Békés Márton: 1956 nem más, mint a magyar nemzet újjászületésének hőskölteménye (a teljes beszéd és videó)

November 4-e van. Emlékezni jöttünk, nem gyászolni, erőt meríteni és nem siratni. Azért vagyunk itt, hogy ha időben már nem is, de térben együtt legyünk hőseinkkel. Találkozó ez azok között, akik előttünk jártak, akik most itt vannak és akik majd utánunk jönnek.

A Halhatatlanok napját üljük ma. Ők a hősök, akik a történelem mennyboltját tartják fölöttünk. 1956 márpedig hősök légióját adta nekünk. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” – szól János evangéliuma, ahol „barátok” alatt a Megváltó felebarátokat, embertársakat értett. A hagyomány szerint János jegyezte le a Jelenések könyvét is, amelyben azt olvassuk, hogy a Sátán, amikor eltelt ezer esztendő, kiszabadult börtönéből és sereget toborzott, majd „felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost”.1956-ban egy nemzet alkotta a szentek táborát, és a szeretett város egész Magyarország volt.

Októberi forradalom

Az elmúlt 250 évben nagyon sok forradalom zajlott, de kevés volt köztük a valódi. Sok közülük tömegjelenetekkel kísért államcsíny, véres hatalomátvétel, palotaforradalom volt, vagyis az elitcsere elfedésére szervezett zavargás. A magyar ’56 fénylő kivétel köztük, hiszen ez a világtörténelem legtisztább forradalma volt: szabadságharcként ment végbe és népfelkelésként valósult meg.

1956-ban a kommunista diktatúra megdöntése és a megszálló Szovjet Hadsereg kiűzése egyet jelentett. 1945-től kezdve mindenki tudta, hogy Magyarországon megszállás nélkül nincs diktatúra, és diktatúra sincs megszállók nélkül. E kettőtől csak együtt lehetett megszabadulni, ami az egész nép ügye volt. Éppen emiatt lehetséges, hogy Németh László egykori szavai szerint 1956 „vezér nélküli felkelés” volt, más szavakkal parancsnok nélküli szabadságharc.

1956 októberében–novemberében a politikai filozófia leszállt a földre, pontosabban a magyar utcák kövezetére, amikor a magyar nép önkezébe vette magát az Igazságot. A népszuverenitás drámai kinyilvánítása és a nemzeti szuverenitás kivívása ezekben a napokban egybeesett. A felfegyverzett nép egyszerre döntötte meg a zsarnokságot egy példátlanul demokratikus lépéssel, egyszerre harcolt az idegen megszállás ellen, hősies tettek sorozatával, és teremtett új, szabad országot, ami beillett spontán alkotmányozásnak. 1956 őszén a társadalom nemzetként szabadult fel, és a nemzet egésze valósította meg a társadalmi szabadságot.

A fegyveres harc utolsó napjaiban erről írt naplójában Illyés Gyula is:

Hiszen tudták, hogy a nemzet szabadságának visszaállítása magával fogja vonni a kizsákmányolás megszűnését is, amit a kényszerített kommunista műszakok, az erőszakos kolhozosítások és a padláslesöprések fémjeleztek.

1956 harcai mindvégig szellemi dimenzióból eredtek, az anyagi valóság megváltoztatása ennek természetes következménye volt. Mi mással magyaráznánk, hogy október végén egy tudósító Budapest felé özönlő traktorkaravánt látott, és azt írta, hogy „Kartonlapra, vászonra, deszkára írt feliratok olvashatók a járművek homlokán, oldalán. »A pócsmegyeri nép adománya a hős Budapest népének.«” Ugyanekkor egy fővárosi piac vezetője azt mondta, hogy „nagyobb a felhozatal, mint békés időben <...> Ma például 96 darab félsertést, marhahúst és tizenöt mázsa felvágottat kaptunk” – úgy értve: vidékről, ingyen. Ne felejtsük el: a vidéki városok és falvak élelmiszerküldeményei az őszi időszak kellős közepén érkeztek, ami azt jelenti, hogy főleg saját, télire szánt tartalékaikat küldték el. Mindezt minden felszólítás, központi szervezés nélkül!

A hősi halottak számára rendezett nyilvános gyűjtések őrizetlen, utcai ládáiról sok egykori fotó maradt fent. Azt viszont nagymamám mesélte, aki 1956 napjaiban Budapesten ragadt férjével és az akkor kétéves apámmal, hogy egy pékség szétlőtt kirakatából a szabadságharcosok elvitték az árukat, és egy cetlit hagytak a helyükön azzal a felirattal, hogy „így lop a magyar” – a cédula mellé ugyanis odatettek egy-egy kétforintost...

Novemberi hőseposz

1956. november 4-én indult meg a második szovjet támadás, az újabb intervenció, amely nem volt más, mint háború Magyarország ellen. Vasárnapra virradóan, hajnali 4 órakor a Népligetből, a Gellért-hegyről, a Kamaraerdőből és a városon kívülről megkezdődött a Budapest elleni tüzérségi támadás. Az egyórás tüzérségi előkészület után reggel 5-kor különböző irányokból szovjet hadoszlopok törtek be a fővárosba.

A túlerő világosan megmutatkozott: a szovjetek Budapesten a forradalom első napjaiban hatezren, október végén hozzávetőleg húszezren, a novemberi intervenció idején viszont már közel 33 ezren voltak. Összehasonlításképpen, az ország többi részét ugyanennyi katonával szállták meg. A főváros elfoglalásához 1200 harckocsit, 350 ágyút és aknavetőt, valamint 180 légvédelmi löveget vetettek be. A fegyveres védők körülbelül hétezren voltak, és legfeljebb féltucat harckocsival rendelkeztek.

Sok ellenség – nagy dicsőség, tartja a mondás. Az, ami a november 4-e és 11-e közötti egy hétben történt, hőseposzba illő. A légvédelmi és páncéltörő ágyúkkal felszerelt honvédségi alakulatok és a nemzetőrök több helyen sikeresen vették fel a harcot a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szemben. Ilyen volt a kőbányai Éles sarok környéke, a csepeli Imre tér és az egykori Juta-domb, ahol egész harckocsioszlopok semmisültek meg. Sikeres ellenállás folyt a Keleti pályaudvarnál, valamint a Thököly út és a Dózsa György út metszéspontján, amit csak a „pokol kereszteződésének” neveztek. A Nagykörút mentén, például a legendás Corvin közben, vagy az Üllői út mellett, például a Tűzoltó utcában ugyanúgy tombolt a harc, mint a külvárosokban: Újpesten, Kispesten, Pesterzsébeten és Angyalföldön. A Széna teret és a Móricz Zsigmond körteret többórás harc árán sikerült csak elfoglalni, a Corvin közt november 5-én egész nap lőtték, nem kevesebb, mint 170 ágyúval és aknavetővel.

Budapesten legtovább a csepeli szabadságharcosok tartottak ki. Nekik egy felderítést végző repülőgépet is sikerült lelőniük, november 7-én és nyolcadikán pedig sikerrel akadályozták meg a szovjeteket abban, hogy belépjenek a szigetre. Az itteni támadás szovjet parancsnoka így panaszkodott felettesének:

Budapesten egy hét után szűnt meg az ellenállás, de a környező településeken, Nagykovácsi és Solymár térségében még napokkal később is folytak utóvédharcok. A Pécs körüli hegyekben rejtőző Mecseki Láthatatlanok egészen a hónap végéig hajtottak végre szórványos rajtaütéseket.

Mi sem jellemzőbb, hogy Kádár János és Münnich Ferenc a Budapest elleni hajnali tűzcsapással egy időben érkezett Moszkvából Szolnokra. Miközben az ország élethalálharcot vívott, Marosán György és Apró Antal is a városba tartott, méghozzá egyenesen a tököli szovjet parancsnokságról. November 7-én hajnalban Kádár szovjet harckocsin, Marosán páncélautón érkezett a Parlamenthez, a későbbi Kádár-kormány tagjai közül Szolnokról követte őket Münnich és Apró, Budapesten csatlakozott hozzájuk Biszku Béla, Dögei Imre Csehszlovákiából tért haza. Hamarosan országszerte úgy is emlegették őket, hogy kormányt alakítottak „Kádár apró dögei”...

A felkelést leverték, de a forradalom folytatódott tovább! A legnagyobb és legszervezettebb ellenállást az jelentette, amikor a munkástanácsok november közepére újraszerveződtek. Csepelen és Pesterzsébeten 11-én értek véget a harcok, de az újpesti munkástanács már másnap felhívást tett közzé, amelyben az állt, hogy „a budapesti munkásságnak nem csak joga, hanem hazafias kötelessége is” ellenállni. A Kádár-kormány és a szovjetek tehetetlenek voltak: a munkástanácsok fegyveres gyárőrségeket szerveztek, és „kettős hatalmat” alakítottak ki, méghozzá országszerte.

Miután a nógrádi szénmedencében a munkástanácsok gyakorlatilag átvették a hatalmat és Marosán lövetéssel fenyegette meg delegációjukat, december 8-án Salgótarjánban sortüzet vezényeltek a tüntető bányászokra. A másnapra meghirdetett országos gyűlés megtartását erőszakkal akadályozták meg, január 11-én sortűzzel számolták fel a csepeli gyárfoglalást. Európa leghosszabb ideig tartó, másfél hónapos általános sztrájkja 1957 januárjában ért véget.

Ahogy elég erőt érzett magában a bábkormány, a szovjet csapatokra és a KGB-re támaszkodva azonnal megtorlásba kezdett. 229 embert végeztek ki perekben hozott ítéletek nyomán, 860 főt a Szovjetunióba hurcoltak, 25 ezer magyart bebörtönöztek vagy internáltak. Mindez a magyar történelem legsúlyosabb politikai megtorlása volt. Ehhez képest 1849-ben az osztrák Haynau 120 főt végeztetett ki és 1200-an kerültek börtönbe, az akkor területileg háromszor akkora országban!

Eleven mítosz

1956 nem más, mint a magyar nemzet újjászületésének hőskölteménye. Más népek forradalmai évszázados távolságban vannak, a mi szabadságharcunk egy emberöltővel ezelőtt történt. Ezért 1956 kézzelfogható mítosz, eleven valóság. Nem csoda hát, ha 1956 a harminchárom évnyi mesterséges amnézia után elemi erővel tört a nemzeti tudat felszínére.

De az sem véletlen, hogy 1990 és 2010 között a posztkommunista hegemónia igyekezett újra elfelejtkezni róla, vagy legalábbis tévútra terelni emlékezetét és megszakítani élő folytonosságát. Így lett a „pesti srácok” és lányok helyett a kommunista párt kormányfője a főszereplő. Noha pontosan tudjuk, hogy Nagy Imre nem a forradalom miniszterelnöke volt, legföljebb a forradalom alatt volt miniszterelnök. Jelentsük ki, hogy 1956-nak egyetlen kollektív hőse volt, van és lesz: a magyar nemzet.

1956 a nemzeti önrendelkezésről szólt – az ország függetlenségének kivívását és a belső szabadság megteremtését ma szuverenitásnak nevezzük. Éppen ezért 1956 nem lezárult történet, a szabadságért folytatott harc nem ért véget. Azóta is, ma is, minden nap ötvenhat.

1956 hősei halhatatlanok:

Angyal István jelen van.

Bárány János jelen van.

Brusznyai Árpád jelen van.

Mansfeld Péter jelen van.

Pongrátz Gergely jelen van.

Szabó bácsi jelen van.

...és Wittner Mária jelen van.

Akkor is, ma is, mindörökké.