Akárhogy is hozza az élet, a katarzis már megvolt
Vannak olyanok, akik fél órán keresztül tajtékozva, irgalmat nem ismerve osztják az észt az Európa-bajnoksággal kapcsolatban, majd a végén kiderül, hogy a szabályrendszerrel sincsenek tisztában. Én nem ilyen vagyok. Nem vagyok szakértő, csupán élvezem a közvetítéseket. És annyit így, divatdrukkerként is mondhatok, hogy a szurkolóknak és nézőknek a legfontosabb az a katarzisélmény, amit nekünk már megszerzett a nemzeti válogatott.
Amikor azt mondom, hogy divatdrukker vagyok, akkor igazat beszélek. Az El Clasicók, a BL-mérkőzések és a nemzeti csapat tud csak a képernyő elé csalni, ha fociról van szó. És ezzel a lendülettel kezdtem bele a skót–magyarba is. Tudom, hogy most mindenki matekozik, sokan szorítanak a továbbjutásért, néhányan bíznak a kudarcban, hogy legyen okuk egyet orbánozni, de tény, hogy mindenki izgatottan várja, hogy mi lesz a nemzeti tizenegy sorsa. Ezen várakozás közben szeretném veletek megosztani az én élményem, a korábban is említett skót–magyar találkozóról.
Ez a meccs jóval több volt annál, mint holmi feledhető sportesemény. Szinte az egész magyar sorstörténet megelevenedett a pályán.
Már a szurkolói menetelés is elárulja, hogy itt egy nagy múltú ország, amit annyiszor szaggatott már meg a sors, és mégis! Mégis úgy vonulnak a magyarok, olyan magabiztosan, olyan tartással, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni az erőviszonyokat. Nem kérni jövünk, hanem követelni.
És lám, mégis akkor tért vissza az erőnk, mikor a leggyengébbek voltunk. Én ugyanis azt éreztem, hogy amikor Varga Barnabás megsérült, akkor nyertünk csak igazán. Nem úgy, ahogy a trófeákat szokták, hanem úgy, ahogyan csak kevesen, lélekben. Mert ezek a pillanatok voltak azok, amiért az ember nemzeti színekbe öltözik. A nagy, precíz németek ott teszetoszáskodtak, szerencsétlenkedtek, amikor Dominik úgy vette a kezébe az irányítást, ahogy egy csapatkapitánynak kell. Az egész ország és a fél világ lélegzetvisszafojtva figyelte a drámát, és egy emberként aggódott Barnabásért. Abban a pillanatban, ha valaki a kispadra nézett, könnyen felismerhette, hogy Rossi személyében ezeknek a fiúknak nem edzőjük, hanem apjuk van. És akkor érthette meg mindenki, hogy Barnabás nyomora a MI nyomorunk. Dominik dühe a MI dühünk.
Ami pedig ezután történt, az maga a büszkeség. Minden korábbi negatív élményünk az idei tornáról a kukába került, és egy küzdő, csupaszív, összetartó csapatot láthattunk a pályán. Végül pedig érkezett a csoda. Csoboth Kevin gólja olyan őszinte, mámoros eufóriát szabadított fel bennem, amit nem felejt el az ember egykönnyen. És mikor máskor, ha nem az utolsó utáni pillanatban. Ugyan kit érdekelt ekkor, hogy ki érkezett az Újpestből, vagy ki a Fradiból? Csak az számított, hogy Kevin boldoggá tett egy egész nemzetet abban a pillanatban. Ekkor lett Kevin öröme a MI örömünk.
Őszintén szólva: mit vehet el ebből, hogy végül majd a más nemzetek kegyelméből sikerül-e továbbjutnunk, avagy sem? Semmit! Adja Isten, hogy folytatódjon az utazás, de mi már győztesek vagyunk. Annyiszor és annyian írták már le az utóbbi időben, hogy végre van csapatunk, de mostantól ez biztosan így van. Van kiket vigasztalnunk, ha veszítünk, és van kinek tapsolnunk, ha győzünk. És mi más, ha nem ez a foci lényege.
