkább a rasszizmus, a nemzeti öntudat gyűlölete és a szexizmus volt jellemző, most „szakértőként” közvetlen ráhatáshoz jutnának a hatóságok egyes férfiakkal szembeni fellépésére, ráadásul még fizetést is kapnának ezért. Mindezt arra hivatkozva tehetnék meg, hogy kikiáltották saját magukat nőjogi szakértőnek, évek óta ilyen tevékenységet végeznek, és mivel eddig csak egyszerű civil szervezetnek látszottak, senki sem érezte fontosnak megkérdőjelezni a hozzáértésüket és az elfogulatlanságukat. Nemcsak az Isztambuli Egyezmény férfigyűlöletét jellemzi tehát jól mindez, hanem azt is, hogy a nyugati liberális elit miként teszi meg fű alatt hivatalos politikabefolyásoló erővé a társadalom által ellenőrizhetetlen „civil” szervezeteket. Ennek fényében aligha meglepő a magyarországi nőjogi „civil” szervezetek többirányú rácsatlakozottsága a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) pénzátömlesztő emlőire.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS