Befolyásuk növeléséért tüntettek a feministák a „hófehér, nagymagyar férfiak” ellen (VIDEÓ)
Férfiakkal kivételező, nőket elnyomó társadalom, nőverő, hófehér, nagymagyar férfiak, lesajnált család – az Isztambuli Egyezmény ratifikálását követelő feminista tüntetést szervezett szerdán az Országház előtt a Nőkért Egyesület, a Nők a Nőkért az Erőszak Ellen Egyesület és a Patriarchátust Ellenzők Társasága. A Soros György által finanszírozott nőjogi civil szervezetek a bántalmazott nők védelmére hivatkozva akarják az egyezményt, viszont erre hivatkozva hatósági felügyelettel avatkozhatnának bele kívülről magyar családok életébe. Alig több, mint egy tucatnyi aktivista volt jelen a megmozduláson, ahol Antoni Rita, az ország első számú feministája mellett felszólalt Szelényi Zsuzsanna Együtt-képviselő és Szél Bernadett, az LMP társelnöke is.
Nem volt egyszerű megközelíteni az Országház előtti latyakos teret a nagy olvadásban, de a kis feminista közösség a kellemetlen időben is kitartott. A tüntetés oka a parlament igazságügyi bizottságának ülése volt, amely a Magyarország által 2014-ben aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikálására vonatkozó előterjesztést tárgyalta. Az egyezményt 43 európai ország írta alá, és a véleményes fogadtatását mutatja, hogy közülük csupán 23 ratifikálta eddig. És az aggályok nem alaptalanok.
A nőkre vigyázni kell, a férfiakra nem
A feminista ideológia szellemében fogant egyezmény a nők elleni és a kapcsolati erőszak visszaszorítását tűzte ki célul, míg a férfiak elleni erőszak létezését csupán elismeri, de az okaival, illetve a felszámolásával nem törődik. Még súlyosabb, hogy a nők elleni erőszak fogalmát a lányokra is kiterjeszti, ezzel már gyermekkorban értékkülönbséget téve a lányok, illetve a fiúk tettleges, szóbeli vagy lelki bántalmazása között. A családon belüli erőszak ugyanakkor túlságosan sok vetületű téma ahhoz, hogy leszűkíthessük a nők megvédésére. A szerdaihoz hasonló feminista tüntetések rendszerint a tettleges családon belüli erőszak női áldozataival érvelnek, ám még ezzel kapcsolatban is erősen torzítanak a statisztikák, hiszen sok nő eltitkolja, hogy bántalmazza a férje, élettársa. Még torzabbak a statisztikák a férfiak esetében, akik jellemzően inkább szóbeli és lelki terrort szenvednek el, ugyanakkor sem ezek a férfiak, sem a tettleges családon belüli erőszakot elszenvedők nem kérnek segítséget, a társadalmi megbecsültségük elvesztésétől tartva. Ez az a társadalom egyébként, amely a nőjogi civil szervezetek szerint eleve úgy épül fel, hogy a nők el vannak nyomva benne.
Egyenlőséget! …De csak a nőknek
Ámon Kata aktivista egy egészen különleges alternatív világot vázolt föl a tüntetés nyitányaként. Ebben a világban a bántalmazott nőtől vagy elveszi a gyerekét a gyámügy, vagy a bántalmazó apának adja, és a bíróságok úgy általában nem a nőknek kedveznek családügyi perekben. Ebben a világban a közös lakásban is a nőverő férfi maradhat, míg a nőnek kell elmennie, és krízislakások sincsenek a bántalmazott nők számára. Az általa felvázolt világban így bizonyára nem férfi a hajléktalanok 90 százaléka – ahogy a valóságban –, akik többnyire válás után kerültek az utcára, de erről nem ejtett szót Ámon Kata az ő képzeletbeli világáról beszámolva.
A magyar igazságügyi rendszer nem garantálja a nők és gyerekeik biztonságát, ha kilépnek egy bántalmazó kapcsolatból
– mondta, figyelmen kívül hagyva, hogy a férfiak rendszerint ki sem lépnek a bántalmazó kapcsolatból, mert nem vállalják az áldozatszerepükkel járó társadalmi presztízsveszteséget. Mindezért persze nem feladata aggódni egy nőjogi aktivistának, csakhogy a feminista szervezetek mindig a nemek közti egyenlőség nevében szólalnak fel a nők jogainak gyakorlati érvényesüléséért. A férfiak jogain a rendezvény főszónoka, Antoni Rita is igencsak könnyedén átlépett, amikor lényegében azt nyilatkozta kameránk előtt, hogy nincs miért aggódni, hiszen még nem jelent meg Magyarországon az igény a férfiak megsegítésére. Ráadásul ez utóbbi állítás sem igaz, hiszen már bőven része a közbeszédnek a radikális feminizmus által elért, férfiellenes társadalmi diszkrimináció.
Nem szabad általánosítani, kivéve, ha az az érdekünk
Békés Dóra, az Újrakezdés Facebook-csoport alapítója a bántalmazott nőknek adott flegma elutasító válaszokat idézett rendőrtől, bírótól, ügyvédtől, ami egybevágott a tüntetés díszletével. Ez jelképes nőalakokból állt, amelyekre párkapcsolati erőszak nyomán meggyilkolt nőkről írtak egy-egy rövid szöveget. Mindezek kétségkívül hatásosak voltak, csakhogy néhány kiemelt eset nem igazolja, hogy a nőkkel általában ilyen mostohán bánna a társadalom. Ugyanígy nem lehetne általános következtetést levonni abból sem, ha felidéznénk a párjuk által meggyilkolt, vagy ártatlan családi perpatvarból kiindulva végül hajléktalanná lett férfiak sorsát. Az ilyen esetek egyébként előrevetítik, hogy mit jelentene a valóságban az, amit Békés Dóra hangsúlyozott:
Az Isztambuli Egyezmény lenne az első lépés afelé, hogy a hatóságok, a gyámügy és a gyerekvédelem képzést kapjon a családon belüli erőszak mibenlétéről, és hogy kell ilyenkor eljárni.
Eljárni a feminista ideológiára alapozott egyezmény nevében, amely szerint a családon belüli erőszak nem eseti probléma, hanem kimondottan annak következménye, hogy a férfiak társadalmilag elnyomják a nőket. Ott bicsaklik meg a dolog, hogy a férfi és nő alkotta családban kizárólag két különböző nemű ember közt történhet konfliktus. Ugyanaz a kényszeres feszültségszítás ez, mint amikor a társadalmi tolerancia szószólói a különböző származású vagy rasszbeli emberek közti bármilyen ellentétet minden áron faji gyűlölködésként igyekszenek látni és láttatni.
Feminista szervezetek akarnak beleszólni a családok életébe
Antoni Rita azt kifogásolta, hogy a családokat előtérbe helyező elv és a nők biztonsága közül a kormány számára az előbbi élvez elsőbbséget. Ez pontosan megmutatja a kitekert feminista gondolkodásmódot. Teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy a családon belüli erőszak nem alapeset, hanem deviancia, és egy jól működő családban nincs bántalmazás (sem tettleges, sem lelki). A feminista szemmel ezért nem egy-egy család megmentése a cél, hanem a nők „kimentése” a kapcsolatokból, amelyekben szerintük a férfi már csak társadalmi helyzetéből fakadóan is bántalmazó patriarcha.
Az Isztambuli Egyezménnyel így nem az a baj, hogy megmentené egy-egy súlyosan bántalmazott nő életét, hanem az, hogy lehetővé tenné az állami hatóságokkal együttműködő feminista szervezeteknek a beavatkozást a családok életébe a nők oldalán. Ezzel sok-sok működőképes, legfeljebb válságba került családot tehetnének tönkre végérvényesen, a gyerekeknek okozott trauma által több nemzedékre. Különösen aggályos módon az egyezmény előírja, hogy az állam működjön együtt a nőjogi szervezetek tagjaival, akik esetében viszont semmi sem garantálja, hogy elfogulatlanok, hogy valóban szakértők családügyi dolgokban, illetve, hogy nem viszik bele a nővédő tevékenységükbe a saját magánéleti kudarcaik miatt a férfiakkal szemben érzett frusztrációikat. Utóbbit azért erősen sejtetik az olyan elszólások, mint amikor Antoni Rita kétszer is megismételte gúnyos hanglejtéssel, hogy
hófehér, nagymagyar férfiak.
